Vasárnap - családi magazin, 2000. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
2000-03-22 / 12. szám
4 2000. március 22. Háttér Március 26-án elnökválasztás lesz Oroszországban. A győztes viszont már hónapok óta ismert Orosz álom a jóságos cár bátyuskáról Tony Blair mondta a magáét, Vlagyimir Putyin oda se figyelt. Talán éppen ezért voltak mind a ketten olyan elégedettek a találkozóval. TA SR/EPA Görföl Zsuzsa _________________ Or oszországot már semmi sem menti meg attól, hogy Vlagyimir Putyin legyen az elnöke. Sőt egyre nagyobb a valószínűsége annak, hogy már március 26-án diadalmaskodni fog, s nem kell második fordulót tartani. A lapzárta napján érkezett legfrissebb eredmények szerint Putyin 55,2 százalékkal vezeti a jelöltek népszerűségi listáját, a második helyen álló kommunista Gennagyij Zjuganov támogatottsága 26,5 százalék, a reformer Grigorij Javlinszkij 7,1 százalékkal a harmadik - a többi jelölt az öt százalékot sem éri el. Ebben a csapatban vezet Vlagyimir Zsirinovszkij, a szélsőjobb legillusztrisabb alakja, akinek jelöltségét az utolsó pillanatban engedélyezte a legfelsőbb bíróság. A média boldogan üdvözölte a döntést, hiszen a választási kampány addigra már minden unalmassági rekordot megdöntött. Putyin stábja ugyanis eldöntötte: „antikampánnyal” segíti győzelemre a megbízott államfőt, minden csinnadratta nélkül. Elvégre rengeteg a dolga, s különben is: az ország hadban áll. Ilyen komor légkörben kész felüdülés Zsirinovszkij handabandá- zása, hogy ő lesz az orosz Haider, s ha nyer, akkor egy hónap alatt rendet teremt Csecsenföldön. „Nem lenne semmilyen amnesztia. Mindenkit börtönbe csuknánk. Nem engednénk be az újságírókat, és minden lehetséges fegyvert bevetnénk, hogy vége legyen” - közölte, majd nyomatékosan hozzátette: ő nem olyan gyáva, mint Putyin, ő fütyül a nyugati bírálatokra. Mivel Zjuganov még Putyinnál is szürkébb, bár tábora stabil és fegyelmezett, Javlinszkij pedig az oroszok elsöprő többsége számára nagyon reformer, nagyon liberális, és túl intellektuális, a Putyin-stábnak is úgy kell Zsirinovszkij, mint egy falat kenyér. Miután „szegény Volfovicsot” így meghurcolták, a nacionalisták bizonyára mind egy szálig elmennek szavazni, s talán éppen nekik köszönhetően érvényes lesz a választás. Mert az egyetlen veszély, amely a Kreml terveit fenyegeti, a várhatóan alacsony részvételi arány: az emberek tisztában vannak azzal, hogy nem elnökválasztás lesz, hanem Nem elnökválasztás lesz, hanem referendum arról, hogy Putyin legyen-e az elnök. referendum arról, hogy Putyin le- gyen-e az elnök. S mivel világos, hogy az lesz, úgy gondolják, felesleges szavazással megzavarni a vasárnapi pihenőt. Egy dologban azonban Zsirinovszkij is téved: Vlagyimir Pu- tyint hozzá hasonlóan nem érdeklik a nyugati, de még a keleti bírálatok sem Csecsenföld kapcsán. Már csak azért sem, mert nem igazán lehet bírálatokról beszélni. Természetesen a külföldi sajtó ontja a megrázó híreket és képeket, a politikusok azonban bűnös módon kesztyűs kézzel bánnak Oroszország jövendő elnökével - éppen azért, mert ő a jövendő elnök. Nyilván úgy okoskodnak, hogy jobb vele nem ujjat húzni, hiszen az az ujj ott van a nukleáris fegyverek indítógombján. Ugyanazok, akik új politikaként hirdették meg az emberi jogok megsértésének megtorlását, Csecsenföldhöz egészen másként viszonyulnak, mint Koszovóhoz. S a NATO-országok vezetői ezzel a következetlenségükkel magas lóra ültetik Moszkvát, személy szerint Vlagyimir Putyint. Azt a Putyint, aki egyik mondatában még azt állítja, hogy Csecsenföld Oroszország elválaszthatatlan ré- ■sze, a másikban viszont az orosz népet fenyegető idegen „banditák” megsemmisítésével fenyegetőzne. Ennek ellenére Tony Blair brit kormányfő, aki a nyugati vezetők közül elsőként találkozott Putyinnál, „intelligens, céltudatos, jövőbe tekintő vezetőnek” nevezte őt. Óvakodott attól, hogy egy szóval is bírálja Moszkva csecsenföldi tetteit, pozitív fordulatról beszélt mindössze annak alapján, hogy Putyin megígérte: alaposan kivizsgálnak minden, a csecsenföldi emberi jogok megsértésével kapcsolatos panaszt. Ha legalább azt ígérte volna, hogy véget vernek a csecsének emberi