Új Szó, 2000. július (53. évfolyam, 151-175. szám)
2000-07-31 / 175. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2000. JÚLIUS 31. Kultúra 9 László Sándor: „Ha nyitottak vagyunk - márpedig azt gondolom, a művészet nyitott kell, hogy legyen -, akkor automatikusan magunkba szívunk a másik kultúrából is." Újvidéken a színház nem agyatlan végrehajtás „Bármikor, ha megtorpantam, hanyatt estem, ők felemeltek, átsegítettek az akadályokon." (Dömötör Ede felvételei) Idén Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján az Újvidéki Magyar Színház két előadásával aratott jelentős szakmai és közönségsikert: nyitóelőadásként Pirandello Hat szereplő szerzőt keres című drámáját láthattuk, majd Örkény gro- teszkjét, a Pisti a vérzivatar- ban-t mutatták be. LAKATOS KRISZTINA A Pirandello-darabban a játékot irányítani, a valóságot a játék felé terelni próbáló direktort az Újvidéki Színház művésze, László Sándor alakította. A Pisti a vérzivatarban egyetlen díszlete egy magányosságában monumentálissá váló fémkonstrukció: mint egy megtört csigalépcső, talán a semmibe szakadva. Vagy talán mégis vezet valahova, csak az Ember nem jut el odáig: tetején másfél órán át mozdulatlanul ül Valaki, letakarva, mindössze a lábfejét látjuk, majd a végén ez a Valaki pozícióját elhagyva lemondó Krisztusként legyint erre a megválthatatlan világra. A díszlettervező: László Sándor. A rendező: lásd, mint előbb. László Sándorral, aki mindezek mellett az Újvidéki Színház művészeti vezetője, a vajdasági magyar színházak jellemzőiről, színpadi formákról és háborúról beszélgettünk. Újvidéki Színház, Szabadkai Népszínház, Kosztolányi Színház, Tanyaszínház - a vajdasági magyar színházaknak eltérő a profilja, vagy inkább az egyes kisebb régiók vegyes igényeit próbálja mindegyik kielégíteni? A Kosztolányi Színháznak nincs állandó társulata, alkalmi társulat verődik össze a produkciókhoz; leginkább a fiatalos lendület működteti, új utakat keresnek és követnek. A Szabadkai Népszínház a nevében viseli a jellegét. Az Újvidéki Színház mindig is kísérleti jellegű színház volt, inkább kamaraelőadások jellemezték, ma azonban nem engedhetjük meg magunknak, hogy rétegszínházat csináljunk. Ugyanakkor az Újvidéki Színház egyik jellegzetessége, hogy a groteszk nagyon erős oldala volt és most is az. A Tanyaszínház több mint húsz éve működik. Annak idején a Művészeti Akadémián találta ki néhány fiatalember, hogy nyaranta összejönnek, megcsinálnak egy előadást, s a pici falvakba viszik el a kultúrát. Ez valamikor úgy nézett ki, mint Déryné korában, sőt, még „úgyabbul”, ugyanis volt egy szekér, négy szamár, a szekérrel vitték a díszletet, a színészek gyalog, meg kerékpárral... Most már traktor vontatja a szekeret, s nyaranta elég komoly turnét csinálnak. A Tanyaszínház mára komoly intézménnyé nőtte ki magát, már „komoly” rendezők is dolgoznak ott. Tulajdonképpen a főiskolások adják a társulat gerincét, de időnként idősebbek, amatőrök is csapódnak a társulathoz. Ön hogyan látja: a vajdasági magyar színházak, ezen belül az Újvidéki Színház a magyarországi vagy a szerb színházakban honos játékstílushoz kapcsolódik erőteljesebben? Nem mondható el rólunk, hogy magyarországi szemmel csinálunk színházat, de az nem is lenne jó, mert akkor hol a mi sajátosságunk? Hiszen olyan közösségben élünk, ahol nem csak mi vagyunk. És