Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)

2000-11-14 / 262. szám, kedd

15 ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 14. Kultúra Sasa Gedeon három Cseh Oroszlánt kapott második játékfilmjéért. A legjobb film, a legjobb rendezés és a legjobb forgatókönyv díját. Következő munkájáról egyelőre keveset árul el A világnak szüksége van „félkegyelműre” Bár szorosabb kapcsolat egyikükhöz sem fűzi, a hat­vanas évek cseh filmiskolá­jának jeles képviselői tiszte­lettel emelik meg képzelet­beli kalapjukat Sasa Gedeon előtt. Ez a harmincadik évé­hez közeledő, kivételes te­hetségű cseh filmrendező ugyanis lelki rokonságban áll Jin' Menzellel, Ivan Passerral és Milos Formán­nál, az egykori nagy triumvi­rátussal. SZABÓ G. LÁSZLÓ Két játékfilmjével, az Indián nyár­ral és A félkegyelmű visszatérrel tudniillik a hajdanvolt cseh új hul­lám legjobb hagyományait viszi to­vább. Vojtéch Jasny, a már említett nagy „hullámlovasok’’ korai társa meg is jegyezte nemrég: „Gedeon elég tehetséges, csak energiát kell gyűjtenie ahhoz, hogy önmaga maradjon, és vigyáznia kell az egészségére, nehogy úgy végezze, mint félkegyelmű hőse, akit éve­ken át szanatóriumban kezeltek.” Sasa Gedeont szerintem nem kell félteni. Első látásra ugyan félénk, visszahúzódó, labilis idegzetű em­ber benyomását kelti, halkszavú- sága, érzékenysége, visszafogott­sága azonban szívós, kitartó alka­tot takar. Két jeles rendezőtársá­tól, a Koljával Oscar-díjat nyert Jan Svéráktól és a még nála is nagyobb népszerűségnek örvendő Jan Hrebejktől (Kuckók, Segíts, majd segítek) eltérően ő az intellektuá­lis témákat tartja sajátjának. Ma is gyakraffemlegetett vizsgafilmje, a Családi gyász miatt zárva láttán nem éppen nagynevű évfolyamve­zető tanára tömören csak annyit mondott: „Egy ilyen történet nél­küli anyagba Fellininek is beletört volna a bicskája.” Az emberi kap­csolatok diszharmóniáját értelmi­ségi rétegekben szondázó alkotá­sával azonban annyi pénzt sikerült megnyernie egy tokiói filmfeszti­válon, hogy ezzel az összeggel el is indíthatta az Indián nyár forgatá­sát. A film forgatókönyvének meg­írásában egy Fitzgerald-novella inspirálta az akkor még rendezői diplomára váró főiskolást. Eredeti­leg ez is vizsgafilmnek készült, csak a komoly sikerre való tekin­tettel másolták át egy nagymozik­ban is vetíthető szalagra. A törté­net középpontjában két tinilány áll, akiket rokoni szálak fűznek egymáshoz, és egy eldugott cseh kisvárosban együtt töltik a nyári szünidőt. Forman Szöszije is talán innen indult el, hasonló arcok, ha­sonló helyzetek, hasonló vágyak kísérhették őt is. Gedeon bakfishő- sei az első nagy szerelmet keresik, próbálkozásaik, csalódásaik, vár­va várt kalandjaik megmosolyog­tató pillanatokat szülnek a vász­non. Ennyi az egész, egy dekával sem több, a mű - stílusával, képi világával, színészi teljesítményei­vel - mégis szinte napok alatt a ki­lencvenes évek egyik cseh siker­filmje lett. Több mint egy évvel a bemutatója után már A félkegyel­mű visszatér is kultuszfilmként szerepel a cseh mozik műsorán. Dosztojevszkij hőse, Miskin herceg csupán körvonalaiban van jelen Frantisek alakjában, és a többi sze­replőben is csak halványan él Rogozsin, Anna és Aglaja jelleme. Frantisek, aki szülei halála után, gyerekként került szanatóriumba, huszonvalahány évesen most tér vissza szülővárosába. Emlékeivel nem foglalkozik, távoli rokonaihoz nem igazán kötődik. Idegen világ­ban bolyong, számára furcsa em­berek között. A naivitást súroló tisztasága, „elveszettségéből” ere­dő botlásai láttán sokan félkegyel­műnek tartják, de mert egy idő után magára, sőt társra is talál, kapcsolatai fokozatosan megvál­toznak. Gedeon hőse - Miskintől eltérően - esélyt kap a maradásra. A világnak ugyanis szüksége van a maga „idiótájára”, hiszen ahogy a rendező is állítja: az „egymás mel­lett” magányát csak ő tudja elmoz­dítani az „együtt” irányába. Hány évig hallgatott az Indián nyár