Új Szó, 2000. szeptember (53. évfolyam, 202-225. szám)
2000-09-21 / 217. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. SZEPTEMBER 21. Kultúra Beszélgetés Kosaras Vilmossal, a Torontói Magyar Színház igazgatójával és színészével a magyarságról, a távlatokról, a kapcsolatteremtés lehetőségeiről A jólét nem gazdagság, s nem tart el egy színházat Nem először készítettem vele interjút. Évekkel ezelőtt egy kisvárdai találkozás adott erre alkalmat, amikor a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján beszélgettünk. Akkor is aggódott a Torontói Magyar Színház jövőjéért, és e nyáron Miskolcon a Magyar Színházak Fesztiválján sem volt sokkal derűlátóbb, mégis reménykedik. DUSZA ISTVÁN Azt nem kérdezem meg, létezik- e még a magyar színház a kanadai Torontóban, mert amíg ön az igazgatója, addig létezni fog. Ellenben: jó vagy rossz irányban változott-e a helyzet? Amikor 1993-ban ott voltunk Kisvárdán azzal a bizonyos Pillantás a hídról előadással, annak lehetett volna egy olyan eredménye, hogy a színház még stabilabban működik majd tovább. Akkor bizonyos értelemben színháztörténetet írtunk, mert először történt meg, hogy egy nyugati magyar színház Magyarországon és az elcsatolt területeken, többek között Kassán, Kolozsvárott és Marosvásárhelyen megjelenhetett. Ennek pozitív értelemben kellett volna hatnia a társulatra, mégis ellenkező hatást váltott ki. Ennek éppen a fesztiválon történtekben kereshetők az okai. Nem vagyok egy elfogult pali, s pontosan tudom, milyenek a trendek, milyen az általunk képviselt színvonal. Nem is azért utaztunk oda, de a legrosszabb körülmények között dolgozó erdélyi színház helyzete sem hasonlítható a mi helyzetünkhöz. Ők hozzánk képest még mindig egy szinte nemzeti színházi költségvetéssel dolgoznak a mi jegyeledásokból fenntartott színházunkkal szemben. Éppen ezért lepett meg a mellőzés, pedig voltak az előadásunknak értékei abban a mezőnyben. » Amikor saját produkciót mutatunk be, amelyben nincs vendégszereplő, a nézők száma azonnal y y a felére csökken. \N Azt jelzi ezzel, hogy a torontói színház is támogatásra szorult volna? Akkor úgy tűnt fel, hogy a díjakat támogatásként osztották, hiszen volt olyan társulat, amely ugyan két kisebb díjat kapott, de a pénzek összege kitette a nagyobb díjakkal juttatott összegeket. Ami rendben van, de akkor nem kellett volna díjakat osztogatni, hanem támogatásokat odaítélni. Arra lett volna szükségünk, hogy a nehéz helyzetben lévő színházak kategóriájából ne ejtsenek ki bennünket. Ezeket a dolgokat a társulat tagjai is tapasztalták, s azon nyomban kiléptek néhányan, mondván: ez a te dilid, te mindenáron akarsz magyar színházat, tessék, most megkaptad. Mégis, milyen munkával, milyen eltökéltséggel tartja életben a színházat? Minden kétséget kizáróan kell hozzá egy adag fanatizmus, bizonyos hipnózis a társulat felé, hogy mégis megéri a Hegedűs a házte- tőn-t három hónapig próbálni egyetlen előadásért. Megéri A testőrt vagy A néma leventét egyetlen egyszer előadni, mert a közönségnek szüksége van erre. Nemcsak az élményre, hanem a létezésnek a mindennapokhoz képest sokkal kiterjedtebb, megfog- hatatlanabb, összetettebb lelki tartalmaira, amit a színház magyar nyelvével, leikével, a közös élménnyel tud átadni. Milyen állapotban van ma a torontói magyarok színháza? Mára a folyamatosság ellenére is nagyon nehéz a helyzet. Tudni kell: mindig úgy működött a színház, hogy bepróbáltam a darabot Torontóban, s egyes főszerepekre meghívtam színészeket Pestről. Ennek megfelelően