Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)
2000-11-27 / 273. szám, hétfő
8 Kultúra ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 27. SZÍNHÁZ POZSONY SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZ: A sevillai borbély 19 a.ha SZÍNHÁZ: Hoszú út az éjszakába 19 MOZI POZSONY HVIEZDA: Diné (am.) 15, 17, 19 Shaft (am.) 20.30 OBZOR: Magnólia (am.) 16, 19.30 MLADOST: Magyar filmek fesztiválja: Rosszfiúk 18 Jadviga párnája 20 CHARLIE CENTRUM: Tájkép (szlov.-cseh) 17.30,18.30, 20.30 X-Men- A kívülállók (am.) 18 Egy kapcsolat vége (am.) 18 Viharzóna (am.) 20.30 A félkegyelmű visszatér (cseh) 20 Sörgyári capriccio (cseh) 19.30 KASSA DRUZBA: U-571 (am.) 15.30, 17.45, 20 TATRA: Bérgyilkos a szomszédom (am.) 16, 18 Miért nem én? (fr.) 20 ÚSMEV: Dínó (am.) 16,18, 20 CAPITOL: Blöff (am.) 15.45,18, 20 DÉL-SZLOVÁKIA ROZSNYÓ - PANORÁMA: A szerelmes professzor (am.) 17,19 Ghymes: Smaragdváros. Lemezbemutató koncert Kicsiben a világ zenéje RECENZIÓ Világsztárjaink új albummal jelentkeztek. A színvonal a megszokott magasságban, a stílbeli besorolást ismét meg lehet úszni azzal a zenekartól származó meghatározással, hogy ez Ghymes-zene. Annak idején biztos voltam benne, hogy át akarnak verni Szarka Gyuláék, mikor azt állították, fogalmuk sincs a világban dúló trendekről, nem hallgatták végig egyszer sem a World Music Chart-ot, nem tudnak a WOM szervezkedéseiről, azaz próbafuratok segítségével fedezték fel azt az aranybányát, amelybe a másik oldalról már lifttel közlekednek a kollégák. Most hiszem csak el a mesét. Odakint Európában ugyanis lassan-lassan olyannyira fősodorba került a világzene, hogy a franciák már nem az araboktól koppintják az arab skálákat, hanem egymástól, a britek pedig ráálltak a bevált indiaipakisztáni zenei megoldásokra. A Ghymes mindeközben semmi mással nem törődött, mint saját tradícióival. Hallani, hogy kötődnek a múlthoz, népzenész múltjukhoz, ám nyitott, kísérletező szemléletükbe éppúgy belefér a sivatag, az iszlám, a török dallamok, mint a balkáni és a magyar népzene. Ez utóbbi- ból szabadon csemegéznek, dallamsorok, szövegfordulatok, ismerős ritmusok bukkannak fel a nagy ka- valkádban, hogy aztán átúsztassák őket egy teljesen más zenei közegbe. A sok hangszer általában erősíti egymást, a nagybőgő és a cimbalom békésen megfér a szinti-futamok mellett, felbukkan néhol a jó öreg amerikai blues is, a dzsesszes kalandozásokról nem is beszélve. Láttam én már beszívott punkot pogózni, és parlamenti képviselőt is lábfejet mozgatni Ghymes-zenére, szóval megvannak a mélységek és magasságok, emellett szimpatikus popula- ritás, a dalok beeszik magukat az ember fejébe, hogy aztán egész nap dudorászhassa őket. Szarka Tamás szövegei is rendben vannak, bár néhány sor nehezen kivehető, pont a hangszerarzenál miatt. Kedvencem a Pirula című dal, ahol humoros szöveget népi dallamot és diszkrét vonósokat kótyagos szaxofon-szóló egészít ki, és a Vetkőzős dal, amelyben John Donne, a századok mélyéről előbányászott angol költő kel életre Faludy Györgynek és Szarka Tamásnak köszönhetően. Nívós anyag született, a többi már a terjesztésen és a marketingen múlik, amely két tényező nálunk ürülékből is aranyat tud csinálni, de aranyat is let tud ereszteni a csatornába. A lemezt külföldön az EMI, idehaza pedig a Szlovák Rádió kiadója terjeszti. Szerda este élőben is meghallgathatják az érdeklődők a Smaragdvárost, a lemezbemutató koncert időpontja este hét óra, helyszíne a Szlovák Rádió hangversenyterme. (-juk-) Magyar filmnapok kezdődnek ma a pozsonyi Mladost' moziban. 