ha nyitottak vagyunk - márpedig azt gondolom, a művészet nyitott kell hogy legyen -, akkor automatikusan adódik, hogy magunkba szívunk egy más kultúrából is. Azt gondolom, hogy a színház nem zárkózhat be - teljesen mindegy, hogy kínai, román vagy magyar rendező vagy tervező, a lényeg, hogy tud és akar valamit, és én csak gazdagabbnak érzem magam ezáltal. Ahol ez nem működik, ott porosnak, avíttnak érzem a színházat. Ahol meg működik, ott haladónak, izgalmasnak. Ilyen értelemben melyek a vajdasági magyar színjátszás sajátságai? Egy nagyon egyszerű dolog: mi nem szeretünk sokáig színházat csinálni. Ez alatt azt értem, hogy nálunk maximum két órában mondja el az ember, amit akar, mert ha any- nyi idő alatt nem megy, akkor bele sem fog. Nálunk dinamikusabb, temperamentumosabb, gyorsabb az előadás. Azt mondta a zsűri egyik tagja, ez géppuska-színház, úgy letaglóztam őket. Én ezzel úgy vagyok, hogy nagyon-nagyon jónak kell lennie egy előadásnak, hogy négy órát tartson. Ez biológia: ha nagyon jó, akkor is töri a fenekem a szék egy idő után. A másik: mi nem álló és beszélő színházat csinálunk, hanem egy picit - jó értelemben véve - harsányabbat. Nálunk' a színész sem érzi jól magát, ha ül- beszél-ül-beszél-föláll. Megpróbálja betölteni a teret a testével is. Előadásaik kapcsán a szakmai tanács többször kifogásolt még egy jellegzetes vonást: hogy merészen nyúltak az eredeti szöveghez, húztak, rövidítettek, s ebből fakadóan bizonyos részeket máshogy interpretáltak. Valamiféle korlátoltságnak tartom, hogy egy színházi fesztiválon nem az előadásról beszélünk, hanem az írott anyagról vitatkozunk. Nem igazán érdekel, hogy Pirandello mit írt oda utasításként, hogyan kell játszani az ő darabját. Ez az ő véleménye. De hol van az megírva, hogy Pirandello értett a színházhoz? Ő az íráshoz értett. Általában a halott író a legjobb író, mert ha belép a színházba, mindig butaságokat mond. Nem kell annyira ragaszkodni a szöveghez, mert nem szentírás, elmúlt bizonyos idő, a világ változik, mi is változunk... Ha a pék a lisztet úgy tisztelné, ahogy egyesek tőlünk elvárják, hogy tiszteljük az írott szöveget, abból soha az életben kenyér nem lenne. Akkor ülnének páran és várnák, hogy a lisztből majd csak kialakul valami. Hát nem alakul ki! Ahhoz én is kellek, és ha én vigyázállásban csak egy agyatlan végrehajtó vagyok, akkor azt nem művészetnek hívják. A mi színjátszásunkra nagyon jellemző - sokan ezt tiszteletlenségnek hívják, nem az -, hogy kihúzzuk néha a felét is egy-egy drámának, ha számomra az nem izgalmas, nem érdekes. Az anyaországban inkább az a felfogás érvényesül, hogy minden leírt szó, vessző, pont, felkiáltójel ott kell, hogy legyen. Ez is egy formája a dolognak. Engem jiem zavar, hogy ők úgy csinálják. Az zavar, ha őket zavarja, hogy én nem úgy. Milyen a kapcsolatuk a szerb szakmával? Kívülállónak tekintik önöket vagy számontartják? Úgy érzem, beilleszkedünk. Van szerb közönségünk is, minden előadást szimultán fordítással játszunk. Benne vagyunk a vérkeringésben, az éves megmérettetéseken, a vajdasági hivatásos színházak fesztiválján mindig ott vagyunk. Most már harmadik éve zsinórban mi visszük el a legjobb előadás díját: két évvel ezelőtt a Sztár- csinálókkal, amely az Újvidéki Színház, a Szabadkai Népszínház és a Művészeti Akadémia közös produkciója volt, tavaly a