azt is figyelembe veszem a műsorterv összeállításánál, hogy megnézem: Pesten valakik, akikre számíthatok, milyen darabokban játszanak, hogy a mi egyetlen előadásunkért ne kelljen megtanulnia egy új szerepet a vendégszereplésre érkező színésznek. Idén májusban a My fair lady-t is így mutattuk be, de most is megtelt a színház, ami nagy dolog, mert legalább ezerkét- százan látták. Ugyanakkor semmilyen támogatást nem kapunk, pedig most már milliós nagyságrendben kapják a támogatásokat a határon túli magyar színházak. Gondolom azért, mert az előítéletes köztudatban az önök nyugati gazdagságának a mítosza él. Csakhogy ez a gazdagság nem létezik. Van egy az itteniekhez képestjóval magasabb életszínvonal, de ez nem arról szól, hogy színházakat tudnának támogatni. Nem úgy kérek én pénzt a magyar államtól, hogy utaljanak át ennyi és ennyi millió forintot, hanem egy elkülönített összegből fizessék ki a meghívott színészek repülőjegyét. Mondjuk abból az alapból, amelyből a magyarországi vendégrendezőket fizetik, amikor a határon túl rendeznek. Az öt-hat repülőjegy árát kitermelni nekem óriási erőfeszítésembe kerül. Minden tévhittel szemben, számunkra csak az eladott jegyek bevételi összegei léteznek. Mondjuk a János vitézt vagy a Csárdáskirálynőt még eljátszottuk kétszer-kétszer, de a komolyabb darabok előadásain a hétszáz-nyolcszáz néző is sikert jelent. Miközben az ezerkétszáz férőhelyes terem bérletét ki kell fizetni. Milyen összetételű a közönség? Tavaly óta egy újabb címlistát sikerült kibányásznom. Ez mit jelent? Igen, ezt meg kell magyaráznom. Legalább háromszáz új név került fel a listánkra, ami nélkül nem lehet közönséget szervezni. Tudom őket értesíteni más produkciókról is. Aki nem olvas magyar újságot, aki nem hallgat magyar rádiót, azt csak telefonon vagy levélben lehet elérni. Torontóban él huszonöt- ezer magyar, s nekem van egy ötezres címlistám, amivel magasan én vagyok a legnagyobb adattár birtokosa. Ugyanakkor az ötezeregyediket már nem tudom elérni, mert nem tudom, hol lakik. Mi a módszere a közönségszervezésnek? A leghasznosabb és a leghatékonyabb, ha telefonon érem el valamennyit. Hány embert alkalmaz erre a munkára? A családomat, a feleségem napi öt órát telefonozik, a költségeit is mi fizetjük. Létezik még az újság, a plakát, a rádió is hoz néhány nézőt. Az újságok alig hoznak be valakit, még a hentesnél leadott röpcédula is hatékonyabb, mint az újsághirdetés a lapokban. Nem tudom miért. Úgy látszik, sokkal többen vesznek töpörtyűt, mint ahá- nyan újságot olvasnak. A pesti színészekre mégiscsak többen ülnek be, vagy nem így van? Ennek a dolognak rengeteg hátulütője van. Jó, jönnek a kiváló pesti kollégák, de ezzel a mi ottani értékünk veszik el. Amikor egy saját produkciót mutatunk be, amelyben nincs vendégszereplő, a nézők száma azonnal a felére csökken. Változnak az igények is... Milyen irányban? Amikor 1956-ban csak Torontóba huszonötezer magyar költözött, még kabarészínház is alakult. AkA szerző felvételei kor hatvanezer magyarnak játszottak, akik közül kevesen beszéltek angolul. Abban a pillanatban a magyar élet felpezsdült. Azonnal kellett magyar hentes, magyar orvos, magyar színház. 