Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)

2000-11-22 / 269. szám, szerda

ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 22. Kultúra Kamarás Iván: „Nehezen viselem az igazságtalanságot, a felesleges kötözködést és a rossz pedagógiát, amikor helytelenül közelítenek hozzám. Ezek ellenséges dolgok számomra" • Túl van már a lázadásokon, kicsapongásokon Ez már az én időm, mondhat­ná Kamarás Iván, de nem mondja. Pedig tudja jól: szín­padon és kamera előtt mosta­nában kevesen dolgoznak annyit, mint ő. SZABÓ C. LÁSZLÓ Ha csak az elmúlt hetek, hónapok termését nézzük: forgatott játék­filmben és tévésorozatban, vendége volt különböző zenés-szórakoztató műsoroknak, a Vígszínházban Aljosát játszotta a Karamazov test­vérekben, a Pestiben ő az alkoholis­ta félj a Macska a forró tetőnben, a Budapesti Kamaraszínházban ő a nagyobbik fiú Az ügynök halálában. Dosztojevszkij, Tennessee Williams, Arthur Miller: súlyos darabok nem könnyű szerepekkel. A Macskáért két elismerésben részesült, s mind­kettőt a Vígben kapta, kollégái sza­vazatai alapján. Előbb az Ajtay An- dor-díjat, majd a Hegedűs-gyűrűt vette át. Formában vagyok, mond­hatná, de ezt sem mondja. Pedig tudja jól: erős, edzett színész. Bírja a terhelést. Nem egy kritikusa, szakmai jó barátja meggondolatlanságnak, sőt egyenesen árulásnak tartot­ta, amikor két évvel ezelőtt a Bu­dapesti Kamaraszínházból át­szerződött a Vígszínházba. Ott Othellót és Rómeót játszotta Ruszt József remek rendezései­ben, Marton László csapatában pedig egészen más jellegű felada­tok várták. Ez a harmadik évadom a Vígben. Mostanra sok minden beérett körü­löttem. Magamról nem is szólva. Én is érettebb lettem. A Macska a forró tetőn fontos állomása lett a pályám­nak. Ugyanolyan fontos, mint an­nak idején a velencei mór volt. Per­sze a kettő között is dolgoztam, vol­tak komoly állomásaim. Hogy a szakma miről hogyan vélekedik, az más kérdés. Ha kevésbé sikeres pro­dukcióban hoz létre valamit az em­ber, akkor azt úják róla, hogy jó, rendben, de maga az elaődás nem sokat ér. Ezt már megszoktam. Nyil­vánvaló, hogy jobb egy jó légkörű munkában részt venni, amely a vé­gén még sikeres is. A Macska a forró tetőn szerintem kiemelkedő pro­dukció, de ha nem az lenne, én a próbafolyamatot akkor is nagyon értékes periódusnak tekinteném. Jókor és jó helyen találkoztam megfelelő emberekkel. Gondolok itt elsősorban Eszenyi Enikőre és Blaskó Péterre, a partnereimre, il­letve Máté Gáborra, a darab rende­zőjére. Hálás, de nehéz szerepet játszom. Sok cselekvés, erős jelen­lét kevés szöveggel. Egy alkoholista férj, aki tönkretette az életét, mér­gezi saját magát és a környezetét, égeti a házasságát. Rombol és pusz­tít. Az első felvonásban Eszenyivel van egy erős duettem, a második­ban Blaskóval. A férj alkoholizmu­sát eddig nem nagyon mutatták meg színpadon, mintha mindenütt attól féltek volna, hogy nevetséges­sé teszik a pasit. Valahogy viszo- lyognak ettől a vonaltól. Mi bele­mentünk. Megmutatjuk ezt is. Eszenyivel nem is játszott még. Színésze ugyan volt már, egy Brecht-egyfelvonásosban. Mindketten vártuk már ezt a talál­kozást. Jóban voltunk, tiszteltem őt, mindig is nagy színésznek tar­tottam. A próbák során még szoro­sabb kapcsolatba kerültünk. Egy­másra