Új Szó, 2000. október (53. évfolyam, 226-251. szám)
2000-10-28 / 249. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2000. OKTÓBER 28. Kultúra „...azt gondolom, szavakkal is meg lehet tartani valakit az életnek: közös időnk erejével, mert az összefogódzó erőlködés a szikrányi életet is képes parázzsá fújni..." Dobos László hetvenedik születésnapjára A mi térfelünkön az írói életmű nem csupán a könyvekben anyagiasul. (M. Nagy László felvétele) „Mi olyan pillanatban fogam- zottunk emberré, amikor a történelem verte ránk keresztelő pecsétjét.” (D. L.) GÁL SÁNDOR Esik az eső; veri az ablakomát kegyeden következetességgel, mintha az idő darabjai hullanának alá Isten tenyeréből, s az üvegen szétrobbanva új dimenzióvá lényegülnének... Hullik az idő kívül s bent, bennünk, életünkben, és bárhogy tiltakozik is az értelem ellene, ama belső térben is minden időtöredék más és más térfogatot nyer; hozzáépít valamit életünkhöz, vagy romlást hoz. Mennyi mennyei csoda kötődik akár egy pillanathoz is! S honnan, mflyen mélységekből - vagy magasságokból - érkező ez a megfoghatatlan, tapinthatatlan bennünk létező sereglés?! A kimondhatat- lan-kimondható! S íve is! Születéstől a halálig. Borzongatóan szép az egy-ember történelme. A minden-egyé! Ha elmondhatatlan is, ha leírhatatlan is: mű és - egész. Mert része a Legnagyobb Földi Kalandnak - teremtés. Végtelen, megszakítatlan folyamat; az emlékezet kiteljesedése. Amióta ennek a fent mondott folyamatnak a sodrában élek, időről időre odaravaszkodik elém a kérdés, hogy: milyen különleges erőforrásokat kell az embernek magában fölszabadítania, hogy a semmiből legyen valami?! Például az üres papíron egy mondat. Vagy a mondatok gyöngyfüzére. A véges-végtelen történések egybefonása verssé, elbeszéléssé, regénnyé lényegítve, könyvvé, amely kézbe vehető, továbbadható - sőt! -, továbbmondható. De az is elém hullik, s gyakorta, hogy ezeket a belső, láthatatlan - és kiismerhetetlen erőforrásokat mi táplálja? Miből töltődnek föl, hogy képesek legyenek - s általuk mi is - a meg- és megújulásra!? Időnként úgy tűnik fel előttem, hogy már-már Isten-közeli ez a létcsoda. Csak hát, mert pogánnyá keményített a huszadik század, nemigen tudok hinni Isten-létben. De akkor meg mihez hasonlítható az íróemberben lévő Jeremtéskény- szer? Egy eszme, egy gondolat vagy egy élménysor barbár tárgyiasítása! Hajlam? Tehetség? Tudás? Vagy: kétségbeesettség? Hogy megragadjunk valamit a saját időnkből, s azt rögzítvén, megőrizzük magunkat? A kort, amely bennünk van, amely belénk szakadt, s amelyről vallani kell, ha belészakadunk is?! Nincs bennem semmi bizonyosság, de ha a teremtéskényszer legmélyebb rétegeit bontom fel, akkor a kétségbeesést látom a legelemibb erőnek. Mert a kétségbeesés cselekvésre kényszerít; cselekedni kényszerít! Hogy valami megtörténjék bennünk, velünk, általunk. Lehetne mindez a harmincas születésű korosztály szívdobogásának visszhangja is akár; egy megbélyegzett nemzedéké, amely átlépvén a Rubikont, képes volt felegyenesedni, és elkészíteni a maga történelmi számvetését. így gondolom én, bárha kétségeim most is elő-előbuknak, s a tudott és ismert válaszok mögé sanda kérdéseket vetítenek. Mert miért is ne? Hiszen tudom, hogy van még tömérdek adósságunk, s azt is tudom, hogy a kérdéseknél csak a válaszok kimondása nehezebb. A Hólepedőben olvasom: „Szabadulni szeretnék valamitől... Szabadulni, megszabadulni... (...) Többet érzek, mint értelmem megfogalmazni képes. Kicsiny, bezárt kör vagyok (...) Hol vannak az én életformáim határai? (...) Én csak önmagámmal vagyok egyenlő - csupán önmagam életformáját tudom megtestesíteni (...) Ha ez így igaz, akkor megtörténhet, hogy... minden keserűség az én egyetlen életemben teljesedik ki...” Mint amikor tüzes vas éri az embert: az ösztönök rándulnak meg tudatunktól függetlenül - védekezőn, tiltakozón. Mert milyen élet az, amelyben a keserűség teljesedik ki?! Aki ezt érzi, akit ez kényszerít a gondolkodásra, akinek ez, ennyi az összegző válasza, annak a dantei pokol bugyraiból kellett visszatérnie közénk. Feltehetően azért, hogy e pokoljárást a boldogabbaknak és szerencsésebbeknek újra és újra megidézze. Mégpedig azért, hogy ne vesszen feledésbe, hogy „legyen belőle több példány”, vagy azért, mert régen felismerte, hogy „mindenütt én leszek az új keresztre- feszített...” Hiába kerülgetem, előbb-utóbb eljutok a kimondás kényszeréhez: nincs itt semmi egyébről szó, mint a kisebbségbe kényszerített, sokszorosan megalázott és megszégyenített ember és a szellem történelmi tapasztalatairól és - ez is lényeges - tényeiről. Arról az abszurd sorsról, amely a tizenéves gyermeket - gyermekeket - határokon keresztül szökni kényszeríti, kényszerítette, ha anyanyelvén akart tanulni, s amely a felnőtt társadalmat a teljes jogfosztottságba abroncsozta. Aki kézbe veszi Dobos László munkáit, az ezzel a léthelyzettel szembesül; valamivel, amit csak ez a nemzedék ismerhetett meg a saját bőrén, s amit ha ma kimondanak, sokan mesének vagy kitalált históriának vélnek. Pedig Dobos László egyértelműen fogalmazta meg, hogy írásai miről szólnak: „Én képzeletben is csak a megtörténthez hátrálhatok.” Azt hiszem, ezután nemcsak jogos, hanem szükséges is a kérdés: Dobos László hét évtizedének, „megtörtént” valójának hozadékát ismerjük-e? Mit tudunk a Király- helmec-Sárospatak-Pozsony határolta képzeletbeli - bermudai? - háromszög emberi, szellemi, történelmi topográfiájáról?! Majdhogynem azt írtam hogy: semmit! Holott ennek a hetven évnek az egyik lehetséges összefoglalását a Dobos László-i életmű egésze jelenti. A Teljes Életmű! Ezt azért igyekszem kiemelni, mert a mi térfelünkön az írói életmű nem csupán a könyvekben anyagiasul; van számos egyéb alkotóeleme is. Azokra az emberi vállalásokra gondolok, amelyek a közösség - itt tételesen a szlovákiai magyarság - megmaradásának elkötelezettségében, a hétköznapi létezés feltételeinek megteremtésében összegződtek és összegződnek ma is. Időnként, Dobos László életművén gondolkodva, néha úgy érzem, hogy az utóbbiak súlya alighanem több, de legalábbis azonos az irodalmi alkotásokéval. De, mert a kettő elválaszthatatlan egymástól, az életmű mérlegét ez a kettős egy adja és mutatja. S ami látható, az nem akármilyen emberi teljesítmény! Ha hátrálok az időben, akkor az idéződik föl bennem, hogy valamikor az ötvenes évek közepén Komáromban láttam először Dobos Lászlót. Valami ifjúsági konferencián voltunk együtt, s amikor beszélt, mintha minden mozgásba jött volna körülötte. Később, már a hatvanas években is, amikor visszakeveredtem Pozsonyba a sumavai katonaévek után, ugyanezt éreztem mindig, ha az Irodalmi Szemle szerkesztőségében voltunk, ha egy pohár bor mellett kerestük a megoldást valamire... Itt kell leírnom azt, hogy a dobosi életmű első komoly „műve” maga az Irodalmi Szemle... Aztán a hatvanas évek hozzák az első regényeket, majd 1968-69-ben a politikai szerepvállalást - a miniszterséget. Ennek egyik eredménye a Madách Kiadó, a másik pedig a kassai Thália Színház. A Thália Színház körüli emlékezések idején tavaly erről bizony alaposan megfeledkeztek. Holott Dobos László nélkül - de Tolvaj Bertalan és Szabó Rezső érdemei is elévülhetetlenek minden erőfeszítésünk ellenére sem alakulhatott volna meg a