18 órakor Sas Tamás Rosszfiúk című munkája látható Bodó Viktorral, Rajkai Zoltánnal, Stohl Andrással és Máté Gáborral a főszerepben. 20 órakor pedig Deák Krisztina filmjét, a Jadviga párnáját vetítik. Képünkön a „rosszfiúk" közül Stohl András. (Markovics Ferenc felvétele) Fennállásának 35. évfordulóját ünnepelte a hét végén a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa Kultúramentés, értékmegőrzés A kórus találkozása Kodály Zoltánnal 1965-ben. (Archív felvétel) Szombaton ünnepelte fennállásának 35. évfordulóját a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Vass Lajos Kórusa. Az énekkar 1964-ben alakult, tehát ma már 36 esztendős. Nem szépasszonyos hiúságból tagad le egy évet a korából, csupán arról van szó, hogy a kerek évforduló méltó megünneplésére tavaly nem volt pénze. VOJTEK KATALIN Ez a szomorú tény akár jelképesnek is tekinthető, hisz a szűkös körülmények, az anyagiak hiánya végigkísérik megalakulásától napjainkig. Ahogy végigkíséri a gazdagság is: művészi értékekben, hitben, lelkesedésben, odaadásban, áldozatvállalásban. Áldozatvállalásról beszélni talán túlzásnak, szóvirágnak hat, holott kemény realitás. A régi hatalom soha nem kényeztette a magyar tanítók énekkarát; erről az egyik alapító, Janda Iván, a kórus kiváló művészeti vezetője és két lábon járó krónikája tudna sokat mesélni. A rendszerváltás csak a szabad levegővételt hozta, pénzt nem. S mivel a magyar kórusének már nem jelenti a ritka magyar megnyilvánulások felemelő lehetőségét, a szlovákiai magyarság létének egyfajta demonstrációját, dalban közölt biztatást, a közön„Alapítványok, jóakarók lendítik tovább a kórus szekerét.” ség sem olyan népes, mint valaha. És mégis. Megfogyva bár, de törve nem, működik a kórus. Van mit ünnepelni - a szellemi erőt, amely összetartja, a csodát, hogy megmaradt, létezik ebben a sivár és kegyetlen piaccá vált világban. Nem véletlen, hogy a hazai és anyaországi kórusművészet legnagyobbjai vállalták-vállalják a vezetését. Megérdemlik egymást, kórus és karnagy. Vass Lajos, a kiváló zeneszerző és csodálatos kisugárzású dirigens, aki a kodályi missziót folytatva országos mozgalommá tette a hetvenes években a népdaléneklést Magyarországon, ihlető példát mutatva a határon túliaknak is, ajándéknak nevezte a kórus élén eltöltött több mint negyed évszázadot: „...küldetés: ennek a kórusnak az élén dirigálni, s ebben a munkában részt venni. Úgy érzem, jutalom, hogy csinálhatom. Többször elmondtam már, hogy olyan hanganyag, olyan lelkesedés van itt, amelyből, ha idejön valaki, erőt merít. Szinte ki- kapcsolódásnak, pihenésnek tűnik, amikor idejövök. Mindig várom azt a napot, amikor jönni kell.” Sokszor és sokan elemezgették már, mi az az ellenállhatatlan varázs, amely a kórus tagjait havonta arra kényszeríti, hogy saját költségükre hosszú kilométereket utazzanak, ilyen-olyan - gyakran kényelmetlen - szállásokon aludjanak, saját költségükre étkezzenek, és péntek délutántól vasárnap délig tanuljanak, próbáljanak, 18-20 órát énekelve. Az önköltséges gyötrelemért a kárpótlást Vass Lajos fenti vallomása részletezi. És Janda Iván gyengéd megrovásnak szánt