Új Szó, 2000. december (53. évfolyam, 277-300. szám)
2000-12-23 / 296. szám, szombat
15 ÚJ SZÓ 2000. DECEMBER 23. Kultúra Varró Dániel: „Régebben, gyerekként focijátékokat kértem karácsonyra. Most a könyveknek örülök. A klasszikus angol költők antológiájára sokáig vadásztam..." Bögréjében a kék az úr, verseiben a játékosság ki. Az én munkám addig volt nehéz, míg megtaláltam ennek a magyar megfelelőjét. Utána lényegesen könnyebb lett. Létre kellett hoznom egy nem létező nyelvet. Mindig fontos, hogy az ember hogyan tesz át egy külföldi dialektust magyarra. A tájszólás ugyanis máshogy működik. Nyelvtanilag csavartam a mondatokon, a szórendet tettem érdekessé, elhagytam a névelőket, beleraktam olyan szavakat, amelyektől izgalmasabb lett a szöveg. A Shakespeare-szonetteket házi feladatként kapta? Ezek régebbi fordítások. Én magam választottam őket. A szonett nem olyan bonyolult forma, ráadásul van egy csomó értelmezés hozzá, így viszonylag egyszerűbb a fordításuk. Shakespeare irányában többet érez, mint például... ... Shakespeare-t ismerem. Őt tanultam a leginkább. Amikor elkezdett érdekelni a fordítás, az volt a legkézenfekvőbb, hogy olyanvalakinek a munkáját ültessem át magyarra, aki ott van a polcomon, és tudok valamit róla. Ma már jobban érdekel az angol nonszensz költészet. Nálunk már nagyon népszerű a könnyű, komolytalan vers, minden valamirevaló költő írt már ilyet. Furcsa logikájú, angol humorral átitatott versek ezek, nekem nagyon tetszenek. Nem feltétlenül vad dolgokra kell gondolni, gyerekversek ezek, de a felnőttek körében is nagyon népszerűek. Azért állnak közel hozzám, mert viccesek. Ezek érdekelnek, ha időm engedi, majd ilyeneket szeretnék fordítani. Shakespeare-drámák? Versesebbek. Az mégis közel áll hozzám. S hogy még közelebb álljon: évente utazik angol nyelvterületre? Sajnos nem. Á beszélőkém nem annyira jó angolból, meg nem is annyira igénylem, hogy kommunikálásra használjam a tudásomat. Tehát megelégszem azzal, hogy sokféle szótár használatával fordításra használom a tudásomat. A szlenggel van több gondja vagy például a reneszánsz irodalmával? Mind a kettőhöz vannak segédkönyvek. Shakespeare-t is annyira megfejtették már, hogy nem kell egyedül megbirkóznom vele. Ami pedig nagyon szleng és nagyon mai, és nem segít a szótár, azt van kitől megkérdezni. Ötödik kiadása lesz a bögrének? Lesz. Annyi trükk van az egészben, hogy a versesköteteket nem olyan nagy példányban nyomják, mint a regényeket. Az egyetemből mennyi van még hátra? Attól függ. Ezt most jól lehet húzni. Elméletileg ötödik éve csinálom, de halasztottam fél évet. Tehát ezenkívül még egy év. Következő kötet? Az is lesz. Több is. Először egy gyerekkönyv, tavasszal, aztán Edward Lear verseinek magyar fordítása, majd egy helyes amerikai mese, Shel Silverstein Lafkádió, az oroszlán, aki visszalőtt című írásának magyar változata. Karácsonykor ír vagy olvas? Inkább olvasok. Most például Oscar Wilde-meséket. Eddig olyan giccse- seknek tűntek, nem igazán szerettem őket. De most, hogy újraolvasom A boldog herceget, rádöbbentem, milyen finom, szép humora van. A karácsonyi versek közül Parti Nagy Lajos Jaj cica, karácsony van! című írása tetszik. Régebben, gyerekként focijátékokat kértem karácsonyra. Most a könyveknek örülök. A klasszikus angol költők antológiájára sokáig vadásztam. Vagy egy Byron-összes... abba is azonnal beleolvadok. Bögrébe gyűjtötte negyvenkilenc versét Varró Dániel. Azúrkék bögrébe, amelyre azt írta: „Kimondok minden mondhatót.” Mókásak, vará- zsosak, pajkosak a versek, zenélnek a szavak, táncolnak a rímek. SZABÓ G. LÁSZLÓ Játékos versekhez játékos cím illik. Az pedig: Bögre azúr. Félreérthető- en, szabad szócsoportosításban: (itt a) bögre az úr. A bögre, amely zárójelben teszi kézzel foghatóvá, hogy ,,a fecsegésben annyi báj van”. 