Új Szó, 2000. november (53. évfolyam, 252-276. szám)
2000-11-10 / 259. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2000. NOVEMBER 10. Kultúra Jubilál az Ugri-Bugri, a pozsonyeperjesi gyermekek országos hírű bábcsoportja, a Duna Menti Tavasz többszörösen díjazott együttese - majdnem úgy, mint a mesében Amikor a tíz év több mint harmincat tesz ki Sokan voltak, s nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek is, azon a fesztiválon, amelyet a pozsonyeperjesi Ugri- Bugri bábcsoport megalakulásának tizedik évfordulója alkalmából rendeztek. Ágh Erzsébet, az együttes vezetője mellé ebből az alkalomból többen is társultak, szervezők, segítők, a helyi plébánia és a falu önkormányzata. DUSZA ISTVÁN Mint a mesében... Olyan régen történt, talán igaz se volt... Amikor az Üveghegyen túl még a kurtafarkú kismalac sem igen nagyon túrt, s a táltos lovaknak is át kellett úszniuk a Kis-Dunán. Amikor a Duna Menti Tavasznak még híre-hamva sem volt, a pozsonyeperjesi alapiskolában tanítani kezdett egy fiatal pedagógus. Vígh Katalin földrajz-biológia szakos tanítónőnek szinte a mesebeli világból súgtak. Történt ugyanis, hogy ebben az iskolában 1968-ban a gyermekek népdalénekléssel kezdtek minden napot. Ettől kicsit mindig szebb lett a világ, növekedett a jókedv. Egy napon Orbán Júlia tanítónő daltanításai nyomán az osztályban az „Eperjesen a Langi tónál” című népdalt énekelték. Vígh Katalin lelki szemei előtt szinte megelevenedett és benépesült a Langi tó partja állatokkal. Kezdetben csak az osztályfőnöki órákat színesítették a bábjátékkal, majd Tóthné Csiba Irma személyében segítőtárCsepi Zsuzsa rendezésében a felbári Amadé László Bábcsoport Arany János által ihletett A bajusz című bábjátékával mindenütt sikert arat. sa is akadt. 1970-től aztán fiatal tanítónőként Tóth Erzsébet kezdett a pozsonyeperjesi iskolában tanítani, aki Vígh Katalinnak a gondolataiban is olvasni tudott. Együtt alkották meg a bábcsoportot, amely a keresztségben a Nyírfácska nevet kapta. Növekedett, erősödött a gyermek. Meséről mesére járva bebarangolta a környéket, s amikor 1973-ban megrendezték az I. Járási Bábfesztivált, amelyet a művelődéstörténet a Duna Menti Tavasz öreganyjának tart, már birtokukban volt a mesebeli sárkány három aranyhajszála, s ezek azóta is segítségükre sietnek, ha veszély fenyegeti őket. Veszély? Milyen veszély fenyegetheti ott a gyermekeket, ahol Vígh Katalinból az évek múlásával a falu, a járás és a szlovákiai magyar bábmozgalom Katica nénije lett? Miután 1974-ben a XI. Jókai Napokon megkapták a bábjátszók első díját, jártak Zsolnán, Tren- csénben, ahol a magyar szót hallva sem ijedtek meg a lelkekbe varázslatos szép dolgokat plántáló gyerekektől. Voltak az útkereső próbálkozásaik körül viták is, különösen, amikor nem mindenki tudta elfogadni, hogy a Három pillangó című mesét paraván nélkül játszották. Aztán mégis Vígh Katica néni szemlélete győzött, ami az egyszerűség, a tiszta érzések és gondolatok, a pontosan megalkotott színpadkép, de legfőképpen a gyermekek felszabadult játéka volt. Nem lehet azt a három lebegő pillangót elfelejteni, amelyek tagadhatatlanul gyermeki karakterek is voltak. Telt-múlt az idő, s a mese örökkévalósága sem óvta meg a Nyírfácskát és vezetőiket a földi idő múlásától. Katica néni 1981-ben nyugdíjba vonult, s a csoportot még négy éven át Tóth Erzsébet vezette. Végül a Nyírfácska siker és megbecsülés övezte lombkoronája is lehullott. Ahogyan a földön, ugyanúgy a mesében is tavaszok vannak, új csodák születnek. Ha lassú volt is a kikelet megérkezése, ha nehéz volt is a kiöregedett bábosok helyett új gyerekeket találni, 1987-től lett Ágh Erzsébet a művelődési ház népművelője, ahol lassú és megfontolt felkészítéssel megalapozta az 1989-ben megalapított Ugri- Bugri bábcsoport tagjainak a tudását. Kezdetben verset mondtak, makramét kötötték, csipkét vertek, citerazenekarban játszottak, és kórusban énekeltek. Annak ellenére, hogy nagy volt