megjegyzése, amely akkor hangzott el, amikor az egymás után szállingózó tagok ahelyett, hogy gyorsan bekapcsolódtak volna a bemelegítő „memememe- mimimi”-be, hosszasan suttogva egymást üdvözölték: „Jól esik látni, hogy mennyire örültük egymásnak.” Horváth Géza, a kórus krónikása és fotósa így látja a próbákat: „Amikor a pedagógusok többsége pénteken a tanítás végeztével fáradtan felsóhajt, hogy végre itt a hétvége, a kórustagok bőröndjeikkel útra kelnek, és a fárasztó utazás után szinte beesnek a próbaterembe. Ám az elcsigá- zottság^rzése nem tart túl sokáig. Az énekkari próba rendkívüli szellemi erőfeszítést, odafigyelést igényel: munka ez a javából. Mégis: ahogyan felhangzanak az első harmóniák, szemmel láthatólag kisimulnak a ráncok, fölcsillannak a szemek, oldódnak a görcsök. Tudom, romantikus túlzásnak hat ez azok fülében, akik még sohasem próbálták.” Pedig hétvégi pihenés helyett épp azok utazgatnak, próbálnak szűkre szabott szabadidejükben, akik hétköznap is fáradhatatlan örökmozgók; a tagok jórészének iskolájában, lakóhelyén is kórusa, zenekara van, akad, akinek több is, vagy az élet más területén fejt ki rendszeres pluszmunkát. A nagy teherbírásúak énekkara ez. Volt kitől tanulni, példaadó személyiségekből sosem volt az énekkarban hiány: Ág Tibor, Gyurcsó István, Kulcsár Tibor, Schleicher László, Szíjjártó Jenő, Viczay Pál nevével forrott össze munkássága. Mindegyikük küldetésnek tekintette a kórusban, a kórusnak végzett munkáját. És küldetésnek tekinti az énekkar jelenlegi karnagya, Sapszon Ferenc is, akinek neve a magyar kórusművészetben fogalommá vált; Példaadó személyiségekből sosem volt az énekkarban hiány. számos zeneszerző bízta rá műveinek ősbemutatóját, Európa legnevesebb zenei központjaiban aratott sikert a Magyar Rádió és Televízió Énekkarával. Gémesi Irén, a kórus alapító tagja és szervezőtitkára elmondta: az énekkarnak nincs állandó székhelye, próbaterme, a növekvő anyagi gondok miatt egyre nehezebb megfelelő helyet találni a havi rendszeres összejövetelekhez. Mennyire más lenne a helyzet, ha lenne egy állandó központja! Ezt már nem ő kérdezi: nincs önkormányzat, amely - akár másokkal összefogva - állandó otthont teremtene ennek a nagy családnak? Nem érdemelnék meg ezt a messziről utazgató, szabadnapjaikat feláldozó kórustagok? Maga a kórus, amely megalakulása óta műhely és iskola, és ha közvetetten is, letéteményese a színvonalas iskolai zenei nevelésnek, s közvetlenül a szlovákiai magyar zenekultúra megmaradásának és folytatásának? A harmincadik évforduló óta semmit sem változott az akkor leírt helyzet: „Alapítványok, jóakarók lendítik tovább a kórus kátyúk közt vergődő szekerét. Garaj Etelka, a kórus tagja a mai napig mintegy százezer koronával járult hozzá a kórus fennmaradásához.” És továbbra is érvényes Horváth Gézának, az énekkar krónikásának és fotósának a kórus szereplési lehetőségeivel kapcsolatos, öt évvel ezelőtti megállapítása: „A kultúrházakba egyre nehezebb lesz az embereket becsalogatni. A templomok viszont általában zsúfolva vannak, ezért ma elsősorban az egyházi művek sorát kell bővíteni. Áttol viszont óvakodni kell, hogy a kórus kizárólag egyházi hangversenyeket adjon.” Örvendetes, hogy a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége, amely nemrég örökös tiszteletbeli tagjává fogadta az énekkart, minden alkalmat