és A félkegyelmű visszatér között? Négy. Nem egész négy évig. Mivel töltötte a közbeeső időt? Egyáltalán miből élt? A nyárból. Az Indián nyárból. Nem sokat voltam itthon. Bejártam a fél világot. Fesztiválról fesztiválra ütaztam a filmmel, s ahol nyertem, ott általában pénzt is kaptam. Nem olyan nagyon sokat, de arra, hogy szerény körülmények között megéljek, elég volt. Aztán a Félke­gyelmű forgatókönyvéért is felvet­tem egy összeget. Mire elfogyott, elkezdtük a forgatást. Milyen rendezői alapállást bizo­nyít ez a többéves szünet, Van vagy három-négy témája, félig megírt forgatókönyve, és türel­mesen várja, hogy melyikre kap pénzt, vagy végig egyetlen anya­gon dolgozik, és abba fekteti minden energiáját? Én nem akarok mindenáron for­gatni. Ennyire nagy ambícióim nincsenek. Nekem tudnom kell, hogy mibe vágok bele. Érezni aka­rom, hogy az adott anyagnak igen­is értelme van. Ráadásul ugyanaz­zal a csapattal dolgozom most is, mint korábban. Mi nem kínálunk fel egyszerre három forgatóköny­vet arra gondolva, hogy a három­ból egy biztosan bejön. A produce­remhez mély baráti kapcsolat fűz, velem egykorú srác, sokat beszél­getünk, és elfogadja az ötleteimet. Szerencsére nincsenek előttem „hivatalos”, idegfeszítő körök, amelyeket meg kellene tennem. Sem rövid-, sem dokumentum-, sem reklámfilmet nem forgatott az elmúlt években? Egyetlen felkérést vállaltam el csu­pán. A Karlovy Vary-i fesztivál klipjét rendeztem ’96-ban. Semmi mást. Az Indián nyár befejezése után ugyanis meg kellett még ír­nom a diplomamunkámat, és be kellett fejeznem a főiskolát. Milan Kundera szerint a regény­írónak három lehetősége van. Elmeséli, leírja vagy elgondolja a történetet. A filmrendező szá­mára hányféle megoldás léte­zik? Szerintem ugyanez a három. Be­szélhetünk az elbeszélés voyeuri stílusáról, a valóság fontos megfi­gyeléséről, vagy a költői látomá­sok, asszociációk továbbadásáról is. Minden rendezőnek megvan a maga stílusa. így vagy úgy leírja a külső és a belső világot, a kettő közti különbséget vagy összefüg­gést. A rendező nem tudatosan vá­laszt formát. Sok alkotónál persze keverednek ezek a lehetőségek. Kevesekre jellemző csupán a telje­sen kikristályosodott forma. Ha az Indián nyárral a fél világot, akkor a Félkegyelművel, gondo­lom, már az egészet bejárta. Eddig negyven fesztiválra hívták meg a filmet. Természetesen nem mindegyiken volt versenyben. Ta­valy Velencében állva tapsolt a kö­zönség. Ez meglepett bennünket. Mi úgy mentünk oda, mint az out­siderek, hiszen nem kerültünk be a versenybe. A fesztivál igazgatója aztán elmondta nem egy tévéin­terjúban, hogy úgy érzi, hibát kö­vetett el, ugyanakkor reméli, hogy más fesztiválokon nyerni fogunk. Velence tehát kapukat nyitott előt­tünk. Sao Paulóban, Buenos Aires­ben, Theszalonikiben, Cottbus- ban, Pozsonyban és másutt sike­rült is győznünk. De ami még en­nél is nagyobb öröm volt számom­ra: a nézők mindenütt értették a filmet, a történet sehol sem hagyta hidegen a közönséget. Berlinben Szabó Istvánnal ver­senyzett a legjobb forgatókönyv díjáért. Ott már az is csoda volt, hogy beke­rültünk a legjobb három film közé. Cseh filmet ugyanis akkor már vagy tizenkét éve nem jelöltek Európa- díjra. Az elismerést végül Szabó Ist­ván kapta meg A napfény ízéért, ami egyáltalán nem volt meglepő számomra. Főleg azok után nem, hogy több kategóriában is ő nyert a filmmel. Mit szokott válaszolni azoknak, akik mindkét munkáján Menzel és Forman hatását érzik? Engem ez az észrevétel egyáltalán nem zavar. Rendszeresen reagálok ilyenekre. A válaszom egyszerű: abból merítek, amiből meríthetek. Nekem ez a „hátországom”. A hat­vanas évek cseh filmművészete. Ráadásul Kladnóban, egy kis ipar­városban nőttem fel. A Hrabal-novellákból ismert Poldi közelében. Ahol a gyári munkások mentalitá­sát, beszédstílusát szívtam magam­ba, és ez volt életem meghatározó vonala egészen addig, míg fel nem kerültem Prágába, a filmművészeti