Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)
2000-11-27 / 273. szám, hétfő
Sportvilág ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 27. A Madison Square Garden bezárja kapuit a legrangosabb női teniszviadal előtt, amely az elkövetkező három évre Németországba költözik - a hírnek nem mindenki örült Többé már nem Szelesnek áll a világ Szeles Mónika egyetlen mérkőzésen sem ismert elveszett labdát (Archív) Nyolc év után Szeles Mónika ismét bejutott az idény utolsó nemzetközi női tenisztornájának a döntőjébe. A 26 esztendős, újvidéki származású amerikai játékos utoljára 1990 és 1992 között brillírozott a mesterek tornáján, amikor is háromszor egymás után nyerte meg a WTA-Tour legrangosabb viadalát. JÁN HUDOK Első alkalommal - tizenhat évesen és tizenegy hónaposán - az argentin Gabriela Sabatinit múlta fölül a döntőben. A fehér sport történetében a torna legfiatalabb győztese lett, s ez a titulus a mai napig őt illeti. Egy évre rá, sőt, 1992-ben is Martina Navrátilovával bánt el. A kétszeres vesztes akkor azt mondta, még soha nem találkozott olyan játékossal, akinek ilyen kemény ütései lennének. Mást is mondott, s ez most igazolódott be: „Egyszer majd te is úgy fogsz itt állni, hogy leesik az állad a fiatalok teljesítményétől.” Szeles Mónika ma már veteránnak számít a női teniszezők sorában, csakúgy, mint annak idején Martina Navrátilová. Az eredményein azonban ez csöppet sem látszik. Idén tizennyolc tornán vett részt, s valamennyien legalább a negyeddöntőig jutott. Azonban egyszer sem tudott nyerni a világranglista első négy játékosa ellen. Négynégy alkalommal kapott ki Martina Hingistől és Lindsay Davenporttól, háromszor Venus Williamstől és kétszer Mary Pierce-től, aki az év elején még Mónika mögött foglalt helyet a rangsorban. A Mesterek Tornája döntőjében elszenvedett vereség után az újvidéki „öreg hölgy” azt mondta: „Idén nem éreztem magam ilyen közel a győzelemhez.” Mónika utoljára négy évvel ezelőtt tudott igazán rangos tornán nyerni. Akkor az Australian Openen bizonyult a legjobbnak. „Idén több kiegyenlített mérkőzést játszottam a világ legjobb játékosai ellen, ráadásul mindig kulcsfontosságú tornákon. Szinte valamennyi esetben éreztem, hogy képes lennék győzni, de a háromszettes csatákat rendre elveszítettem.” Hasonló forgatókönyv szerint zajlott a Martina Hingis elleni találkozója is New Yorkban. A második játszmában Mónika eldönthette volna a mérkőzés sorsát, de váratlanul fordult a kocka, s a szerencse a világelső Hingis mellé pártolt. „Ebben a szezonban ez mindig így ment. Nagyon szerettem volna nyerni, ezért az utolsó csepp erőmig hajtottam. Az első játszmában nekem volt több szerencsém, a másodikban azonban túl sokat engedtem meg Martinának, ő pedig elég rutinos ahhoz, hogy meg tudjon kapaszkodni egy ilyen szalmaszálban. így aztán minden az utolsó menetben dőlt el.” Bár Mónika a nagy vesztes szemszögéből értékelte az eredményeit, azért ő maga is elismerte, hogy egész sikeresnek mondhatja az évezred utolsó idényét. Öt hónapos kihagyás után tért vissza a teniszpályákra, s amint felépült, máris megnyert egy tornát Oklahomában. Mindez februárban történt, azután még az Amelia-szigeteken és Rómában diadalmaskodott. A sydneyi olimpián bronzérmet szerzett, majd San Diegóban és New Heavenben bejutott a döntőbe. „Tényleg sikeres évadot