Új Szó, 2000. december (53. évfolyam, 277-300. szám)

2000-12-16 / 290. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2000. DECEMBER 16. Kultúra Gálffi László: „Helyzeteknek, koncepcióknak, pénzeknek vagyok most is a függvénye, de nem nyomasztanak olyan dolgok, mint régen, amikor a Víg kötelékében éltem" Mindig a szakma véleményét tartja szem előtt Németországban is jártam a másik feleségénél. Ott is forgattam. Het­venéves emberekkel beszélgettem, és általuk, az ő segítségükkel na­gyon érdekes kép van kibontako­zóban. Nem egy szent emberről van szó, aki Bachot hallgat és ker­tészkedik, hanem egy sokkal izgal­masabb, ellentmondásos egyéni­ségről. Vannak, akik zseniális or­vosként emlegetik, mások inkább filozófusnak tartják. Most, hogy ezen az anyagon dolgozom, úgy érzem, sokkal több dologhoz ér­tek, mint amennyit gondoltam magamról. A színházat továbbra is élvezem, de jó tárgyalni is, anya­got gyűjteni, dokumentumfilmet forgatni. Ezek a feladatok aktivi­zálnak, feltöltenek, persze hogy aztán idegesítem az embereket. Szeretném, ha a film nemzetközi produkció lenne, hiszen Lénárt Sándor nyolc évet élt csak Magyar- országon, de bárhová sodorta is az élet, mindenütt magyar maradt. Philoktétészt Ruszt József ren­dezésében játssza Zalaegersze­gen. Ez az a darab, amelyet évek­kel ezelőtt ön akart színre vinni, mégpedig Spanyolországban. Most legalább eljátszhattam. Ha én valamit elkezdek, azt be is feje­zem valamilyen formában. Végig­viszem. Buttleyként hogyan került Ka­posvárra? Babarczy László, a kaposvári szín­ház igazgatója látta az előadást Pécsett, tudott róla, hogy az Orszá­gos Színházi Találkozón a legjobb férfialakítás díját kaptam, és mivel megtetszett neki az előadás, meg­hívott a darabbal Kaposvárra. Mácsai Pál rendezésében a Thália Színházban Edmund Keanként lép majd színpadra. Külföldön többek között az Os- car-díjas Ben Kingsley is játszot­ta a szerepet. Kean, a színészki­rály minden színész számára óriási lehetőség. Eredetileg itt akartuk megcsinálni a Vígszínházban, de ha én elme­Hagyta, hogy visszacsalogas­sák. Másfél évvel azután, hogy megvált a Vígszínház társulatától, Gálffi László is­mét régi nagy sikereinek színpadán játszik. Ibsen Nó­rájában, Marton László ren­dezésében a jogtanácsos sze­repét próbálja. Mint vendég. SZABÓ G. LÁSZLÓ Öltözőbeli kanapéját „halálos ágyának” tekinti, a tükörbe nem akar belenézni, nincs egyetlen sza­bad napja sem, vizsgaidőszakban még a szombatjait is a főiskolán tölti, növendékei körében. Tanít, játszik, forgatókönyvet ír. A nap huszonnégy órájából egyetlen per­cet sem hagy veszni. Megkérdeztem a kollégáit, mi­lyennek látják mostanában. Mo- rózus, sértődékeny, zárkózott, ideges... Ki mondta ezt? Ne váljon tőlem neveket. De igenis neveket kérek. Neveket! Nézzük inkább a tényeket. Az el­múlt hónapok történéseit, ame­lyek oda vezettek, hogy... ... üyen lettem, meg olyan. Mon­dom a lényeget. Az első szűk esz­tendőt követően, miután szerző­dést bontottam a Vígszínházzal, hi­hetetlenül beindultak a dolgok. A bő esztendő Simon Gray Buttley cí­mű darabjának pécsi előadásával kezdődött. A szakma azóta olyan ér­magam. Egyedül kell végiggondol­nom bizonyos döntéseimet. Sértődékenységére mi a válasz? Én? Sértődékeny? Egyáltalán! Hogy jövök én ehhez? Kész, befe­jeztem! Vége az interjúnak. Ki a fe­ne állít rólam ilyeneket? Neveket kérek. Neveket! Méghogy sértődé­keny! Ezt én is elmondhatnám nem egy kollégámról, de így kiragadva nincs semmi értelme. Egészében kell nézni a dolgokat. Akkor nézzük egészében. Amit csinálok, azt szíwel-lélekkel teszem. Mindent, amit elvállalok, a lehető legmagasabb színvonalon igyekszem teljesíteni, ehhez pedig nagyon sok energia kell. Egy adott életkoron túl áttolódnak a hang­súlyok az ember életében, kezd más dolgokra figyelni. Beképzeltnek nem tart még senki? Mondanám, ha