Új Szó, 2000. december (53. évfolyam, 277-300. szám)
2000-12-05 / 280. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2000. DECEMBER 5. Kultúra 15 Kétszáz éve született Vörösmarty Mihály: „...csend és hó és halál,/ A föld megőszült;/ Nem hajszálanként, mint a boldog ember,/ Egyszerre őszült az meg, mint az isten..." Előszó a véghez Vörösmarty Mihály életműve ma, 2000-ben, talán a magyar költészet legdrámaibb, s drámaiságában a „legellentmondásosabb” anyaga. Vegyük sorra: miért drámai, s miért ellentmondásos? TŐZSÉR ÁRPÁD 1. Drámai, mert - a költőre jellemző kifejezéssel élve - „irtózatosan” időszerű, mert a végső tartalékaiból élő „földnek” soha ennyire nem „fájt” a harácsoló, buta „állatember”, mint éppen a mi korunkban, és soha nem volt annyira nyilvánvaló, mint a mi századunkban, az éppen elköszönő bűnös-gyilkos huszadikban, hogy az emberiség valóban „sárkányfog-vetemény”. S Vörösmarty költészete - paradox módon - ellentmondásos is, mert - azzal egyidőben, hogy irtózatosan időszerű - irtózatosan időszerűtlen. A mai olvasója ugyanis semmilyen vonatkozásban nem partnere annak a titánnak, monumentális tragikus hősnek, aki a Csongor és Tündében, a Gondolatok a könyvtárban zaklatott soraiban, Az emberekben, az Előszóban, vagy A vén cigányban bölcsel- kedik, monologizál, vizionál, átko- zódik. Vörösmarty elítéli az embert, a kortársát, de ugyanazzal az eget, földet rázó mozdulattal, őrült fájdalomal, amellyel ezt teszi, jelentőségben meg is emeli az általa elítéltet: akinek az elítélése ekkora fájdalommal, indulattal, szenvedéllyel jár, az még nem lehet egészen jelentéktelen figura; Vörösmarty ellenfele a szípadról lelépő s jelmezét levető III. Ri- chárd, aki közemberként nem elhatározza, hogy gonosztevő lesz, hanem természetéből következően aljas. De még ebben a mivoltában is van benne valami nem közönséges: „őrült sár” ő, „isten-arcú lény”, „hulló angyal”, aki hulltá- ban „zokog, mint malom a pokolban”. A mai ember már nem ilyen: a második évezred legvégén mi már zokogni sem tudunk, csak hülyén és alattomosan vigyorgunk, s föl sem tudjuk fogni, hogy valaha angyalok voltunk. S a mai ember már őrültnek sem „őrült”, csak „sár”. S a sár nem olvas Vörösmartyt, s egyáltalán nem olvas verset, s ha olvas, akkor nem hajlandó belőle vállalni a megrendülést. Vörösmarty ma „megbotlik óriás két szárnyában, ha lép”, mint Baudelaire albatrosza, nincs levegő a szárnyalásához, nem lel olvasóra, s ha olvasóra lel, akor nem lel benne partnerre. Ismert Giovanni Vico elmélete a 18. századból az isteni, hősi és emberi korok ismétlődéséről, az ún. történelmi körforgásról. . Vörösmarty az „emberek” korszakában élt, az emberekről írt, de a túlélő „hős” nézőpontjából ítélte el a buta és dühös emberállatot, akit ő a történelmi „fejlődés” utolsó stádiumának látott. Mi már tudjuk, hogy a legutolsó szakaszt, a teljes hanyatlás stádiumát nem az ember, hanem a bárgyún mosolygó eszkimó, s a Hamm és Clov nevű véglények, bábuk képviselik, akik annyira túl (vagy innen?) vannak már minden emberi dimenzión, hogy semmilyen nyelv nem emelheti föl őket. Vörösmarty ezt az emberfajt nem ismerte, ennek még a sejtelme is hiányzik a költészetéből. Vagy a sejtelme éppen hogy nem hiányzik? 2. Az Előszó Vörösmarty és a magyar költészet legnagyobb verseinek egyike. De mi, akik az 1950-es évek közepén végeztük a középiskolát, úgy leérettségiztünk, hogy ezt a Vörösmarty-opust nem ismertük; pontosabban: nem volt az irodalmi tananyagunk része. S ha jól tudom, a későbbi tankönyvekben sem szerepelt a reprezentatív Vörösmarty-versek között. Miért vajon? E nagy vers természetesen úgy sem szorítható az egyetlen jelentés keretei közé, amint ahogy minden más nagy vers sem, de ennek a nagy műnek a jelentését sajátos talányok is homályosítják. Az első homály: nem egészen vüá- gos számunkra, hogy