a lelkesedés, egyre nehezültek a feltételek. Amikor 1990-ben a Tüsszentő király című meséjükkel eljutottak a Duna Menti Tavaszra, s a legszebb bábukért és díszletért díjat is kaptak, már érződött a változás. Változás abban az értelemben, hogy a bábegyüttesek fokozatosan magukra maradtak, a gyengébb támogatói háttérrel rendelkezők, a távolabbi vidékeken munkálkodók elfogytak. Ha nincs a Dunaszerdahelyi Járási Művelődési Központ és a Csemadok területi választmánya, akkor a segítők - Szőke István, Fischer Károly, Plaszky Tamás, Marták Katalin, Vígh Katica néni - sem juthattak volna el a még dolgozó csoportokhoz. Es mégis... a mese történetének fonalát fonták és fonják a párkák: Ágh Erzsébet és Nagy Erzsébet közösen, a művelődési házat és az iskolát szellemiségükkel, pedagógiai munkájukkal összekapcsolva minden távozó gyerekcsapat után újrakezdték. Tíz év alatt tizenkét bábjátékot mutattak be, s manapság a csoport nemcsak a Duna Menti Tavaszon, hanem Magyarországon és jó ideje a dél-szlovákiai falvakban, városokban is vendégszerepei. Ágh Erzsébet, az Ugri-Bugri vezetője és rendezője a tíz évről így gondolkodik: Álom, harc, nyiladozó szerelem a témája a kisudvarnoki Kabóca bábcsoport előadásának. A csoportot Makki Márta vezeti. A Himmler Zsófia vezette Kuckó a Varjúfivérek történetével tanítja a gyerekeket az anyai és a testvéri szeretetre. Eladja-e az aranyszőrű bárányt Mátyás király juhásza a Komlósi Margit vezette vágfarkasdi gyerekek bábjátékában? A Furulyás Palkót a nagyszarvai Csibészek mutatta be a gyerekeknek Csépi Zsuzsa rendezésében. (A szerző felvételei)- Nemcsak a gyermekek fejlődtek, hanem a bábuk is mindig szebbek lettek, a malom őrölt, a sündisznócska lovagolt, a boszorkányok nemcsak varázsoltak, hanem repültek is, a rakéta felrobbant, a sárkány pedig ha tüzet nem is, de füstöt okádott... A bábkészítésnél gyermekkorom kedvenc meséje: Álekszej Tolsztoj Aranykulcsocs- kája jutott eszembe, amikor Carlo, a kintornás barátjától, Giuseppétől kapott fatuskóból egy bábut farag... és Pinocchio életre kel, érdekesebbnél érdekesebb kalandokat él át. Lehet, hogy mindez kicsit túlzás, de mi is, amikor megfogjuk az anyagot, a szivacsot, a botot, készítjük a bábut, megtörténik a csoda, mert kezünk között életre kel, mozog, jár, táncol, énekel, óriásokkal viaskodik, sárkányokat győz le, de mindenképpen tud szeretni, ölelni, sőt még sírni is. Egy nagyon jó és szeretett barátomtól hallottam: „Aki megfertőződik a báb-bacilussal, akinek a bábjátszás a szívügye, egész életre beteg marad, nem tud a bábjátszástól szabadulni.” Böbe, ahogyan a szakmabeliek ismerik Ágh Erzsébetet, mindig sokat beszélgetett a siker és a kudarc összetevőiről. Mert lehet ugyan elsődleges a bábcsoporton belül a gyermekek alkotókészségének a fejlesztése, a közösségformálás, az ízlés megalapozása, a beszédfejEperjesen, a Langi tónál - ahogyan azt három évtizede Vígh Katica néni a valóságba álmodta. lesztés, a bábtechnika alapjainak elsajátítása és mindenekelőtt a képzelet felszabadítása, mégsem hagyható figyelmen kívül a siker. A siker, amelyre felfigyelnek a pozsonyeperjesiek, az iskola, az önkormányzat, megjegyzik a bábos társak, megírja a sajtó, megörökítik az annalesek. Ez mind fontos, hiszen a siker alapja a pedagógiai és a művészeti munka, amire tovább lehet építeni. Nehéz elfogadni, de mégiscsak járulékos dolga a bábjátszásnak is a kudarc, aminek igazából amatőrök, gyermekek esetében nem is kellene kudarcnak lennie. Sokan meggyőződhettek, hogy az Ugri- Bugri bábcsoportnak soha nem voltak kudarcai - Ágh Erzsébet szerint sem:- A sikertelenség, a kudarc lehet, hogy egy időre megtör bennünket, de újból, fokozottabb és kitartó munkával harcolunk, és megbirkózunk a megoldások nehézségeivel. De ez így szép, és így jó. Magunknak és másoknak is kívánjuk, hogy a Teremtő adjon továbbra is erőt, egészséget, türelmet, játékhoz való kedvet, és persze olyan gyermekközönséget, amelyért érdemes és