Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)

2000-11-27 / 273. szám, hétfő

8 Kultúra ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 27. SZÍNHÁZ POZSONY SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZ: A sevillai borbély 19 a.ha SZÍNHÁZ: Hoszú út az éjszakába 19 MOZI POZSONY HVIEZDA: Diné (am.) 15, 17, 19 Shaft (am.) 20.30 OBZOR: Magnólia (am.) 16, 19.30 MLADOST: Magyar filmek fesztiválja: Rosszfiúk 18 Jadviga párnája 20 CHARLIE CENTRUM: Tájkép (szlov.-cseh) 17.30,18.30, 20.30 X-Men- A kívülállók (am.) 18 Egy kapcsolat vége (am.) 18 Viharzóna (am.) 20.30 A félkegyelmű visszatér (cseh) 20 Sörgyári capriccio (cseh) 19.30 KASSA DRUZBA: U-571 (am.) 15.30, 17.45, 20 TATRA: Bérgyilkos a szomszédom (am.) 16, 18 Miért nem én? (fr.) 20 ÚSMEV: Dínó (am.) 16,18, 20 CAPITOL: Blöff (am.) 15.45,18, 20 DÉL-SZLOVÁKIA ROZSNYÓ - PANORÁMA: A szerelmes professzor (am.) 17,19 Ghymes: Smaragdváros. Lemezbemutató koncert Kicsiben a világ zenéje RECENZIÓ Világsztárjaink új albummal jelent­keztek. A színvonal a megszokott magasságban, a stílbeli besorolást ismét meg lehet úszni azzal a zene­kartól származó meghatározással, hogy ez Ghymes-zene. Annak idején biztos voltam benne, hogy át akarnak verni Szarka Gyuláék, mi­kor azt állították, fogalmuk sincs a világban dúló trendekről, nem hall­gatták végig egyszer sem a World Music Chart-ot, nem tudnak a WOM szervezkedéseiről, azaz pró­bafuratok segítségével fedezték fel azt az aranybányát, amelybe a má­sik oldalról már lifttel közlekednek a kollégák. Most hiszem csak el a mesét. Odakint Európában ugyanis lassan-lassan olyannyira fősodorba került a világzene, hogy a franciák már nem az araboktól koppintják az arab skálákat, hanem egymástól, a britek pedig ráálltak a bevált indiai­pakisztáni zenei megoldásokra. A Ghymes mindeközben semmi más­sal nem törődött, mint saját tradíci­óival. Hallani, hogy kötődnek a múlthoz, népzenész múltjukhoz, ám nyitott, kísérletező szemléletük­be éppúgy belefér a sivatag, az isz­lám, a török dallamok, mint a balká­ni és a magyar népzene. Ez utóbbi- ból szabadon csemegéznek, dallam­sorok, szövegfordulatok, ismerős ritmusok bukkannak fel a nagy ka- valkádban, hogy aztán átúsztassák őket egy teljesen más zenei közeg­be. A sok hangszer általában erősíti egymást, a nagybőgő és a cimbalom békésen megfér a szinti-futamok mellett, felbukkan néhol a jó öreg amerikai blues is, a dzsesszes kalan­dozásokról nem is beszélve. Láttam én már beszívott punkot pogózni, és parlamenti képviselőt is lábfejet mozgatni Ghymes-zenére, szóval megvannak a mélységek és magas­ságok, emellett szimpatikus popula- ritás, a dalok beeszik magukat az ember fejébe, hogy aztán egész nap dudorászhassa őket. Szarka Tamás szövegei is rendben vannak, bár né­hány sor nehezen kivehető, pont a hangszerarzenál miatt. Kedvencem a Pirula című dal, ahol humoros szöveget népi dallamot és diszkrét vonósokat kótyagos szaxofon-szóló egészít ki, és a Vetkőzős dal, amely­ben John Donne, a századok mé­lyéről előbányászott angol költő kel életre Faludy Györgynek és Szarka Tamásnak köszönhetően. Nívós anyag született, a többi már a terjesztésen és a marketingen mú­lik, amely két tényező nálunk ürü­lékből is aranyat tud csinálni, de aranyat is let tud ereszteni a csator­nába. A lemezt külföldön az EMI, idehaza pedig a Szlovák Rádió ki­adója terjeszti. Szerda este élőben is meghallgathatják az érdeklődők a Smaragdvárost, a lemezbemutató koncert időpontja este hét óra, helyszíne a Szlovák Rádió hangver­senyterme. (-juk-) Magyar filmnapok kezdődnek ma a pozsonyi Mladost' moziban. 