1999 Ünnepi Könyvhetén jelent meg a kötet, azóta a negyedik kiadás is nap- vüágot látott. Varró Dániel huszonhárom évével és első kötetével a kortárs magyar költészet kiemelkedő egyénisége. Bögréjében mézzé, édes nedűvé, paradicsomi itallá változik az azúr. Még egyetemista. Angolul tanul. Közben fordít is. Színműveket a Katona József és a Radnóti Színháznak. Halkan beszél, nagyon halkan. Sokszor szemlesütve, szelíd mosollyal. Minden versében bájt és szellemességet, zenét és tréfát érzek, a stílusában pedig kiforrottságot, magabiztosságot, eleganciát. Meddig tartott ez a tisztulási folyamat, amíg megtalálta a tartalomhoz illő formát? Korán kezdtem. Általános iskolás koromban. Azok persze nagyon rossz, közhelyes és érdektelen versek voltak. Úgy írtam, hogy nem olvastam. Értékelhető, jó verset ugyanis csak akkor tud írni az ember, ha tudja, hogy mihez képest ír. Ehhez pedig sokat kell olvasni. Később aztán el is kezdtem bújni a könyveket. Borbála című versem is ennek köszönhetem. Az például plágium. Lopás. Kosztolányi Ilonájának az átirata. Nem mondom, hogy ez szégyellnivaló, pláne így mostanság! Tudniillik elfogadott dolog lett, hogy az ember lop. Esterházy is ezt teszi olykor. Ez így nagyon kényelmes persze. Eleinte Petőfit és Aranyt olvastam. A Toldi nagyon tetszett. Tizenkét évesen írtam is egy eposzt, elbeszélő költeményt, amelynek egy nyuszika volt a főhőse. Olvastam valami nagyon jót, és én is olyat akartam írni. Utánoztam. Aztán egy idő után újra felfedeztem magamnak Aranyt. Nagyon tetszik. A balladái virtuózak. Éleinte főleg a formai, hangzásbeli dolgok fogtak meg, a zeneisége. Ehhez jött a képalkotás, ami ugyancsak fontos. Hány év termése került a Bögrébe? A versek jelentős része gimnazista koromban született. A többi később, huszonegy éves koromig. Sokkal többet nem is írtam. Tavaszi leves, tészta, mák. Ezzel a címmel nyitja az első „fejezetet”. Ez a kedvenc menüje? Nem. Ez volt jellemző a menzára. Igazából sosem voltam jó a címadásban, ezt is csak úgy a rímhely- zetért írtam. A göntéri csirkét hol találta? A szakácskönyvből néztem ki. Illik is a „nagyhasú honfiakhoz”, akikről a Petőfi Sándor című versében ír. Ez olyan petőfis imitáció, és úgy éreztem, kell oda valami jó magyaros étel, és mivel én magamtól nem tudok ilyet, elkezdtem keresgélni a szakácskönyvben. Házi metélt, jó tejfölösen, melléje fehérbélű kenyér, meg valami jóféle borocska... ez is ugyanabban a versben. Azt gondoltam, ez meggyőző az adott helyen. Pönögei Kis Pálnak pönög a lantja. Ez is lopás. A Micimackóból vettem, amit nagyon szeretek. Ott pönög a lant. Kérdezzem a lopás gyönyöréről? Sokat lopok, de hogyan? Olvasok valamit, ami megtetszik, és írás közben előjön. Biztos azért, mert szeretném megosztani másokkal. De az is sikerélmény, ha az olvasó ráismer, hogy az adott szó honnan van. Ha meg nem jön rá, pláne jó! Tehát nem konkrétan a lopásnak van gyönyöre, hanem annak, hogy ha szeretek valamit, akkor azt beépítem a versembe. Annak ott helye van. Tehát nincs lázas keresgélés, szó- vadászás, rímszótárlapozás? Az angolok adtak ki rímszótárt, én mindenféle kézikönyveket használok. Eszembe jut egy szó, nem egészen pontosan tudom, hogy mit jelent, akkor utánanézek. Erre van az értelmezőszótár. Azt pedig nem szégyen használni, gondolom. Tréfásak, helyenként pajkosak, pimaszok a versei. Ám ha a vers a lélek tükre... ... akkor ez vagyok én. Nyilván ez így működik. Őszintén vállalom. Nagyon szeretem a játékokat, és a versírásban is ezt kedvelem. Játszani lehet a szavakkal, a rímekkel, a gondolatokkal. Szeh'd, befeléforduló embernek látom, és a versei sem harsányak. Ezt csak azért mondom, mert a nagy játékosok általában nagy hangerővel játszanak. Én nem vagyok sziporkázó ember. A fecsegő verseket viszont nagyon szeretem, mert azok olyanok, mintha csak úgy beszélgetnék valakivel, valami jó kis klasszikus formában. De mindig csak halkan, visszafogottan. Általános iskolás koromban még