zárhatok” - ismerte el az amerikai Fed Kupa-válogatott oszlopos tagja. „Valószínűleg az 1995-ös vagy az 1996-os esztendő után ez volt a harmadik legjobb évem.” Tegyük hozzá, hogy 1999 júliusától csak a TOP 10 játékosai tudták legyőzni, a ranglétrán lejjebb helyezkedő hhölgyek rendre fennakadtak az ütőjén. A Mesterek Tornája után idén már nem lép pályára. Az elkövetkező egy hónapot a lábának szenteli - sérülése miatt ugyanis fel kellett adnia a tokiói viadal elődöntőjét, s most úgy érzi, igazán rászolgált a pihenésre. Ami azonban Mónikára nézve rendkívül rossz hírnek látszik, az az, hogy a New York-i Madison Square Garden hosszú időre bezárja kapuit a legrangosabb női teniszviadal előtt. A Chase Championshipet az elkövetkező három évben a müncheni olimpiai stadion fogadja majd. Márpedig Mónika 1993 óta egyszer sem tette be a lábát Németországba, és erről a szokásáról továbbra sem kíván letenni. A kilencszeres Grand Slam-győztes játékos az emlékezetes hamburgi merénylet után döntött így, amikor egy ámokfutó megkéselte őt a Steffi Graf elleni döntő egyik szünetében. „Nagyon neheztelek a Tourra azért, hogy Németországba helyezték át a tornát. Néha az illetékesek anyagi támogatás hatására hoznak meg egy-két határozatot. Szerintem most pontosan ez történt, hiszen Steffi Graf és Boris Becker visszavonulása után mélypontra került a német tenisz, s most ezzel próbálják megmenteni a helyzetet.” Mónika övön aluli ütésnek értékeli az ügyet. Eddig nyolc alkalommal indult a Mesterek Tornáján, s most egyszer csak mintha elszakították volna tőle. „Az egészről úgy szereztem tudomást, hogy elolvastam egy hírt a USA Todayben. Szerintem sokkal korábban elő kellett volna hozakodniuk az ötlettel, hogy mások is hozzászólhassanak a kérdéshez.” Az az érv, hogy a tornára nem Hamburgban, hanem Münchenben kerül sor, Mónika szerint nem elfogadható. „Nekem nem egy konkrét város, hanem az ország jogrendszere ellen van kifogásom. Ahol Steffi Graf édesapját leültetik azért, mert nem fizette be az adóját, egy embert viszont, aki gyilkosságot kísérelt meg ellenem, szabadon engednek... Továbbra sem értem, hogy a WTA Tour miért szakított a New York-i arénával. Nincs még egy olyan ideális sport- csarnok a világon, mint a Madison Square Garden. Szerintem mindenki számára megtiszteltetés ott játszani. A Grand Slam-tornák helyszíneit leszámítva nincs még egy ilyen presztízzsel bíró pálya. Ha valaki csak egy kicsit is figyelemmel kíséri a tengerentúli jégkorong- vagy kosárlabda-bajnokságot, vagy nem is kell, elég, ha néhány szót vált Wayne Gretzkyvel... Mindenki megerősítheti, a Madison Square Gardenhez fűződnek a legszebb emlékei.” Szeles számára talán egy halványka reményt jelenthet, hogy a tervek szerint az említett három esztendő után a Mesterek Tornája visszaköltözik az amerikai kontinensre. A kérdés csak az, s erre Mónika sem ismeri egyelőre a választ, hogy ját- szik-e még akkor a profik mezőnyében. „Egyszer el kell jönnie a pillanatnak, amikor szögre akasztom az ütőm. Hogy meddig fogok teniszezni, az elsősorban attól függ, meddig lesz kedvem hozzá. Ha majd nem szerez többé örömet, habozás nélkül visszavonulok. Imádom ezt a játékot, függetlenül attól, hogy profiként űzöm-e vagy sem.” o A fehér sport szerelmeseit nemcsak Szeles Mónika gondjai foglalkoztatták az elmúlt hetekben, hanem egy másik ígéretes