18 óra­kor Sas Tamás Rosszfiúk című munkája látható Bodó Viktorral, Rajkai Zol­tánnal, Stohl Andrással és Máté Gáborral a főszerepben. 20 órakor pedig Deák Krisztina filmjét, a Jadviga párnáját vetítik. Képünkön a „rosszfiúk" közül Stohl András. (Markovics Ferenc felvétele) Fennállásának 35. évfordulóját ünnepelte a hét végén a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa Kultúramentés, értékmegőrzés A kórus találkozása Kodály Zoltánnal 1965-ben. (Archív felvétel) Szombaton ünnepelte fenn­állásának 35. évfordulóját a Szlovákiai Magyar Pedagó­gusok Vass Lajos Kórusa. Az énekkar 1964-ben alakult, tehát ma már 36 esztendős. Nem szépasszonyos hiúság­ból tagad le egy évet a korá­ból, csupán arról van szó, hogy a kerek évforduló mél­tó megünneplésére tavaly nem volt pénze. VOJTEK KATALIN Ez a szomorú tény akár jelképes­nek is tekinthető, hisz a szűkös körülmények, az anyagiak hiánya végigkísérik megalakulásától napjainkig. Ahogy végigkíséri a gazdagság is: művészi értékek­ben, hitben, lelkesedésben, oda­adásban, áldozatvállalásban. Ál­dozatvállalásról beszélni talán túlzásnak, szóvirágnak hat, ho­lott kemény realitás. A régi hata­lom soha nem kényeztette a ma­gyar tanítók énekkarát; erről az egyik alapító, Janda Iván, a kórus kiváló művészeti vezetője és két lábon járó krónikája tudna sokat mesélni. A rendszerváltás csak a szabad levegővételt hozta, pénzt nem. S mivel a magyar kórusének már nem jelenti a ritka magyar megnyilvánulások felemelő lehe­tőségét, a szlovákiai magyarság létének egyfajta demonstrációját, dalban közölt biztatást, a közön­„Alapítványok, jóakarók lendítik tovább a kórus szekerét.” ség sem olyan népes, mint vala­ha. És mégis. Megfogyva bár, de törve nem, működik a kórus. Van mit ünnepelni - a szellemi erőt, amely összetartja, a csodát, hogy megmaradt, létezik ebben a sivár és kegyetlen piaccá vált világban. Nem véletlen, hogy a hazai és anyaországi kórusművészet legna­gyobbjai vállalták-vállalják a veze­tését. Megérdemlik egymást, kó­rus és karnagy. Vass Lajos, a kiváló zeneszerző és csodálatos kisugár­zású dirigens, aki a kodályi misszi­ót folytatva országos mozgalom­má tette a hetvenes években a nép­daléneklést Magyarországon, ihle­tő példát mutatva a határon túliaknak is, ajándéknak nevezte a kórus élén eltöltött több mint ne­gyed évszázadot: „...küldetés: en­nek a kórusnak az élén dirigálni, s ebben a munkában részt venni. Úgy érzem, jutalom, hogy csinál­hatom. Többször elmondtam már, hogy olyan hanganyag, olyan lel­kesedés van itt, amelyből, ha ide­jön valaki, erőt merít. Szinte ki- kapcsolódásnak, pihenésnek tű­nik, amikor idejövök. Mindig vá­rom azt a napot, amikor jönni kell.” Sokszor és sokan elemezget­ték már, mi az az ellenállhatatlan varázs, amely a kórus tagjait ha­vonta arra kényszeríti, hogy saját költségükre hosszú kilométereket utazzanak, ilyen-olyan - gyakran kényelmetlen - szállásokon alud­janak, saját költségükre étkezze­nek, és péntek délutántól vasár­nap délig tanuljanak, próbáljanak, 18-20 órát énekelve. Az önköltsé­ges gyötrelemért a kárpótlást Vass Lajos fenti vallomása részletezi. És Janda Iván gyengéd megrovásnak szánt megjegyzése, amely