jogai folyamatos durva megsértésének, akkor Blair örvendezése még csak-csak érthető volna. Mint ahogy Clintontól Schröderig az összes nyugati vezető államférfi hallgatása. Pedig rengeteg a gyanús mozzanat ebben a mocskos ügyben, amelyet a világ a második csecsen háborúként tart számon. Elindításának legnyomósabb okai - a Kreml szerint - a tavaly őszi oroszországi házrobbantások voltak. Viszont a biztonsági szolgálat máig nem tudott tetteseket „produkálni” - sem csecseneket, sem másokat. így aztán nem csoda, hogy a merészebb orosz újságírók elő-előveszik a gyanút: a titkos- szolgálat, Putyin előző „cége” sáros, vagy legalábbis leplez valakiket. A jövendő elnök szerint ez „baromság”, s perekkel fenyegetőzik. Andrej Babickijt, a Washington által finanszírozott Szabadság Rádió munkatársát viszont azzal vádolta, hogy az „ellenségnek dolgozott”, s elismerte: éppen ezért tartóztatták le. Igazságügy-minisztere pedig Babickij második letartóztatása után kijelentette, hogy az újságíró bűnöző. Nem hallott volna még az ártatlanság vélelméről? A „furcsaságok” sora hosszan folytatható, de egyet még feltétlenül meg kell említeni. Március 9-én repülőszerencsétlenség áldozata lett Artyom Borovik, a Verszija - Szoversenno szekretno (Verzió - Szigorúan titkos) című hetilap kiadója, az ország egyik legismertebb újságírója. Mindössze három nappal a halála előtt egy tévéműsorban Borovik azt mondta, hogy a csecsenföldi háborút „zseniális választási húzásként” találták ki. Az egyenes adásban egy telefonáló meg is kérdezte tőle: hogyan lehetséges, hogymég nem ölték meg? Borovik keresztet vetett, s azt mondta, hogy jó testőrsége van. Ekkor már köztudott volt, hogy március 13-án az NTV kereskedelmi televízióban lesz egy műsora az orosz-csecsen konfliktusról. Ehelyett a haláláról készített műsor ment adásba... Mi lehet hát a magyarázata Putyin megdöbbentő népszerűségének? A válasz kézenfekvő: az oroszok már megint - még mindig! - a jóságos cár bátyuskáról álmodnak. Ennek a népnek egyszerűen nincsenek demokratikus hagyományai, ma is a múlt terheit nyögi: vezetői mindig áldozatot követeltek, mindent elvettek, majd egy kicsit visszaadtak - a gondoskodás látszatát keltve. Az egyszerű orosz embereknek ez a Borovik keresztet vetett, s azt mondta, hogy jó testőrsége van. kiszolgáltatottság a génjeikben van: nem kezdeményezőek, elvárják a gondoskodást, bár kevéssel is beérik. S a történelem során mindig akadtak, akik ezzel visszaéltek. Ne szépítsük: ezt teszi Putyin is. Az oroszokba belénevel- ték a századok, hogy az egyén nem számít, csak a nemzet. S Putyin vezetésével a nemzet éppen győzelemre áll Csecsenföldön. A szép csendben bevezetett cenzúrának köszönhetően ez az információ jut el a tömegekhez, s nem az, hogy tucatjával hullanak az orosz katonák, de előtte még éheznek, fáznak, egy gonosz cél eszközei. Persze a csecsen harcosokat sem kell félteni, egy kis kegyetlenkedésért ők sem mennek a szomszédba; viszont az oroszokat a csecsen polgári lakosság tömeges pusztulása, mérhe- teden szenvedése sem indítja meg - mert nem oroszok. Arról pedig hallani sem akarnak, hogy a csecsének földjükért, függetienségü- kért harcolnak, tehát az ő harcuk az igazságos, nem az oroszoké. Ennyi dicsőség láttán az oroszok még azt sem bánják, hogy Putyin lassan, csendben ismét militari- zálja az országot: elnöki rendeletekkel vezette be újra a védelmi gyakorlatokat az iskolákban, a fő- iskolások-egyetemisták ismét részesülnek a katonai kiképzés örömeiben - nemtől függedenül, újra gyakorlatokra hívják be a tartalékosokat. A katonai kiadások 50 százalékkal emelkednek - az állami alkalmazottak pedig hónapok óta nem kapnak bért. Az oroszok mégsem berzenkednek: Putyin jó cár lesz. Hiszen belevaló fickó, ha megszólal, csupa olyan dologról beszél, amit az egyszerű ember is megért: akarat, rend, erő, fegyelem. Egye fene a demokráciát és a reformokat, az a fontos, hogy a „mieink” győztek Csecsenföldön! Tökéletesen időzítve, pont a kampány hivatalos kezdetekor jelentették be a győzelmet az orosz tábornokok. Az összetűzések azóta is zavartalanul folytatódnak: nyilván a csecseneknek elfelejtettek szólni. Sebaj, Putyin attól még