játékos, Jelena Dokic mindennapjai is. Az „ausztrál” tehetség nemrég döntő elhatározásra jutott: „Szerb vagyok, itt születtem, azért jöttem vissza a hazámba, hogy újra megkaphassam az állampolgárságot” - jelentette ki a tőle megszokott határozottsággal Jelena, kezében a jugoszláv útlevéllel. A tizenhét éves teniszcsillag hét évvel ezelőtt kapta meg szüleivel együtt az ausztrál állampolgárságot, s most úgy döntött, ezentúl Jugoszláviát szeretné képviselni. Csak az érdekesség kedvéért tesszük hozzá, hogy pár héttel ezelőtt még ausztrál színekben indult a sydneyi olimpián, ahol a harmadik helyért vívottt mérkőzést épp egy ugyancsak exjugoszláv emigránssal, Szeles Mónikával szemben veszítette el. Dokic tavaly sokkolta először a világot, amikor a wimbledoni Grand Slam-torna első fordulójában kiütötte Martina Hingist. „Minden fontos tornát Európában rendeznek, sokkal egyszerűbb dolgom lesz Belgrádból útnak indulni, mintha Ausztráliából mennék” - indokolta döntését . Eközben menedzserei továbbra is azt hangoztatják, hogy ügyfelük Ausztráliát óhajtja képviselni. „Idén bebizonyította, hogy minden szinten Ausztráliát akarja képviselni, legyen szó az olimpiai játékokról vagy a Fed Kupáról. Bízom benne, hogy ez így is marad” - mondta a tizenhét éves sztár szóvivője. A költözködés hátterében valószínűleg az örök bajkeverő papa, Damir Dokic nyilatkozata áll, aki többször is kijelentette: lánya egyszer még hátat fordít Ausztráliának. Jelena édesapja akkor gerjedt haragra, amikor egy ausztrál újságíró azt javasolta neki, forduljon szakorvoshoz, amiért nem bír uralkodni indulatain. Damir Dokic erre a következőképpen reagált: „Mélységesen fölháborított, ahogy a sajtó beszélt rólam. Bízom benne, hogy Jelena úgyis faképnél hagyja Ausztráliát.” „Tényleg sikeres évet zárhatok..." (Archív) Tizenöt év után Szlovákiának újra volt éremszerző ökölvívója a junior világbajnokságon; Pavol Hlavacka második helye a jövőre nézve reményteljesnek ígérkezik Súlyhiánnyal és sérüléssel küszködve pofozta ki az ezüstöt JÁN PLESNÍK Jó hangulatban érkezett haza Szlovákia küldöttsége a budapesti junior ökölvívó-világbajnokságról. Pavol Hlavackaa 60 kilogrammosok mezőnyében csaknem valamennyi ellenfelét kiütötte, egyedül a fináléban nem tudott helytállni: az azeri Farhad Adzsanal 11:5 arányban verte meg. A válogatott szövetségi kapitányának, Tibor Hlavacká- nak a fia ezzel megszakított egy tizenöt éve tartó negatív sorozatot, nevezetesen, hogy szlovákiai bokszoló utoljára 1985-ben szerzett érmet a junior vébén. Michal Franek akkor az első helyen végzett. A budapesti viadalról, valamint a sportág kilátásairól Tibor Hlavackával beszélgettünk. Az öt szlovákiai induló közül épp az Ön fia szerepelt a legsikeresebben. Hogyan értékeli a teljesítményét? Pavolnak az első összecsapása után két nap pihenője volt, később viszont minden nap bokszolnia kellett. A legidegfeszítőbb csatát az amerikai Kingbroughgal vívta, amelyből végül, nagyon szoros küzdelem után a fiam került ki győztesen, de éppen hogy csak, 8:7-re nyert. Ha közép-európai kis országból valaki kiüti a sportág nagyhatalmának képviselőjét, az mindig óriási elismeréssel és örömmel jár. A teljesítményeit tekintve azonban úgy gondolom, a legjobb formában a kirgiz Tileberbi Uuliubayi Abyl ellen bokszolt, akit a negyeddöntőben 16:6 arányban múlt fölül. Az elődöntőben