1958 után Kertész Sándor, a színházunk alapítója még évente négy bemutatót tartott, s mindegyiket legalább tízszer játszotta. Tele volt Toronto ötvenhatos színészekkel, hiszen tömegesen hagyták el az országot. Itt volt Rajczi Lajos, Sándor Anna, Pécsről a Búza házaspár, Szörényi Éva, Serfőző, Palotai István és egy csomó magyarországi színész. En is játszottam Kertész torontói Művész Színház-beli társulatában tizenhárom évig. Persze időközben megöregedett, elfáradt, elfogytak a nagy színészek is, s a harmincadik évad után be akarta fejezni. Be is jelentette, de vele szemben ott voltunk mi, a fiatalabbak, s nekünk iránta táplált minden tiszteletünkkel együtt a színház is fontos volt. Volt rá igény is, ennek ellenére Kertész Sándor másfél évig nem szólt hozzám, mert úgy érezte, hogy én most elvettem tőle a gyerekét, akit ő meg akart ölni, én meg nem hagytam. Később játszott is nálunk, s mi adtuk meg neki az utolsó lehetőséget, hogy halála előtt még színpadra álljon. 1987-ben így kapott egy újabb lendületet a színházi élet, amikor megalapítottam a Torontói Magyar Színházat. Mindehhez persze szükség van a kanadai magyarságra. Milyen volt és milyen ma ez a nyelvi szórványban élő magyar nemzetrész? Gyakorlatilag a huszadik század elején elindult gazdasági emigráció hozta létre. Majd kialakult az ismert Esterházy-birtok, létrejöttek magyar falvak, amelyek közül az egyiket például Esterházának, a másikat Kapuvárnak hívják. Ha valaki elmegy oda, akkor senkit nem talál, aki magyarul beszélne, de a temetőben szinte csak magyar sírfeliratokat olvashat. Később 1920 és 1930 között útra kel a József Attila-féle „kitántorgott” nemzedék, a cselédek, a zsellérek tömege, akik parasztok voltak és érezték a kötődést a földhöz. Dolgoztak mint az állatok, s amikor összekuporgatták a pénzt, akkor viszonylag olcsón földet vettek, s magyar nagyparaszti birtokok alakultak ki. Például az egész dohány- termelés magyarok kezében van. Következett a háború végének a korszaka, amikor kezdetben a fasizmus elől, majd a kommunizmus elől menekülnek. Az a furcsa helyzet adódott, hogy a volt földesúr és valaki minden szavával valaki ellen szólt, és nem mellette. Ezért is tartom én úgy, hogy egy ilyen, ezer irányban megosztott etnikumban a színház volt az egyedüli lelki egyensúlyt, azonosulást teremtő közeg. Gondoljuk csak el: a színházban egymás mellett ül a katolikus pap, a református lelkész, a zsidó rabbi, eggyel arrébb a jobboldali izé elnöke, mellette valaki a nemzeti nőegyletből. Tény: a legszélsőségesebb jobboldal nem jött el, de a magyarság teljes színe-java ott volt. Amikor egy-egy tapsrendben meghajoltam, élmény volt lenézni, micsoda közönség jött ösz- sze. Akkor még a kommunista nagykövet mellett a helyi szabadságharcos szövetség elnöke tapsolt. Olyan parlametáris egység alakult ki a nézőtéren, amelyet én a magyaroknak mindenütt csak kívánni tudok. Ennek következtében akár valamifajta egységesülés is bekövetkezhetett, mondjuk a Magyarok VUágszövetsége égisze alatt. Remélhettek ilyesmit? A Világszövetség kanadai sorsa egy egész különleges dolog. Volt egy Jakabffy Ernő, a nyugáti régió elnökeként megjelent nálunk: alakítsuk meg a helyi szervezetet. Simon Lászlót megbízták a szervezéssel, aki fogorvos, és a torontói magyarságtudományi intézetet is vezeti, s annak rendje módja szerint parlamentáris elvek szerint igyekezett létrehozni a szervezetet. Hogyan történt, hogyan nem, a mostani gárda eljött Pestre, és úgy megfúrták ezt a szervezetet, hogy menten széthullott, s megalapították a saját csapatukat. KöKOSARAS VILMOS BIOGRÁFIÁJA 1940. május 24-én született Zalabesenyőn. Rózsahegyi Kálmán színiiskolájának elvégzése után 1962-től a győri Kisfaludy Színházban játszott. 