győzni fog. Március 23-ától minden csütörtökön W [SZÓ‘ 1 n 11 nr.TíTvn ■Mjm j BÖRZE Új mellékletünkben a lakossági hirdetések ingyenesek. Keresse az Új Szó csütörtöki számát. Minden szavunkkal Önöket szolgáljuk. Évforduló Drágább a béke Malinak István ________________ Ni ncs okozati összefüggés a NATO tavalyi bővítése és a koszovói beavatkozás között, a kettőt mégis gyakran szokták együtt emlegetni. Már csak az időpontok közelsége miatt is - március 12-én lett Magyarország, Lengyelország és Csehország a szövetség tagja, nem egészen két hét múlva, 24-én pedig megkezdődött a hadművelet, amelynek során Brüsszel azonnal le is tesztelhette az új tagok magatartását. Mindkét eseményt történelminek tekintik - indokoltan. Nem kell különösebben bizonygatni, hogy a három posztkommunista kelet-európai állam NATO-taggá válásával nemcsak az észak-atlanti szövetség életében kezdődött új fejezet, hanem az európai biztonságpolitikában is. A koszovói beavatkozással is valami új kezdődött: ez volt a NATO első tényleges átfogó harci művelete több mint ötvenéves fennállása során. Ekkor kapott igazi hangsúlyt a nemzetközi politika egyik új, azokban a hetekben sokat emlegetett alapelve: egyetlen állam sem tekintheti kizárólagos belügyének azt, hogyan bánik a kisebbségeivel; a nemzetközi közösség nem hajlandó eltűrni ezrek legyilkolását, százezrek elűzetését. Azóta erről a Nyugat vezető politikusai inkább hallgatnak: érzik, hogy a csecsen háború árnyékában milyen hamisan csengenének a frázisok. Mert ugyanazok, akik Jugoszlávia bombázásával keményen kiálltak a koszovói albánok mellett, s Milosevicset ma is háborús bűnösként emlegetik, a csecsen polgári lakosságért már csak aggódnak, Putyint pedig körbeudvarolják. Szóval Koszovó hozott egy nagyon szép elvet, amely csak szelektíven alkalmazható, és hozott rengeteg előre nem látott, a mai logikával szinte megoldhatatlannak tűnő gondot. Eredmény az, hogy Milosevics rákényszerült az etnikai tisztogatás befejezésére, a másfél millió földönfutó többsége hazakerült, a rezsim kénytelen volt beengedni a nemzetközi biztonsági erőket a tartományba, valamint elfogadni a Koszovónak széles körű autonómiát biztosító megállapodást. Hasonlóan lehetne sorolni mindazt, ami csalódást okozott, hiszen a bombázások befejezése után semmi sem úgy alakult, ahogyan Brüsszelben vagy Washingtonban szerették volna. Az etnikai feszültség újfent olyan mértékű, hogy további nemzetközi rendőri erőket és katonaságot kell odavezényelni. A nyugati stratégák először akkor számították el magukat, amikor azt hitték, elég Milosevicset megfenyegetni, a katonai fellépésre úgysem lesz szükség. Másodszor pedig a béketeremtés mikéntjében tévedtek nagyot: azt hitték, mindazok után, amit az albánokkal a szerbek műveltek, a két nép békés együttélése megoldható. Csakhogy itt nem nyugat-európai, hanem balkáni emberek élnek, balkáni játékszabályok szerint, balkáni vérmérséklettel. Úgy tűnik, az a nyugati megoldás, hogy Koszovó autonóm tartományként Jugoszlávia része maradjon, nem felel meg a koszovói albánoknak, de már a Milosevics-rezsimnek sem. Az albánok teljesen el akaiják szakítani Jugoszláviától Koszovói, Milosevics pedig legalább valamit meg szeretne menteni belőle. Washington pedig hol az egyik, hol a másik félnek üzeni: szó sem lehet a tartomány etnikai alapú felosztásáról - de a dorgálásnak nincs sok foganatja. Koszovszka Mitrovica példája bizonyítja: valószínűleg Milosevics áll a zavargások hátterében. A NATO 77 napon keresztül bombázta a jugoszláv célpontokat, napi 67 millió dollárt költött a háborúra, az ENSZ hónapokon keresztül napi 10 milliót a menekültek ellátására. Úgy tűnik, a béketeremtés nehezebb is, hosszadalmasabb is, drágább is a méregdrága háborúnál. A több tízezer békekatona, rendőr állo- másoztatása horribilis összegeket emészt fel, ráadásul azt sem lehet tudni, meddig tart ez az állapot. Egyes szakértők szerint a pusztítás, a békefenntartás és az újjáépítés költségei a százmilli- árd dollárt is elérhetik majd. Ennyi pénzért megérné valamivel rugalmasabb megoldásokat keresni. Nem elég csak beszélni arról, hogy amíg Müosevics hatalmon van, addig nem lesz béke a térségben.