pedig az indiai Human Parreent késztette megadásra. Aztán már „csak” az említett finálé volt hátra. A csapat visszatérése után jutott a közvélemény tudomására, hogy Pavol a világbajnokság alatt egészségi gondokkal küszködött. Nem lehetett volna elébe menni a bajnak? Be kell vallanom, hogy egyszerűen nem jutott rá idő. Pavol állapota az egyik hazai bajnoki mérkőzés után kezdett rosszabbodni, amikor a Nitra színeiben lépett ringbe. Mivel az extraligás találkozóra egy héttel a világbajnokság előtt került sor, már nem lehetett rajta segíteni - ezért a vébé ideje alatt kezelte magát. Ráadásul a súlyával is gondok voltak, de az általános problémáktól eltérően nála nem felesleg, hanem hiány jelentkezett. A bokszolok rendszerint este, a mérkőzésük előtt két-három kilóval többet nyomnak, de reggelre ennek a többletnek nyoma vész. Pavolnak fel kellett „híznia” ahhoz, hogy egyáltalán kesztyűt húzhasson. Tehát ilyen szempontból is hátrányban volt a többiekkel szemben. A fia eredményének tudatában mit gondol, milyenek a honi ökölvívás kilátásai? Az utóbbi időben nem sok babér termett Szlovákia bokszolóinak a nemzetközi porondon. Utoljára Rudolf Dydi ért el kimagasló eredményt, aki 1997-ben a budapesti junior világbajnokságról bronzéremmel tért haza. Azóta nincs egy olyan eredményünk sem, amely előtt a szakma meghajolhatna. A sydneyi olimpiára sem jutott ki egyetlen szlovákiai bokszoló sem. Ugyanakkor nem hiszem, hogy különösebben féltenünk kellene a honi ökölvívás jövőjét. A fiatalok kitűnő lehetőség előtt állnak, egy sor tehetséges junior versenyzőnk van, akik hét érmet szereztek az utóbbi két évben az Európa-bajnokságo- kon. Ha továbbra is biztosítani tudjuk nekik azokat a feltételeket, amelyeket eddig tudtunk, meg vagyok győződve arról, hogy még nagyon sokra vihetik. A budapesti vébé az utolsó ifjúsági viadal volt a fia számára. Mit gondol, hogyan búja majd a váltást, milyenek az esélyei a felnőtt kategóriában? Meg kell, hogy mondjam, a felnőttek közé lépni mindig nagyon megterhelő feladat. Nincsenek illúzióim, tudom, hogy a junioroknál elért eredményei jelen pillanatban semmit sem számítanak, tehát nem lehet azt várni, hogy most majd a felnőtteket is letaszítja a dobogóról. Kidolgoztam egy stratégiát. Ennek első pontja, hogy nem szállhat ringbe addig, amíg nem lesz makkegészséges. Másodszor pedig érett férfivé kell válnia. Még csak tizennyolc éves, nem kell sürgetni semmivel. Szorgalmas, céltudatos fiú, türelmesnek kell lennünk vele szemben. Az elsődleges célunk az athéni olimpiai, ami négy év múlva lesz esedékes. Addig még sok munka vár ránk, de azt hiszem, mindketten egyformán örülnénk neki, ha sikerülne megvalósítanunk közös álmunkat. Pavol technikailag képzett harcos. Ön helyesli azt, hogy a pontozók is elsősorban erre figyelnek oda? Biztos Vagyok benne, hogy a sportágnak ez csakis a javára válhat. A budapesti vb-n is több olyan mérkőzésnek voltam a szemtanúja, amelyen kimondottan a technikai felkészültség számított. A fiamra nézve ez jó jel. A sportág látványossá tételének szempontjából is kedvező ez a stílus. Régen többen is kritizálták az elektronikus pontozási rendszert, de úgy gondolom, a gyakorlat rácáfolt a tamáskodókra. Ma már sokkal ritkábban ítélnek „félre” a pontozóbírók, ezt a budapesti viadal is világosan bebizonyította. Egyetlen óvásra sem került sor.