színház. Ezt azért írtam ide, hogy nagy nemzeti (ségi) feledékenységeink- ben ennek a ténynek azért maradjon nyoma. Máról nézve, az egésznek az a lényege, hogy az Irodalmi Szemle, a Madách Kiadó és a Thália Színház - a szlovákiai magyar intézmény- rendszer pillérei - megmaradtak annak ellenére, hogy a husáki normalizáció alattomos megtorlása sok mindent elsodort. Dobos László számára ez a „normalizáció” közel húsz év szilenciumot jelentett, mondhatnám új jogfosztottságot, mindenből való ldrekesztettséget, ami a szlovákiai magyar - és nem magyar - kultúrában, közéletben zajlott, vagy éppen jégre tétetett. A „visszaminősítések” szinte a negyvenes évek keserveit emelték ismét jogerőre... Egyszer, valahol Kistárkány közelében a Tisza partján - a szatyorban üveg bor, pohár - a lehetséges kiút- ról beszélgettünk. Ami ebből emlékezetemben mindmostanáig megmaradt, az az és annyi, hogy a legnehezebb bajból, a legnehezebb helyzetből a szabadulást egyedül a munka - vagyis az írás - hozhatja el... Ekkoriban készült az Egy szál ingben; Dobos legfontosabb regénye. Később, egy más munkájában - az Engedelmével záróelbeszélésében - a főszereplő mintha egyenesen akkori beszélgetésünket folytatná: „...azt gondolom, szavakkal is meg lehet tartani valakit az életnek: el- mondatian beszélgetéseinkkel, közös időnk erejével, mert az összefogódzó erőlködés a szikrányi életet is képes parázzsá fújni...” Ha krónikát írnék s nem születés- napi köszöntőt, akkor most az 1989-es esztendő drámai perceivel folytatnám, mondjuk december első napjaival, majd a következő év elejével, az Együttélés megalapításával, ami - bár ismét politikai szerep - elválaszthatatlan Dobos László életművétől. És az azóta betöltött politikai és közéleti szerepek is; parlamenti képviselő, a Magyarok Világszövetségének alelnöke... Mindeközben Kossuth-díj. És ezalatt eltelt közel húsz év új Dobos-könyv nélkül! Ezt a hiányt szinte minden találkozásunk alkalmával újra és újra felvetem; hogy nagyon ideje volna már félretolni minden időpusztító tisztséget, s az íróasztalhoz ülve folytatni az írást - akár egy szál ingben is... És ezt most a hetvenedik ősz ege alatt újra megismétlem: a folytatás ideje elérkezett! A feladat változatlan! Fliszen: „Ma föld vagyunk, holnap víz leszünk, aztán fák, negyednap szelek, levegő, ötödnap hajnal, s mindennap képzelt önmagukról beszélnek...” Végül még egy rövid bekezdést, amolyan magán-regénypoetikai vázlatot a Dobos-művek konstrukciójáról. Lehet, hogy csak én látom így, de szinte mindegyik Dobos-regény egy lerajzolható folyó: középütt a cselekmény(ek) főárama, aztán a mellékágak tiszta rajzolatai, majd a kiöntések, olykor az áradások tükrei - a ticcék világa - s a holtágaké. Táj és tér látható és felismerhető egysége és harmóniája. A mindig jelenidejű valóság! Feltételezésemet maga Dobos is megerősíteni látszik, amikor az Egy szál ingben zárórészében ezt írja: „Előbb ráhajlunk a vízre, belebámulunk a tükörbe, mint a bokrok és fák teteje, aztán megmártjuk arcunkat. Egy hullámzás erejéig ábráza- tunkat egybetartja a víz, aztán elengedi...” S tovább: „íratlan törvény szerint minden ősöm megnézte magát a víztükörben: sorsukat kívánták így tudni, a jelen és a jövő napokat, életeket és halálokat.” László! A titkokat rejtő, vallani kényszerítő valós és jelképes víztükör változatlanul létező kihívás! Fordulj vissza a megmaradt ticcék szépségeihez, mert „az arcok szertehullanak az időben”, és velem együtt tudod, hogy nem elég arra egyetlen élet, hogy akár egyetlen ember életét elbeszéljük. De megkísérelni mindig és újra - az sem utolsó vállalkozás. Mondjad nekünk az életedet...