figyelő, kedves, jó viszonyt sikerült kialakítanunk, és persze nagyon kellemes érzés egy ilyen vérbeli színésznővel játszani. Azt hittem, ismerem őt, ettől függetle­nül sikerült meglepnie. Olyan bele- menós, már az első próbákon is tel­jes énjét adja a szerephez, én meg a végére tartogatom magam. Talán lustaságból, vagy ki tudja...! Mert nem az történik, hogy spórolok, tartalékolok vagy kivárok sokáig, aztán a végén hirtelen beindulok, nem! Megy-megy a dolog, egyszer csak minden kikristályosodik. Az első felvonásban Enikő beszél, én meg inkább passzív vagyok. Eleinte aggódtam emiatt. Hogy az én kis hallgatásaim miképpen lesznek ki­találva, megsúlyozva, hogyan tu­dom majd a figyelmet magamon tartani. Az volt a jó, hogy Máté Gá­bor végig elég nyitott volt. Azért tűnt másnak ez a próbaperiódus, mint a többi, mivel úgy éreztem, meghallgatják az ötleteimet, figyel­nek a gondolataimra. Ebben a felál­lásban sokkal nagyobb teret kap­tam, mint amekkorát mondjuk egy vaskalapos rendező engedett volna. Enikővel meglehetősen furcsa hely­zetből indítottunk. Valamitől fel­paprikázva próbált, erősen tuszkolt rám egy nagy fotelt, én pedig, mivel fél lábbal játszom a szerepet, kény­telen voltam kiugrani a fotel mögül, s rávenni egy jó nagyot egy szép ví­vóütéssel a csuklójára. Később saj­nos a lábfejére is mértem egy na­gyobb ütést. Onnantól viszont mindketten belendültünk. Annak, hogy nyolc héten át csak őrlöm ma­gam a próbákon, semmi értelmét nem látom, én az utolsó két-három hétben teszem rá az „idegbajt”. Dolgozhat bárkivel, mindig ugyanaz a módszere? Alapvetően nem változik, egyébként pedig mindig a nulláról indulok. Nincs prekoncepcióm, ezért is va­gyok sokszor „készületlen”. Ez ké­nyelmes álláspont, legalábbis szá­momra. Partnereinek viszont nem kis fej­törést okozhat. De nagyon taktikus álláspont ez, úgy hiszem. Szemlélődni, gondol­kozni szeretek. Amíg ki nem adja magát az előadás, addig nem érde­mes koncepcióval érkezni. Még ak­kor se, ha a rendezőnek már van va­lamilyen elképzelése. Egyedül úgy­sem tudnám szétrúgni a ház falát. Nem is lenne értelme. Ilyenkor kivel „taktizál”? A sze­reppel, a rendezővel, a partnere­ivel? Főleg önmagámmal. Én mindig ezt az utat járom. És elejétől fogva megpróbálok úgy dolgozni, hogy életszerű helyzetekből indíthassak. Hogy ne legyen steril, amit csiná­lok. Amire aztán vagy kapok vá­laszt, vagy nem. Most két amerikai darabban játszom, Tennessee Williams és Arthur Miller színmű­vében. Mindkét figura lecsúszott fickó. De vigyáztam, nehogy hason­lítsanak egymásra. Szerencsére mindkét darabban olyan partne­rekkel játszom, akikkel menni le­het, és ez nagyon jó. Az ügynök halálában, Sándor Pál rendezésében Kern András az Apa. Vele már forgattam A miniszter félrelépben, és a vígszínházi Pop- comban is partnerek voltunk. Gye­rekkoromban volt az egyik nagy kedvencem. Mindkettőnk számára kellemes találkozás ez a mostani, pedig egyikünk sem könnyű eset. Lustálkodni mindketten tudunk. Sándor Pál szerencsére ügyesen be­startolta a fantáziánkat. Sokat bí­zott ránk. Kérte, hozzunk ötleteket, próbáljuk ki többféleképpen a jele­neteket. Dolgoztunk is, ahogy kel­lett. Ezzel együtt mégsem mondha­tom, hogy megerőltető lett volna a munka. A nagyobbik fiút, a rög­bijátékost