hallottam volna. Majd ezt is hallani fogja. Aki sokat dolgozik, és tele van nagy tervek­kel, arra ezt is könnyen rásütik. Tü­dőm. Én már többször is megjártam ezeket a hullámhegyeket. Voltam már fent is, lent is. Nagyon maga­san és nagyon mélyen. De ami érde­kes: mindig akkor szeretnek, ami­kor lent vagyok. Amikor olyan sze­rencsétlennek láthatnak. Akkor mindenki rajong értem. Ha viszont sokat dolgozom, akkor magabiztos­nak tartanak, és mindenki a kifogá­saival jön. Iszonyú nehéz egyedül elérni azt a sok mindent, amit az ember célul tűz ki maga elé. Ennek nagy ára van. nyos Nórát. Hogy van pofája kará­csony este beállítani hozzá! Aztán a második felvonásban kiderül, hogy ő is csak ember, a harmadik­ban pedig már meg is lehet sajnál­ni. Jól építkezik az előadás. A vé­gén, bár morálisan elítélhető, a né­ző megérti, miért folyamodott aljas eszközökhöz. A fiai érdekében. Csúnya dolog, amit csinál, nincs rá felmentés, de nekem meg kell mu­tatnom, miért jutott ide. Ez izgat a feladatban. Meríteni pedig van mi­ből. Az én szakmámban is minden­ki a saját érdekeit nézi. Én sem va­gyok szent. Ha visszatekintek az el­múlt évekre, azt kell, hogy mond­jam, én is követtem el hibákat. De az egyensúlyt, jó és rossz között, igyekszem megtartani. Marton Lászlótól, a Vígszínház igazgatójától hogyan vált el másfél évvel ezelőtt. Békében és barátságban. Ő szeret, és bízik bennem, én ezzel tisztá­ban vagyok, de valahogy mégsem úgy alakultak a dolgok, ahogy én azt elképzeltem. Nem olyan szere­pekben használtak, ahogy elvár­tam volna. Engem még mindig gyerekként kezelnek, ami ször­nyen idegesít. Ezen szeretnék vál­toztatni végre. És ezen múlott minden a Vígben. Ma más a státu­som. Szabad vagyok. Azt csinálok, amit akarok. Lehet, hogy öt évig megint nem jövök ide, mert más­hol fogok dolgozni, de lehet, hogy ha találnak valami nekem valót, ismét itt leszek. Ha akarok. Ez pe­dig pszichológiai tényező. Ebből a helyzetből ugyanis egészen más­deklődést tanúsít irántam, hogy pél­dául ma is le kellett mondanom egy remek lehetőséget. Hirtelen annyi munkám lett, hogy most már taka­rékoskodnom kell az erőmmel. Nem a nagyképűség beszél belőlem, de tényleg rengeteg munkám van. Ez pedig bizonyára sokakat zavar. Ezért lett morózus? Az vagyok? Szerintem nem. Ha tudnám, hogy miért mondták, ha ismerném a helyzeteket, amelyek­ből a kollégáim ilyesmikre követ­keztetnek! Név nélkül semmit sem ér%z egész. így vitatkozni sem tu­dok. Lehet, hogy a külső szemlélő zaklatottnak lát, ezt elfogadom. Ennek viszont tudom az okát. Át­gondoltan és gyorsan kell dönte­nem, nincs idő hosszas töprengés­re, mert minden munkám időhöz kötött. Ebből adódóan már jövő ta­vaszig szinte minden napomat át­látom. Magyarul: be vagyok táb­lázva. Három színdarabba várnak, miközben elő kell készítenem egy forgatást, amely rengeteg szer­vezéssel jár. Tehát nincs időm cse- verészni, felszabadultan hülyés­kedni, amit megszoktak tőlem. Ez pedig bizonyára nagyon zavar egyeseket. Zárkózott is azért lesz az ember, mert egy idő után inkább magá­ra figyel? Vannak dolgok, amelyeket nem mondhatok el senkinek. Olyan nincs, hogy félpercenként kiadjam Zaklatottságának is ez lehet az oka? A tempó, a sok munka? Nem vagyok ideges. Nem vagyok ideges! Csak éppen nyugalmat akar. Ér­tem. A Vígszínházból is így ment el másfél éve. Azzal búcsúzott, hogy: „Megnézhetik azt a napot, amikor újra beteszem ide a lába­mat.” Nyilván indulatból mondtam. Ak­kor úgy gondoltam. Azóta válto­zott a helyzet. Már csak azt válla­lom el, amit akarok. Ha nem tet­szik valami, könyörtelenül elutasí­tom. Nincsenek kötelezettségeim. Illetve csak azok, amelyeket én vá­lasztottam. Anyagilag és szakmai­lag viszont teljesen függetlenítet­tem magam. A Nórába a legjobb­kor hívtak. Épp ráérek egy kicsit. Meg aztán itt lakom a közelben. Persze az is szempont, hogy