akkor hangzott el, amikor az egymás után szállingózó tagok ahelyett, hogy gyorsan bekapcsolódtak vol­na a bemelegítő „memememe- mimimi”-be, hosszasan suttogva egymást üdvözölték: „Jól esik lát­ni, hogy mennyire örültük egy­másnak.” Horváth Géza, a kórus krónikása és fotósa így látja a pró­bákat: „Amikor a pedagógusok többsége pénteken a tanítás végez­tével fáradtan felsóhajt, hogy vég­re itt a hétvége, a kórustagok bő­röndjeikkel útra kelnek, és a fá­rasztó utazás után szinte beesnek a próbaterembe. Ám az elcsigá- zottság^rzése nem tart túl sokáig. Az énekkari próba rendkívüli szel­lemi erőfeszítést, odafigyelést igé­nyel: munka ez a javából. Mégis: ahogyan felhangzanak az első har­móniák, szemmel láthatólag kisi­mulnak a ráncok, fölcsillannak a szemek, oldódnak a görcsök. Tu­dom, romantikus túlzásnak hat ez azok fülében, akik még sohasem próbálták.” Pedig hétvégi pihenés helyett épp azok utazgatnak, próbálnak szűkre szabott szabadidejükben, akik hétköznap is fáradhatatlan örökmozgók; a tagok jórészének iskolájában, lakóhelyén is kóru­sa, zenekara van, akad, akinek több is, vagy az élet más terüle­tén fejt ki rendszeres pluszmun­kát. A nagy teherbírásúak ének­kara ez. Volt kitől tanulni, példa­adó személyiségekből sosem volt az énekkarban hiány: Ág Tibor, Gyurcsó István, Kulcsár Tibor, Schleicher László, Szíjjártó Jenő, Viczay Pál nevével forrott össze munkássága. Mindegyikük kül­detésnek tekintette a kórusban, a kórusnak végzett munkáját. És küldetésnek tekinti az énekkar jelenlegi karnagya, Sapszon Fe­renc is, akinek neve a magyar kó­rusművészetben fogalommá vált; Példaadó személyisé­gekből sosem volt az énekkarban hiány. számos zeneszerző bízta rá mű­veinek ősbemutatóját, Európa legnevesebb zenei központjaiban aratott sikert a Magyar Rádió és Televízió Énekkarával. Gémesi Irén, a kórus alapító tagja és szervezőtitkára elmondta: az énekkarnak nincs állandó szék­helye, próbaterme, a növekvő anyagi gondok miatt egyre nehe­zebb megfelelő helyet találni a havi rendszeres összejövetelek­hez. Mennyire más lenne a hely­zet, ha lenne egy állandó köz­pontja! Ezt már nem ő kérdezi: nincs önkormányzat, amely - akár másokkal összefogva - ál­landó otthont teremtene ennek a nagy családnak? Nem érdemel­nék meg ezt a messziről utazga­tó, szabadnapjaikat feláldozó kó­rustagok? Maga a kórus, amely megalakulása óta műhely és isko­la, és ha közvetetten is, letétemé­nyese a színvonalas iskolai zenei nevelésnek, s közvetlenül a szlo­vákiai magyar zenekultúra meg­maradásának és folytatásának? A harmincadik évforduló óta semmit sem változott az akkor le­írt helyzet: „Alapítványok, jóaka­rók lendítik tovább a kórus ká­tyúk közt vergődő szekerét. Garaj Etelka, a kórus tagja a mai napig mintegy százezer koronával já­rult hozzá a kórus fennmaradásá­hoz.” És továbbra is érvényes Horváth Gézának, az énekkar krónikásának és fotósának a kó­rus szereplési lehetőségeivel kap­csolatos, öt évvel ezelőtti megál­lapítása: „A kultúrházakba egyre nehezebb lesz az embereket be­csalogatni. A templomok viszont általában zsúfolva vannak, ezért ma elsősorban az egyházi művek sorát kell bővíteni. Áttol viszont óvakodni kell, hogy a kórus kizá­rólag egyházi hangversenyeket adjon.” Örvendetes, hogy a Szlo­vákiai Magyar Pedagógusok Szö­vetsége, amely nemrég örökös tiszteletbeli tagjává fogadta az énekkart, minden alkalmat meg­ragad, hogy