a címe szerint előszó-vers minek az előszava? Amint az tudott, az 1851-ben íródott mű legkézenfekvőbb jelentése a reformkor lázas építkezésének („küzdött a kéz, a szellem működött”), s a forradalomnak („a nagy egyetem megszűnt forogni egy pillanatig”) a víziója, s a látomás a szöveg másik felében a szabadság- harc bukásának az apokaliptikus képeibe csap át („a föld megőszült” stb.). A vers címét pedig úgy magyarázzák irodalomtörténeteink, hogy a mű állítólag az 1845-ben készült (de csak 1851- ben megjelentetett) Három rege elé íródott, bevezetőnek. Az új történelmi helyzetben azonban még a korábban gyermekeknek'szánt három rege is hazafias tartalmakat nyert - az ilyen jelentésüket húzta persze alá az ajánlásuk is: „B.E. ifjú grófnőnek (azaz a kivégzett Batthyány Lajos nagyobbik lányának) ajánlva 1845-ben” -, az Előszó komor-vad látomásai tehát a regékhez kapcsolva sem jelenhettek meg, a mű csak a költő halála után, s a Három regétől már teljesen függetlenül látott napvilágot. A fenti műértelmezés és címmagyarázat logikusnak tűnik, de a cím kérdése tulajdonképpen még máig sem lezárt. A verset általában önállóan, a regéktől külön választva szokták közölni, s a recepció is külön műként kezeli. S ilyenféleképpen az olvasói képzelet más műértelmezések és címmagyarázatok után is kutathat. 1853-ból, ’54-ből levelek bizonyítják, hogy a költő, az akkori nagy szegénységét, sőt nyomorát enyhítendő (képzeljük el: ebben az időben dinnyét, uborkát, dohányt termeszt, természetesen a legcsekélyebb haszon nélkül), szóval ebben az időben Vörösmarty az életműve kiadását szorgalmazza a kiadójánál, s bennünk fölmerülhet a kérdés: hátha a kiadandó életmű előszava akart lenni az Előszó? Ha a Három regét újra olvassuk, nemigen találjuk a mű és a bevezetőjének tartott Előszó kapcsolódásait. A regék - minden lehetséges allegorikus jelentésük ellenére is - csak fáról, madárról, rétről, virágról, forrásról, patakról szóló bájos példázatok, az Előszó Shakes- peare-i magasságait, jelentésének emberre, emberiségre, sőt kozmoszra szabott arányait nem lehet hozzájuk szelídíteni. Ha viszont a szóbanforgó nagy művet az egész életmű „előszavának” tételezzük, akkor a körülötte lengedező homály kicsit szakadozni kezd. „Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég” - kezdődik a vers, s a kérdés az, hogy mire vonatkozik az „ezt”? Mit írt a költő, mikor „tiszta volt az ég”? A Három regét, az összes verseit rendezte sajtó alá vagy egyszerűen az éppen íródó szövegre, tehát magára az Előszóra gondolt az „ezt” alatt? A mondat modalitásából ez utóbbi következhetne a leg- zavartalanabbul, de tudván, hogy az Előszó 1851 legelején (esetleg 1850 végén) íródott, akkor, amikor a szentivánpusztai gazdatiszti lakásban, a bujdosásból éppen csak megtért, fiatalon megőszült, megrokkant Vörösmartynál egymást érik a házkutatások, s a költő, ha új verset ír, gyertyája lángjánál azonnal elégeti, hogy ne kerülhessen zsandár kezébe, mindezt Akár azt is mondhatnánk: Vörösmarty az apokalipszis fele. tudván, az „ezt”-et az Előszó szövegére semmiképpen sem vonatkoztathatjuk. Akkor, amikor a nevezetes vers született, valóban „tél volt és csend és hó és halál”. Kívül is, belül is, valóságosan is, képletesen is. Én - ahogy azt fentebb már vázoltam - nem tartom valószerűnek a Három rege-hipotézist sem, s ilyen vonatkozásban - mielőtt tovább lépnénk a vizsgálódásban és következtetéseinkben - csak egyetlen konkrét mozzanatra, a vers második sorának egyik motívumára hívnám föl a figyelmet: „Zöld ág virított a föld ormain” - szól a sor, s nem lehet nem látnunk, hogy a „föld ormain” kifejezés már a kezdet kezdetén planetáris-kozmikus térbe helyezi a vers történéseit, s ebben a térben a fa, a patak, a madár stb. nem éppen adekvát rekvi- zitumok. S most térjünk vissza a már említett, Vico-féle történelmi körforgáselmélethez! Nem bizonyítható, hogy Vörösmarty ismerte a fiozófus műveit, de kizárni sem lehet a lehetőséget. Mindenesetre, ha az „istenek-hősök-emberek” féle történelmi korszakolás, illetve az ezeknek a korszakoknak megfelelő (Vico által megfeleltetett) „gyermekkor-ifjúkor-érettkor” embertani periódusok tükrében vizsgáljuk az Előszót és jelentésterét, érdekes következtetésekre juthatunk. Vörösmarty 1851-ben még csak 51 éves, de már ősz, megtört öregember. 