1965-ben a Kamara Varietében, 1967-ben a Moulin Rougeban játszott. Dolgozott a Magyar Televízióban, rendezett és díszletet is tervezett. Tizenhárom éven átjátszott a Torontói Művész Színházban, majd annak megszűnése után 1987-ben megalapította a Torontói Magyar Színházat. Főbb szerepei: Jimmy Brecht Koldusoperájában, Pásztor Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk-jában, Bóni és Miska Kálmán Imre A csárdáskirálynő-jében, Pozsér Molnár Ferenc A doktor úr-jában, Beppó Heltai Jenő A néma leventéjében. a gyereke, a volt cselédjüknél talált állást, és az ő földjén törte a dohányleveleket. Aztán menekültek a zsidók, mert életben maradtak, menekültek a nyilasok, mert életben akartak maradni, s így szaporodtak az ütközőpontok, az érdekzónák, amelyek mentén kialakultak a kanadai magyarság társadalmának a törésvonalai. Hajóval érkező magyar zsidók mesélték, hogy leszállva a hajóról a torontói főutcán kővé meredve nézték a magyar nyilaspárt székházán a táblát. 1956-ig a vasfüggöny miatt csak szálingózott az emigráció, de akkor és a következő években az osztrák, az olasz menekülttáborokból ismét ezrek érkeztek. Olyan csodálatos dolgok történtek akkor, mint amilyen a soproni erdőmérnöki főiskola két teljes évfolyamának a megérkezése volt, akiknek a kormány Vancouverben az egyetemen nyitott egy magyar erdészeti kart, ahol befejezhették a tanulmányaikat. A mai kanadai erdőmérnökök hetven százaléka magyar. Ezek a rétegek persze igencsak különböztek egymástól. Már az eddigi felsorolásból is bizonyára kiérezhető, s nemcsak társadalmi gyökerük miatt, hanem politikai nézeteik következtében is. Ennek jó példája volt a rendszer- váltás utáni Magyarországgal szembeni viszonyulásuk. Az osztódással szaporodó ellentéteket látva valaki megkérdezte tőlem, hogy mit jelent számomra a változás. Viccesen azt feleltem, hogy soha többet nem tudom majd együtt kimondani, hogy „Szörényi-Bródy”, pedig a zenéjükön nőttem fel. Másik szempontból viszont az anyaországiak lesüllyedtek az emigráció színvonalára, mert eddig csak arra volt jellemző, hogy zölték, hogy megalakult az új csoport, s ezek után Pesten őket ismerik el. Hiába érveltünk, hogy lépjenek be, és demokratikus úton váltsanak le bennünket, jelenleg egy teljesen jobboldali szemléletű csoport képviseli a kanadai magyarokat a világszövetségben. így születtek aztán azok az események, amelyeket a kanadai magyarok nyakába varnak. Hiába tiltakoztam írásban a 168 óra hasábjain, hogy ne vegyenek bennünket egy kalap alá. A dolog azért is pikáns, mert a Magyarok Világszövetségének amúgy is kevés zsidó vallású vagy származású tagja van, éppen a Csoóri Sándor személye miatt. Ennek ellenére annak idején, amikor kiderült, hogy az elhurcolt zsidók pénze svájci bankokban van. Patrubány Miklós maga kezdett tárgyalásokat Svájcban. Mondván: majd a világszövetség igazságosan elosztja. A dolog olyannyira kínos volt, hogy Kovács Lászlónak, az akkori külügyminiszternek közbe kellett lépnie. Teljesen érthetetlen ez a világszövetségi dolog, érthetetlen, hogy mit is akarnak. Csoóri Sándor, aki ellenzékiként gyakran vendégeskedett a kanadai emigrációnál, amióta vezetője lett a Magyarok Világszövetségének egyszer sem jött el Kanadába. Ugyanúgy, ahogyan Kisvárdán egyszer sem vett részt a fesztiválon. Lehet- e ezt egyáltalán minősíteni? Pedig ott aztán mindenhonnan a magyarság javához tartozó emberek gyülekeznek, akiknél hűségesebb magyarokat nehéz találni, hiszen a nyomor szintjén élve alkotnak csodás dolgokat a színpadon. Sem Kanadából, sem Budapestről, sem Miskolcról nézve nem áll össze egésszé a kép. Kár, mert a rendszerváltás megadta a kapcsolatteremtés lehetőségét.