rendezvényein szere­peltesse. De megtehetnék ezt má­sok is, hisz magyar rendezvény azért szép számmal akad. Nem bánnák meg. Ez a kórus mindig meg tudja győzni hallgatóságát, hogy a vox humanánál nincs ér­zékenyebb, szebb, lelkesebb hangszer. Megnyílt az Ermitázs londoni részlege a Somerset House-ban. Állandó összeköttetés Szentpétervárral Nagy Katalin cárnő élete és kincsei MTI-PANORÁMA London. Alapítója, Nagy Katalin cárnő életének és kincseinek szenteli állandó londoni bemu­tatkozása első kiállítását a szent­pétervári Ermitázs. A közelmúlt­ban felújított és kiállítási köz­ponttá alakított Somerset House- ban talált méltó otthonra a világ egyik legnagyobb múzeumának londoni részlege, amely szomba­ton nyitotta meg kapuit a látoga­tók előtt. A brit és az orosz művé­szettörténészeknek, Mihail Pjot- rovszkijnak és Lord Rothschild- nak, az Ermitázs Fejlesztési Ala­pítvány igazgatóinak a választása nem véletlen: a 18. században William Chambers által a Temze partjára megálmodott Somerset House nemcsak egy időben épült Nagy Katalin cárnő Régi Ermi- tázsával, de páratlan a két épület hasonlósága is. Sőt az elmúlt hó­napok átalakítása során a brit és az orosz építészek gondoskodtak arról, hogy a Somerset House öt terme és az összekötő folyósó a padlótól a csillárokig egy az egy­ben az Ermitázs kiállítási termeit idézze a látogató elé. Az első kiállítás témájának kivá­lasztása sem véletlen. Jövő év szeptemberéig Nagy Katalin cár­nő, az Ermitázs alapítója és egy­ben szenvedélyes műgyűjtő több mint négyezer festményt, szob­rot, medált, ékszert és antik bú­tort felölelő gyűjteményének 500 - eddig a nagyközönség által so­ha nem látott - darabja, szemé­lyes tárgyai láthatók Londonban. Á londoni állandó bemutatkozás megszervezése, amely egyike az Ermitázs által tervezett jövőbeni külföldi állandó kiállításoknak, brit és orosz magánszemélyek, magánvállalkozások és alapítvá­nyok különleges összefogásának az eredménye. A kiállítás állandó összeköttetésben van Szentpéter­várral. Az első teremben felállí­tott képernyőn az látható, hogy mi történik a Palota téren, az Er­mitázs termeiben, és az internet segítségével a londoni teremből is megtekinthető a múzeum több Londonból képernyőn látható, mi történik az Ermitázs termeiben. mint kétezer kiállított kincse. A szigorú őrizet alatt Londonba szállított ötszáz műkincs eddig raktárakban heverő egy részét orosz és brit restaurátorok állítot­ták helyre teljes pompájában. A kiállítás bevételéből minden egyes fontot az Ermitázs múze­umnak juttatnak vissza, elősegít­vén, hogy a raktárakban lévő pá­ratlan tárgyakból minél több ke­rüljön bemutatásra szerte a vilá­gon. A kiállítás második terme Katalin cárnő életét idézi fel korabeli festményeken, porcelánokon, mi­niatűrökön, érméken keresztül. A következő terem a cárnő kedvenc ékkő- és porcelángyűjteményé­nek a darabjait tárja a közönség elé. A negyedik és ötödik terem Katalin cárnőt mint kora hazai és külföldi művészeteinek patrónu- sát mutatja be a tulai fegyverma­nufaktúra míves termékein, az orosz porcelángyárak művein a kínai, indiai kézművesek által ké­szített használati tárgyakon ke­resztül. Az Ermitázs-termek meg­nyitásával egy időben megalakult az Ermitázs baráti köre is, amely havonta rendszeresen szervez is­meretterjesztő előadásokat a lon­doni épületben az orosz művé­szetről, kultúráról.

Next

/
Thumbnails
Contents