megragad, hogy rendezvényein szerepeltesse. De megtehetnék ezt mások is, hisz magyar rendezvény azért szép számmal akad. Nem bánnák meg. Ez a kórus mindig meg tudja győzni hallgatóságát, hogy a vox humanánál nincs érzékenyebb, szebb, lelkesebb hangszer. Megnyílt az Ermitázs londoni részlege a Somerset House-ban. Állandó összeköttetés Szentpétervárral Nagy Katalin cárnő élete és kincsei MTI-PANORÁMA London. Alapítója, Nagy Katalin cárnő életének és kincseinek szenteli állandó londoni bemutatkozása első kiállítását a szentpétervári Ermitázs. A közelmúltban felújított és kiállítási központtá alakított Somerset House- ban talált méltó otthonra a világ egyik legnagyobb múzeumának londoni részlege, amely szombaton nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. A brit és az orosz művészettörténészeknek, Mihail Pjot- rovszkijnak és Lord Rothschild- nak, az Ermitázs Fejlesztési Alapítvány igazgatóinak a választása nem véletlen: a 18. században William Chambers által a Temze partjára megálmodott Somerset House nemcsak egy időben épült Nagy Katalin cárnő Régi Ermi- tázsával, de páratlan a két épület hasonlósága is. Sőt az elmúlt hónapok átalakítása során a brit és az orosz építészek gondoskodtak arról, hogy a Somerset House öt terme és az összekötő folyósó a padlótól a csillárokig egy az egyben az Ermitázs kiállítási termeit idézze a látogató elé. Az első kiállítás témájának kiválasztása sem véletlen. Jövő év szeptemberéig Nagy Katalin cárnő, az Ermitázs alapítója és egyben szenvedélyes műgyűjtő több mint négyezer festményt, szobrot, medált, ékszert és antik bútort felölelő gyűjteményének 500 - eddig a nagyközönség által soha nem látott - darabja, személyes tárgyai láthatók Londonban. Á londoni állandó bemutatkozás megszervezése, amely egyike az Ermitázs által tervezett jövőbeni külföldi állandó kiállításoknak, brit és orosz magánszemélyek, magánvállalkozások és alapítványok különleges összefogásának az eredménye. A kiállítás állandó összeköttetésben van Szentpétervárral. Az első teremben felállított képernyőn az látható, hogy mi történik a Palota téren, az Ermitázs termeiben, és az internet segítségével a londoni teremből is megtekinthető a múzeum több Londonból képernyőn látható, mi történik az Ermitázs termeiben. mint kétezer kiállított kincse. A szigorú őrizet alatt Londonba szállított ötszáz műkincs eddig raktárakban heverő egy részét orosz és brit restaurátorok állították helyre teljes pompájában. A kiállítás bevételéből minden egyes fontot az Ermitázs múzeumnak juttatnak vissza, elősegítvén, hogy a raktárakban lévő páratlan tárgyakból minél több kerüljön bemutatásra szerte a világon. A kiállítás második terme Katalin cárnő életét idézi fel korabeli festményeken, porcelánokon, miniatűrökön, érméken keresztül. A következő terem a cárnő kedvenc ékkő- és porcelángyűjteményének a darabjait tárja a közönség elé. A negyedik és ötödik terem Katalin cárnőt mint kora hazai és külföldi művészeteinek patrónu- sát mutatja be a tulai fegyvermanufaktúra míves termékein, az orosz porcelángyárak művein a kínai, indiai kézművesek által készített használati tárgyakon keresztül. Az Ermitázs-termek megnyitásával egy időben megalakult az Ermitázs baráti köre is, amely havonta rendszeresen szervez ismeretterjesztő előadásokat a londoni épületben az orosz művészetről, kultúráról.