1854-ből való az egyetlen fotográfiája, arról is egy ősz szakállú aggastyán néz ránk. És hogyan néz! Jókai Mórnak nem tetszett a kép. „Nem, ez a világgyűlölet, ez a harag nem volt Vörösmarty arcában soha” - írja róla. S mi, a kevésbé szubjektív, kevésbé elfogult utódok csak annyit tehetünk ehhez hozzá, hogy lehet, a fiatalabb Vörösmarty szelídebb volt, de ’51-től ’55-ig (a haláláig) minden oka megvolt a világgyűlöletre és haragra, s az akkor írt verseiben más sincs, csak éppen világgyűlölet és harag. S ha a versek ezen jelentés- tartományaihoz hozzátesszük még a korai öregség döbbenetét és keserűségét, akkor tulajdonképpen megkapjuk az Előszó jelentéskoordinátáit is. Az emberiség és természet öregszik meg a versben szemünk láttára, szakaszosan, eszelős képsorokban („A föld megőszült./ Nem hajszálanként, mint a boldog ember, / Egyszerre őszült az meg, mint az isten”), de lehetetlen nem gondolnunk magára a költőre is, az 1854-es fényképére, ősz szakállára, szorongó-haragos szemére, gyertyánál elégetett verseire, előrehaladott általános érelmeszesedésére, szívbajára (ami aztán sírba viszi). Vico a körforgást csak az emberiség és az ember történetében látta meg, Vörösmarty kitágítja a horizontot, a „recorsót” kiterjeszti a természetre is („Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,/ S az agg föld tán vendéghajat vészén”), s így alakul ki a mű ég, föld, ember teljességét kronológiában mozgató látomása, a sajátos Vörösmarty-i univerzális-kozmikus dráma. Az emberiség, az ember s a természet elöregedésének a nézőpontjából, mintegy retrospektive megfogalmazott világgenézis és 19. századi világállapot tehát az Előszó. Benne kavarognak - megnevezet- lenül - a Zalán futása istenei, hősei, mitológiája is, s itt van természetesen a Guttenberg-albumba s a Gondolatok a könyvtárban „dicsőbb teremtése”, a reformkor nagy eszméi, az ifjúkor lelkesedése, s az érettkor építő szelleme, itt van a tavasz, a nyár, s itt van mindenekelőtt a tél, az öregkor sötét kilátástalansága. Igen, ez a költemény akkor is az egész életmű „előszava”, ha a költő esetleg valóban egy kevésbé igényes műve, a Három rege elé szánta. 3. S Vico harmadszor. Az olasz filozófus nem foglalkozik külön a „körforgás” hanyatlási szakaszával, az „emberek” (s az ember-korszaknak megfelelő társadalmi demokrácia), illetve a „felnőttkor” szakasza után a társadalom visszatér az ősállapotba - mondja. Vörösmarty a hanyatláskorszakot megjelenítő verseiben a legnagyobb. Petőfi azt mondta Shakespeare- ről, hogy a nagy drámaíró egymaga a teremtés fele. Ha az Apokalipszist a Teremtés (a Genezis) ellenpárjának fogjuk föl, akor akár azt is mondhatnánk: Vörösmarty az apokalipszis fele. De ő tulajdonképpen már az apokalipszisen is túlmegy. Az elemzők nemigen szoktak külön foglalkozni az Előszó utolsó versszakában kifejeződő ember utáni világgal, és annak az arcnak a tehetetlen grimaszával, amely efelé a világ felé fordul: „Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, / S az agg föld tán vendéghajat vészén,.../ Kérdezzétek akkor azt a vén kacért,/ Hová tette boldogtalan fiait?” Ha teoretikusaink ezt a képsort magyarázzák, akkor rendszerint a szabadságharc bukását, a „boldogtalan fiák” elbujdosását, a száműzetéseket, s a tavasszal „ka- céran” újra éledő föld részvétlenségét emlegetik. De hogyha az itt leírt helyzetet is Vico