kell is dudásnak lenni, és pokolra menni. A Nyírfácskával közös utat járva több mint három évtizeden át gyermekek nemzedékeit fertőzték meg a bábozás gyönyörűséges „betegségével”. Közülük a többség már édesanya és édesapa. Többen kisdedekkel a karjukon, gyermeküket ültetve az ölükbe, maguk is részt vettek azon a fesztiválon és találkozón, ahol az Ugri-Bugri tizedik születésnapját köszöntötték, de a valamikori Nyírfácskát is ünnepelve, játszottak mesét, és a költővel szólva - „művelték a csodát”. Ami immár évtizedek óta meglephet kívülállót, támogatókat, művelődéspolitikust, szervezőt, szakmai segítőket, laikusokat és beavatottakat, az nem más, mint a bábosok, a bábjátszók összetartása. Közöttük nincs féltékenység, szakmai ellenségeskedés, titkolódzás vagy közömbösség. Szeretetteljes nyíltság uralkodik közöttük. Ehhez hozzájárulhattak azok a tények is, hogy mind a Szabó Jolán szervezte járási tanfolyamok, amelyek igazából minden alkalommal a duna- szerdahelyiek nagyvonalúságából országosak lehettek, mind a Szőke Pista bácsi által felállított szigorú mérce, mind a Duna Menti Tavasz megmentésére a rendszerváltoztatás után Huszár László által verbuvált csapat, mind a napjaink Kecskés Marika vezényelte újkori tanfolyamai, a legteljesebb szakmai nyitottság és a szeretet jegyében történtek meg. A bábozók Pozsonyeperjesen is bizonyították, hogy játszani csak szeretettel lehet, és játék nélkül nincs szeretet. Hét hazai vendégegyüttes: a muzslai Bors, a vágfarkasdi Bukfenc, az udvarnoki Kabóca és Kiskabóca, a párkányi Kuckó, a nagyszarvai Csibészek, a felbári Amadé László Bábcsoport köszöntötte a jubilálókat, és nem utolsósorban Michal Hrasko bábművész, aki az idei Bábsziget fesztivál óta a gyerekek kedvence lett. Áz újdonság ereje mindig megsokszorozza a hatást, s nem volt ez másképpen a Magyarországról érkezett Halászi Marionett együttes esetében sem. Egy sehol máshol nem létező, csak Halászi községben kultivált marionett-bábszín- házat csodálhattak meg. Mindebben újfent a mesének volt a legnagyobb szerepe... Élt egyszer abban a faluban egy Méry Vince nevezetű - nevezzük akár így - táltos ember. Ennek az volt a jó szokása, hogy Istentől kapott tehetségével megtanulta a bábjátékot. Mivel azonban életében nem volt olyan, akinek átadhatta volna tudását, a saját kezűleg faragott bábjai halála után a padlásra kerültek. Ott is hevertek sokáig, egészen addig, mígnem a falu pedagógusai, népművelői fel nem kutatták, fel nem újították a bábukat. Aztán a Méry Vince-féle marionettbábukkal túljutottak a falu, mi több, az ország határán. És azóta is játsszák a csodálatosabbnál csodálatosabb meséket. Köztük a Máié Miska menyegzőjét. Miskáét, aki az ördöggel is cimbo- raságba kezd, csak hogy lustálkodhasson, majd igencsak messzire jut a maga erejéből, s a lustasággal álcázott furfangjai segítségével. Ez a speciálisan „halászi marionett” mind meseszövését, mind dramaturgiáját, mind a bábukhoz megalkotott mozgatási és térszervezési technikáját illetően a „naiv színház” kategóriájába sorolható. Mintegy utolsó maradványaként az idők áramlataiban alá-alámerü- lő, majd ismét felbukkanó vásári bábuzásnak. Minden sajátosságával együtt, ami a népi humorból, a bábkészítés és a bábmechanika Ágh Erzsébet a fesztiválon egyszerre volt az Ugri-Bugri vezetője, műsorvezető és vendéglátó, ahogyan azt a népművelők már megszokták. egyediségéből, valamint a bábuzó színészek beszédmodorából összegyúrva lesz megismételhetetlen. Gondolni sem jó arra, hogy ez a „halászi jelenség” ma esetleg nem létezne, vagy csupán egy magángyűjtő, jobbik esetben egy regionális múzeum büszkesége lenne, ha nincsenek a bábuzást felelevenítő és folytató pedagógusok, népművelők. Itt is ott is: pedagógusok, népművelők az őrzők. Vígh Katicák, Ágh Böbék és a többiek - csak így, játékosan, szeretettel emlegetve nevüket. Őrködjenek még sokáig! A legfiatalabbak a muzslai Bors tagjai voltak, akik A só című mesejátékot játszották.