játszom. A gyerekkori je­leneteket nem akartuk túldimenzio­nálni, inkább csak a visszaemléke­zések szintjén jeleztünk bizonyos dolgokat. A komolyabb „meccsek” a jelenben játszódnak. És ott a négy nagyjelenet a vége előtt. Azokban rengeteg feszültség van. A tavalyi évadban hét darabban láthatta a közönség, a mostani­ban ötben. Ennyivel, gondolom, meg is elégszik. Én úgy érzem, már eddig is sok jó szerepet kaptam. Alighogy kitettem a lábam a főiskoláról,' már meg is kaptam Othellót. És a díjat is, az ala­kításért. Amióta a Vígben vagyok, minden évben két-három olyan műben kapok feladatot, amelyek a világirodalom gyöngyszemei. Fog­lalkoztatnak. Dolgozom eleget. Igazgatómmal, Marton Lászlóval sok mindenben egyet értünk, ha­sonló a véleményünk. A skatulyától nem kell félnem nála. Bár tömeg­gyilkost egymás után kétszer is ját­szottam, a két figura különbözött egymástól. Vegyük sorra azokat a filmeket is, amelyeket A miniszter félrelép óta forgatott. Kezdjük a Fehér al­sóval. Kisjátékfilm a menedzservilág ügyes-bajos dolgairól. Két pasi el­megy alsóneműt vásárolni. A felszí­nesebbet alakítom én, aki megpró­bálja befolyásolni fiatalabb, naiv társát, hogy milyet vegyen magá­nak, melyik a legszuperebb és mi­ért. A boltban aztán mindkettőjüket jól kiosztja az eladónő, útban kifelé pedig kiderül, hogy én is csak egy szerencsétlen flótás vagyok. Mi volt ez? Ujjgyakorlat? Vicces, jópofa karakter lehettem, groteszk figura. Engem mindig is vonzott ez a műfaj. Az első generáció tízrészes tévé­sorozat fiatal, gazdag emberek­ről. Pénz, szerelem, bűntény. Ez a há­rom fő motívum. Közben kiderül, milyen körülmények között élnek, s mi foglalkoztatja őket. Én egy jól menő bár gonosz tulajdonosát ját­szom, akit saját magán kívül semmi és senki nem érdekel. Bíztató az anyag. Tavasszal kezdi el vetíteni a televízió. Vademberek. Szurdi Miklós ren­dezése. Kevés pénz, nehéz forgatás. Négy barát, négy egykori osztálytárs min­den évben elhatározza, hogy el­mennek egy szigetre Szentendre közelében, és ott pecázgatnak na­gyokat beszélgetve. A baj akkor kez­dődik, amikor összeütközésbe ke­rülnek egy szerb matrózzal, akiről az én figurám azt gondolja, hogy el­lopta a drága horgászfelszerelését. Először felhergeli a többieket, aztán megpróbálja visszafogni őket, de már nem megy. És itt indul el a lé­lektani dráma. Szeptemberben milyen a Duna? Haragos. De azért beleugrottam. Persze nem ez volt a nehéz. Nem vette figyelembe a stáb, hogy köz­ben elkezdtem próbálni Az ügynök halálában. Délelőtt tíztől kettőig színház, este hattól tízig megint, éjszaka pedig forgatás. De egészen reggelig. Szóltam, hogy ezt nem fogom bírni, de nem vették tudo­másul. Hajnali négykor, összefa­gyott Ízületekkel már nem könnyű koncentrálni. Melléléptem, és ki­ment a bokám. Szerencsére nem durrant be, így a színpadon sem okozott komolyabb gondot. A for­gatás utolsó három napján azon­ban, amikor az autósjeleneteket vettük fel, végig görcsben volt a gyomrom. Azok valóban életveszé­lyes helyzetek voltak. Mészáros Mártával A csodálatos mandarinban dolgozott. Ott a csavargók egyike voltam, Gálffi László és Szabó Győző stricitársa. Gálffi egy tolókocsis, perverz alakot játszik, én meg hol férfi, hol női ruhában tűnök fel. Bozsik Yvette kapta a Lány