univerzumában, abban a rendszerben értékeljük, amelyben a szakadatlan körforgás törvénye hat, s ez a törvény az univerzum minden elemsorát (azaz a természetet, az emberiséget, az embert) ugyanazon szakaszokban mozgatja, teljesíti ki s pusztítja el, akkor a záró szakasz képeiből is általánosabb jelentéseket nyerhetünk. Ismertek a 19. század közepének a bölcseleti és természettudományos vitái a föld kozmikus fenyegetettségéről (elsősorban a kihűlés veszélyéről), s a szocializmusról mint a társadalmi fejlődés következő lehetséges etapjáról (a viták legismertebb irodalmi lecsapódása Madách Tragédiájának a falanszter- és eszkimó-jelenete): az Előszó utolsó strófájában az „emberiség végnapjainak” a megsejtését is éreznünk, látnunk kell. Ezeknek a végnapoknak a színpadán a kihűlt föld már ember-nélküli, a „fiák” sehol, illetve ha van még valami emberi e földön, akkor az valamiféle infantilis vigyor egy az embertől már szinte külön létező kacérkodó vén arcon, „vendéghaj” egy megőszült fejen. S mi ez az abszurd-groteszk arc, ha nem Madách eszkimójának, sőt Beckett Hamm-jének és Clov-jának a sejtelme, előképe? S hogy mennyire így érezhették ezt a későbbi korokban is (az ún. működő szocializmus éveiben mindenképpen!), azt mi sem bizonyítja jobban, mint az írásom második részének az elején említett saját tapasztalatom: az ötvenes évek iskoláiban nem tanították az Előszót. Emlékezzünk a hírhedt Lukács-tanulmányra Madách Tragédiájáról, amelyben az ideológus-esztéta a szocializmus bí- rálataként-kigúnyolásaként (is) értelmezi Madách művét! A szocializmus ideológusai cerberusokként őrködtek az emberiség „harmonikus” jövőképe fölött, s lecsaptak minden finitizmusra, minden hiposztazált vég-képre. Vörösmarty Előszója sem lehetett kivétel. Mert az Élőszót ma - a megírásától eltelt másfél száz, és a költője születésétől eltelt kétszáz év tanulságainak a tükrében (s az egyéb időszerűségeitől most eltekintve) - bizony végsősoron a Vég előszavának tekinthetjük. Azon ember- és világvég előszavának, amely úgy zúg a Vörösmarty-életmű egészében, mint valami egészen sajátos hang- szerelésű, hol komor fenségű, hol egzaltált sikolyú, de mindig monumentális organon. Vörösmarty Mihály Előszó Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember, mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött, Lángolt a gondos ész, a szív remélt, S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, melyért fáradott. Ünnepre fordult a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent. Öröm- s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot, Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje; Hallottuk a szót. Mélység és magasság Visszhangozák azt. S a nagy egyetem Megszűnt forogni egy pillantatig. Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel labdázott az égre, Emberszivekben dúltak lábai. Lélegzetétől meghervadt az élet, A szellemek világa kialudt, S az elsötétült égnek arcain Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját. És folyton-folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté-bőszült szörnyeteg. Amerre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sóhajtanak fel csonthalmok közöl, És a nyomor gyámoltalan fejét Elhamvadt városokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál, A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember, Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, A félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett És bánatában ősz lett az öreg. Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat vészén, Virágok bársonyába öltözik. Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjúságot hazud: Kérdjétek akkor azt a vén kacért, Hová tévé boldogtalan fiait? A nyéki ház. Itt élt a költő a szabadságharc leverése után. (Archív felvételek) Vörösmarty fényképe 1854-ből