Eszenyi Enikővel és Kiss Marival játszhatok. Az Esztergályos Károly rendezte televíziós Nórában Rank doktort formálta meg. Az jóval nagyobb szerep, mint a jogtanácsos. Azon már túl vagyok. A hülye férj szerepe meg nem érdekel. A nega­tív figura, az igen! Az sokkal jobb. És nem kell mindig főszerepet ját­szani. Philoktétész és Buttley kö­zött ez most egy taktikai lépés. Úgy lazítani, hogy közben formában le­hessek. Szemét ember ez a jogta­nácsos. Zsarolja ezt a drága, ara­hogy tárgyalok. Könnyebb lett az életem. Felszabadítottam magam. Hogy erre miért nem jöttem rá ko­rábban?! Fiatalon persze másképp gondolkozik az ember. Nem teke­tóriázik. Nagy lendülettel, szinte vakmerőén megy előre. Ha sze­rencséje van, minden bejön neki. Huszonöt év a pályán nem kis idő. Már tudom, hol a helyem. Termé­szetesen szakmai vonalon, nem a közéletben. Ez a része nem érde­kel a dolgoknak. Ki is húztak már nemegyszer a díjazandók listájá­ról. A szakma véleménye sokkal fontosabb számomra. A kollégáim még vidékre is eljönnek utánam, ami megnyugtató érzés számom­ra. Marton Lászlóval pedig mindig jól dolgoztunk együtt, értékes munkák kötnek hozzá. Megtettem" mindig, amit kért, és ő is segített. Az ő rendezéseiben mindig sike­rem volt. Tudom, az idén Törökországban nyaralt. De oda is dolgozni ment. A Lénárt Sándor-film for­gatókönyvét írta Koródy Ildikó­val. Régi tervem ez a film. Évek óta dolgozom rajta. Tavasszal elutaz­tam Brazíliába, előforgatásra. Hat­órás dokumentumfilmet készítet­tem. Felkerestem azokat, akik sze­mélyesen ismerték Lénárt Sán­dort, hiszen ő ott élt, pontosabban ott is élt, és ott is gyógyított. Kez­deményezésemre az Irodalmi Mú­zeum már át is hozta a hagyatékát. gyek valahonnan, akkor az álmai­mat is viszem magammal. „Jó pár évig bátortalan, óvatos­kodó ember voltam” - olvastam a minap egy nyilatkozatában. Már nem az? Mitől lett más? Szabad lettem. Talpra álltam. Ele­inte nehéz volt. Az első év meg is viselt lelküeg. Aztán hirtelen több helyre hívtak. Persze a szabadság sem szó szerint értendő. Helyze­teknek, koncepcióknak, pénzeknek vagyok most is a függvénye, de nem nyomasztanak olyan dolgok, mint régen, amikor a Víg köteléké­ben éltem. Nagyobb a választási le­hetőségem, és ezzel együtt na­gyobb a felelősségem is. Csak ne akkor sértődékeny, morózus, ide­ges lesz. Ezt akarta hallani? Majd szájkosárral fogok járni. Tehát nem óvatos és nem bátor­talan többé. Tegnaptól merész és rámenős. Ha például komoly összegekről tárgyalok a film kapcsán, az va­gyok. S ha nem? Akkor is. Nekem kell kézben tarta­nom a dolgokat. Megjárom én a poklok poklát is, ha úgy adódik. A novemberem is olyan rossz volt, de olyan rossz! Mintha Békásmegyer összes szemete a nyakamba zúdult volna. Mintha az alól kellett volna néznének már gyereknek! Negy­ven és ötven között ne legyek már Lacika. Az isten szerelmére! Nem az a baj, hogy így hívnak, hanem hogy gyereknek néznek. Ne oldja­nak meg helyettem bizonyos kér­déseket, és ne tudják jobban, mint én, hogy mit akarok. Azt bízzák csak rám. Persze lehet, hogy nem fog sikerülni, de legalább nem hi­báztathatok senkit, csak magamat. Az álmaimat természetesen nem akarom feladni. Még akkor se, ha a bukás veszélye is fennállhat. Az olyan típusú embernek, mint én, az izgalom is jót tesz. Vagy nem. És kikotornom magam. Aztán fél nap alatt öt problémám megoldódott, úgyhogy már nem vagyok moró­zus, agresszív, rosszkedvű. Gon­doljon rólam mindenki, amit akar. Nekem egy a fontos. Hogy azzal foglalkozom, ami örömet szerez. Abban pedig már lehetek önző is. Vagy nem lehetek, de az kell, hogy legyek. Csak lenne már egy kis sza­bad időm. Két hónapja megvettem Massanet Don Quijotéját, és még mindig nem ültem le meghallgatni. Egyetlen taktust sem hallottam be­lőle. Nem tudom, mikor jutok hoz­zá. Lehet, hogy csak jövőre.

Next

/
Thumbnails
Contents