Pirandel- lo-előadással, idén pedig a Pisti a vérzivatarban nyert. Úgy érzem, egyenrangúak vagyunk, és úgy is kezelnek bennünket, már ami a szerb szakmát illeti. Nagyon odafigyelnek ránk, és kicsit irigyek is a kollégák, mert a szerb sajtóban állandóan azt olvasni, hogy milyen klassz színházat csinálunk, és hogy tanulni kéne tőlünk - nem lehet kellemes. Évente általában hány bemutatót tudnak tartani? Hát, ahány összejön. Mondjuk, hogy ötöt-hatot, de nem mind nagy produkció, abból ha hármat össze tudunk hozni, már jó. A kisterem eleve a kísérletezésre van, ha egy fiatal színésznek eszébe jut, hogy jó volna megcsinálni egy darabot, akkor mi ezt nem megengedjük, hanem támogatjuk. Az elmúlt évadban egy fiatal színésznőnk összeállított egy műsort Sziveri- versekből, ezzel most bejutottunk a Sterija-játékokra, az országos színházi fesztiválra, ami nem mindenkinek sikerül. Szerencsénk van, mert ott a Művészeti Akadémia Újvidéken, s ott mindig vannak fiatalok, akik szeretnek próbálkozni, s talán pont ennek köszönhetően nem unalmas az életünk. A Pirandello-darabot román rendező irányításával állították színpadra. Ez általános jelenség? Intenzívek a kapcsolataik a román művészekkel? Nem, ez nem általános. Két évvel ezelőtt voltunk a budapesti főiskolán egy workshopon az osztályommal, ott láttunk két előadást, George Ivascu osztályának két vizsgaelőadását. Ivascu ugyanis színész, aki tanít a főiskolán, és rendez is. Soha életemben még ilyen színházi élményem nem volt. Állva, ugrálva tapsoltunk, mind a 250-300 ember, ilyet színházban még nem is láttam, csak rockkoncerten. Akkor azt mondtam, tudnak ezek a románok valamit a színházról, amit mi nem, ha négyezer évig élünk is. Amikor művészeti vezető lettem, meghívtam Ivascut. Megvolt a műsorfüzetem, benne a neve, felhívtam egy erdélyi ismerősömet, ő segített megkeresni, megszerezte a telefonszámát. Felhívtam, elmondtam, ki vagyok és hogy elpusztulok, ha nem dolgozik nálunk. Hívtam, nézzen meg minket. Nem küldött el a fenébe, nem szórta az agyát, vonatra ült Bukarestben és eljött, két héttel a bombázások megkezdése előtt, amikor már mindenki azt mondta neki, nem normális, ha elindul. Megnézte két-három előadásunkat és azt mondta, minden további nélkül érdekeljük. Közben bom- bikáztak bennünket egy kicsit, aztán tavaly augusztusban megcsináltuk az: előadást. Ivascu nagyon izgalmas művész, és komolyan azt gondolom, itt, Kisvárdán is, az előadásokat nézve, hogy amelyiket román rendező rendezte, annak szaga van. Ha mondjuk nem is jó előadás, nem is tetszik igazán, de hidegen nem hagy, és innen kezdve az már jó színház. Mert lehet akármilyen, csak ne hagyjon hidegen, ne legyen semilyen, és ők semilyen színházat nem tudnak csinálni, ha akarnak sem. George Ivascu idén augusztusban is jön hozzánk, Stoppard szövegét, a Rosencrantz és Guildensternt csinálja. A Pisti a vérzivatarban-t ön rendezte... Úgy jött össze, hogy a Pirandello bemutatója után hosszú-hosszú ideig nem csináltunk semmi újat, mert nem volt pénzünk, nem tudtunk rendezőt hívni. Amikor egy fiatal társulat két hónapig nem dolgozik, kezdődnek a bajok. Úgy gondoltam, bele kéne vágni valamibe, s ha ló nincs, szamár is jó alapon kitaláltam, hogy majd én... Nyilván kicsit merész voltam: nem vagyok rendező, de van egy olyan társulatom, amelynek nagy részét volt diákjaim alkotják, és nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Bármikor, ha megtorpantam, hanyatt estem, ők felemeltek, átsegítettek az akadályokon. A Pisti... állítólag nem rossz, nekünk mindenképpen sokat jelent. Egy fiatal társulat fejlődése szempontjából nagyon fontos, önbizalmat ad, hogy nem jött egy nagy mogul, egy zseni, egy híres rendező, aki persze hogy megcsinál egy előadást akár fabábokkal is, hanem mi magunk, a kis ügyetlenségeink, kis butaságaink közepette azért össze tudtunk hozni valamit. A Hat szereplő...-ben éppúgy, mint a Pisti...-ben megjelent a háború egy-egy pillanata. Túl lehet valaha ezen lépni? Már annyira megszoktuk. Látta a Közellenséget? (Tasnádi-Szive- ri-Lajkó vajdasági underground operettje a szabadkaiak előadásában - a szerk. megj.) Van egy rész, ahol az a furcsa zene átmegy szirénahangba. Összenéztünk a barátommal: ez az egyetlen, amit nem lehet megszokni. Érdekes, a porszívók hasonlóan zúgnak. Nálunk nagyon sokan abbahagyták a porszívózást, ugyanis a szomszédok megijedtek. Amúgy nincs olyan, amit az ember ne bírna ki. Hihetetlen disznóság, amit csinálnak velünk, de mit csináljunk mi? Sírjunk? Tavaly jöttünk Kisvárdára, akkor még bombáztak és nagyon nehezen jutottunk ki. Az újságírók kérdezgették, hogy lehet, hogy mi vagyunk a legvidámabb társaság. Akkor röhögtünk, hogy hülyék vagyunk: miért nem álltunk meg Kisvárda előtt, besminkeltük volna magunkat pirosra meg kékre, mankó, fásli, s úgy érkeztünk volna meg. Mert elvárják az emberek, hogy szenvedjünk és siránkozzunk. Mi ezt nem szeretjük. Inkább röhögünk, hülyéskedünk, hisz senki sem tud nekünk segíteni. Aki talán tudna, az nem segít, így tudja az ember túltenni magát az egészen. Ez nem az én találmányom, azt hiszem, Örkényé: amikor az ember a saját nyomorúságából tud viccet csinálni, az nagyon fontos dolog, mert ettől ember. Megmarad épelméjűnek, nem megy tönkre, nem köti föl magát. Meghatározó élményükké vált a háború? / Mindenképpen plusz nekünk. Jó, mert melyik társulat mondhatja eí magáról, hogy ilyen élménye van? A színész emlékekből, élményekből táplálkozik. A háború komoly élmény, amelyből - ha okos a színész - bizony tud építkezni, még akkor is, ha nem háborús darabban játszik. Ez a tapasztalat olyan dimenziót ad nekünk, amit más csak megpróbál elképzelni. Emellett soha olyan pozitívak, kedvesek, közeliek nem voltunk, mint a bombázás alatt. Egészen félelmetesen szép érzés volt, hogy fontosak voltunk egymásnak, hogy fogtuk és szerettük egymást. Elég komplikált volt bejutni a színházba: légiriadók, a hidakat napközben is lőtték, és mégis minden áldott nap bementünk. Mint csirkék a kotlós alá... A bombázás alatt is dolgoztunk, akkor csináltuk a Cselédeket, a Beckett-Lebovic darabot, amely A játszma vége és az Ezredik éjszaka fúziója. Soha annyit nem röhögtünk, soha annyit nem beszélgettünk. Az ember az életet is csak akkor becsüli, amikor a halál kopogtat. Addig észre sem veszi, hogy él. Az a három hónap megtanított minden szépet észrevenni. Halál komolyan mondom. „Érdekes, a porszívók hasonlóan zúgnak." Az Újvidéki Színház zsinórban harmadszor nyerte el a vajdasági hivatásos színházak fesztiváljának fődíját: előbb a Sztárcsinálókkal, majd a Hat szereplő szerzőt keresse!, idén pedig a Pisti a vérzivatarban-nal. A Sztárcsi- nálók egy mozzanatát beemelték a Pirandello-előadásba is