va- dóc, szemtelen gyerek voltam. Sokszor közbeszóltam az órákon. Voltak is velem bajok. Megnövesztettem a hajamat, ami nagy ellenállást váltott ki a tanárokból. Lázadó típus voltam, de elég hamar megszelídültem. Ma már nem is nagyon dúlnak bennem viharok. Elégedett vagyok. Nyilván nem teljesen, de alapvetően igen. Ma kiket olvas? Kinek a gondolataiban lubickol? Most is az van, ami általános iskolás koromban. Azt olvasom, ami a vizsgához kell. Magyar-angol szakra járok. A kötelezőn kívül ritkán veszek valami mást a kezembe. A könnyedebb, viccesebb dolgokat szeretem. Parti Nagy Lajost és Lázár Ervint. Most például gyermekirodaimat olvasok. Meséket. Mert én is gyerekkönyvet írok. Most éppen mi és ki a „kötelező”? A huszadik századi irodalom. Proust, Joyce, sok minden. De nem tudok semmi egyénit és okosat mondani olvasmányélményeimről. Általában mindenből azt szűröm le, és ez sokakat idegesít, hogy milyen vicces. Nálam ez a réteg jön át. Dosztojevszkij is nagyon sok mulatságosat ír, pedig azt mondják sokan, hogy nincs humora. Lehet, hogy egyoldalúbban olvasok, elfogadom. Egy biztos, én a humorra vagyok fogékony. A vicces nálam a jóság szinonimája. Aki olyan nagyon jó, azt viccesnek találom. David Harrower műve, a Kés a tyúkban, amelyet a Katona József Színház felkérésére fordított, nem olyan vicces. Nem is annyira szeretem a darabot. Komoly. Filozofikus. Sokat szenvedtem tőle. Ennek ellenére izgalmas munka volt, mert egy nem igazán létező nyelven beszélnek a szereplők. Hol talált rá a darabra? Fordítva történt. A darab talált meg engem. A Magvető igazgatója adta ki a könyvet, aki dramaturg is meg fordító is egy személyben. Ő szokott Gothár Péterrel együtt dolgozni. A megbízást is eredendően ő kapta, de valamiért azt gondolta, hogy ezt nem akarja. Hogy ezt egy költőféle embernek kellene lefordítania. És akkor elkezdték keresni az angolul tudó költőket. De mindenki elfoglalt volt, aki szóba jött. így jutottam eszébe én, mint tehetséges fiatal költő, aki angol szakos ráadásul. Elég ijesztő volt a lehetőség, nagyon nagy falat. Mélyvíz. Verseken kívül ugyanis soha nem fordítottam mást. De örültem. Az volt a jó, hogy aránylag keveset beszélnek a darabban, viszont ha igen, akkor nem természetes nyelven. A szöveg aztán nagyon sokat alakult. Gothár is sokat segített, és a színészek is jól mondták. Kéznél volt, átírt, javított, alakított a próbák során? Előfordult, hogy szólt a rendező, tegyem jobban a színészek nyelvére a szöveget. Ezt nagyon élveztem. Még mindig nem vagyok olyan nagyon tapasztalt fordító, de már elég nagy az elvárás, hogy valami eredetit és jót kell csinálnom. Legutóbb Harold Pinter Születésnapját fordítottam a Radnóti Színháznak. Megvolt a magyar változat, de Gothár új fordítást akart. Ez tényleg vicces, bár szörnyű dolgok is vannak benne. Elsőre nem is sikerült eltalálni, sokat kellett rajta segíteni. A színpad igényeihez egy másik nyelvet is tudni kell. A színház nyelvét. Fordítás közben gondol arra is, vagy úja a sorokat, ahogy az agya diktálja? Igen, ahogy az agyam diktálja, és ez valószínűleg kevés. Azért alakul aztán olyan sokat a szöveg. Meghallom a színészek szájából, és kezdem máshogy látni. Színészekben kell gondolkozni, hiszen mindenki máshogy formálja a mondatokat. Ez nyilván hozzátartozik a dologhoz. Már az első próba nagyon inspirativ tud lenni. Ismerni kell persze a színészek habitusát. Az egyik száján jól áll a mondat, a másikén nem. Attól függ, hogyan olvas a színész. Tudnom kell továbbá azt is, hogy mi az, amit magával hoz, s ha már ismerem a beszédstílusát, akkor már lehet egy adott irány felé közelíteni. Ha tudom, merre vihe- tem a szöveget, akkor sokkal köny- nyebb a munkám. David Harrower skót szerző. Az angoltól a skótig milyen utat tett meg, mint fordító? A Kés a tyúkban nem igazán skótul íródott. Itt fiktív dialektusról kell beszélni, ezt a nyelvet az író találta