főiskolára. Azok aztán már más évek voltak, de Prágában is azt ke­restem, amit Kladnóban már meg­találtam. Az egyszerű, hétköznapi emberek érzésvilágának és gondol­kodásmódjának esszenciáját, azt a mentalitást, amely csak rájuk jel­lemző. Az ő látásmódjukat, azt, ahogy ők viszonyulnak az élethez. És annak idején Formanék is ezt keresték, tudom. Forman látta már valamelyik filmjét? Az Indián nyarat. Tetszett neki. Palm Springsben mesélte. Azt mondta, a fiatalkori énjét juttat­tam eszébe. Még akkor is, ha az én filmjeimben kevesebb a kordoku­mentum, mint az ő itthon készült alkotásaiban. Számomra érzelmi­leg fontosak a régi Formán-filmek. Már kamaszkoromban is ismerős volt számomra az a világ, amelyet a sajátjának érzett. A „vércsopor­tunk” tehát közös, de utánozni, másolni nem akarom őt. Bár A félkegyelmű visszatér Dosztojevszkij nyomán született, én úgy érzem, nélküle is dús, életteli a történet. Dosztojevszkij műve impulzus volt csupán, a film nem a regény adaptá­ciója. Az én történetem egészen más. A főszereplő is jelentős mér­tékben megváltozott nálam. Olyan komikus elemeket kapott, amelyek a regényben vagy elő sem fordul­nak, vagy nem olyan fontosak. A fi­gura kettőssége pedig, úgy gondo­lom, elég világos. Frantisek varázs­latosan tiszta ember, de nem éppen gyakorlatias, és ettől válik néha megmosolyogtatóvá. Olyan, mint egy szárnyait bontogató angyal. Ideál. Látomás. Az ő érzései, szerin­tem, bennünk is megvannak, csak nem vesszük tudomásul, vagy küz­dünk ellene, nehogy túl tisztának, túlságosan is sebezhetőnek, érzé­kenynek lássanak bennünket. Most az a divat, hogy „cool” legyen az ember. Belül, önmagával szemben kemény, kifele laza. Manapság nem figyelünk az érzelmi beruházásra. Sőt, egyenesen károsnak gondoljuk. Engem viszont ma is az emberi kap­csolatok érdekelnek. Ezt akarom megmutatni a Félkegyelműben is. Fontos, hogy mikor játszódik a film? Egyáltalán nem. Játszódhat akár ma is, de tíz-tizenöt évvel ezelőtt is. Annyira erős a film stilizációja, hogy az időpont meghatározhatat­lan. Nem akartam aktualizálni a történetet. Egy cseh kisváros han­gulati esszenciáját kapja a néző, egy olyan kisvárosét, ahol voltakép­pen megállt az idő. Ha az Indián nyár és A félkegyel­mű visszatér között négyéves szünetet tartott, következő film­jéig mennyi időt hagy veszni? A saját életemet nem tudom meg­rendezni. Erre nem vagyok képes. Hiába tervezek, a végén úgyis min­den máshogy alakul. A szerzői filmhez téma kell. Sem impulzus­ként, sem indokként nem elég szá­momra, hogy „én már hosszabb ideje nem forgattam”. Mindig a té­mától függ, hogy hol tartok a mun­kával. Következő filmem témájáról nem akarok még beszélni. Egy biz­tos: most az „antiidióta” álláspont­ja foglalkoztat. Irodalmi alapra építve? Nem. Persze olvasok hozzá, hogy a gondolataim kiteljesedjenek. Hogy a történet erősebb legyen, és minél előbb megírhassam. Az utóbbi két- három évben sajnos keveset olvas­tam, mivel nagyon sokat utaztam. Repülőn és szállodai szobákban nem tudok komoly regénybe bele­merülni. Vetítések és interjúk kö­zött nem bújhatom például a Bűn és bűnhődést. Majd ha megnyug­szik egy kicsit az életem, elolvasom a jegyzeteimet, amelyeket az el­múlt egy év alatt írtam. Azt már biztosan tudja, ki ez az antiidióta? Engem is ez érdekel. Hogy milyen ember. Keresi a módját, hogyan tud életben maradni. Démoni erő­vel szereti bekebelezni a világot. Nem akar itt lenni, de itt kell, hogy legyen. Az idióta sem tartozik ide, csak éppen nem marad számára más megoldás, mint a maradás. A két figura tehát hasonlít egymásra, különböző viszont a túlélési straté­giájuk. Egyelőre ködben sétálga­tok. Keresgetek, tapogatózom. Nem is akarok többet elmondani a filmről, nehogy még születése előtt megöljem a gyereket. Pavel Liska (balról) és Tatiana Vilhelmová A félkegyelmű visszatér főszereplői Jelenet a negyven fesztivált megjárt Félkegyelműből

Next

/
Thumbnails
Contents