szerepét. Harmincöt perces a fűm, olyan, mintha egy mozgásszínházi pro­dukció részese lettem volna. Olvastam nemrég egy nyilatkoza­tát, amelyben azt mondja: zseni­nek hitték az elemiben. Miből volt annyira jó? Anyámék hittek ezt-azt rólam, mert nagyon korán fogékonynak mutat­koztam különböző színházi dolgok­ra. Alighogy megtanultam a betű­ket, már a Hamletet olvastam. Ti­zenévesen verseket írtam, később pedig drámát, régi nyelvezettel. Voltak ilyen megmagyarázhatatlan dolgaim. A felnőttek világába ha­marabb be tudtam kapcsolódni, mint a sajátomba. Az osztályban mindig furcsán néztek rám, mert anyám mellett, aki a Pécsi Balett ve­zető táncosa volt, sokat ücsörögtem felnőttek között. Később mégis gátlásossá vált. Mi­től? Kamaszkori barátaimmal mindig nagyon kritikusan néztük az embe­reket. Mindenbe belekötöttünk, mindenben találtunk hibát. Renge­teget cikiztük a körülöttünk levő­ket. A főiskolán aztán, amikor ki kellett menni a színpadra, és mu­tatni valamit, hirtelen saját maga­mat is ilyen kritikusan láttam. A másokkal szemben támasztott elvá­rásaim egyszer csak saját magamra vetítődtek ki. Ott volt előttem a képzeletbeli görbe tükör, és nem tudtam nem belenézni. Három-négy hétig tartó csendes szemlélődései is ebből erednek? A próbákon? Nem mondanám. Aki ért hozzám, az látja, hogy azért ak­kor is mocorog bennem valami. Nem vagyok az, aki semmit se csi­nál, vagy bele kell kötni, hogy el­kezdje. Már ismerik a módszerem. Talán észrevették már, hogy olyan nagyon súlyosan nem mentem mel­lé soha. A végén nem lesz minősít­hetetlen, amit csinálok. Erre leg­alábbis még nem volt példa. Vannak persze még ma is gátjaim, amelye­ket építek, de nem ez a jellemző. Már sokkal felszabadultabb vagyok. Meg rutinom is van. Hatodik éve va­gyok a pályán. Játékstílusát tekintve minden ala­kításából kitűnik, milyen nagyo­kat merít az életből, az életéből. Az élményforrást, akárcsak az ener­giát, táplálni kell. Ha nem ezt ten­ném, gyorsan kiégnék. Nem szeret­ném, ha a szerepeim egy idő után hasonlítanának egymásra. A Karamazov testvérekben is a saját élményeimből indultam ki. Bármi történik is velem az életben, azt azonnal rögzítem. Van bennem egy parányi gépezet, amely mindent megjegyez. Egy belső ösztön, amely megmutatja, meddig kell elmenni. Nem szoktam spórolni az érzelmek­kel. Különben pedig tényleg van bennem néha nyafogás, kedvetlen­ség, látszólagos nemtörődömség. De nem alaptalanul. Nehezen vise­lem az igazságtalanságot, a felesle­ges kötözködést és a rossz pedagógi­át, amikor helytelenül nyúlnak hoz­zám. Ezek ellenséges dolgok szá­momra. Mindezzel együtt mégis úgy lá­tom, jól mennek a dolgai. Való igaz, nem nagyon kell foglal­koznom mással, mint azzal, amit csinálok. Néha el is engedhetem magam. Mennyire? Teljesen alámerülni nem lehet. Bár­hol vagyok is, viselkednem kell. Ezért ez a belső nyugalom? Túl vagyok már a nagy lázadásokon. Nem akarok feltűnősködni, észre- vesznek anélkül is. Már nem olya­nok a megnyilvánulási formáim, műit régen. Sem a dicséretet, sem az ellenszenvet nem veszem komolyan. Mindkettőtől meghülyülnék. A ki­csapongás is egyre inkább háttárbe szorul az életemben. Nem vagyok nagy ivó, nagy hangú mulatozó. In­kább olyan szó nélkül szemlélődő.

Next

/
Thumbnails
Contents