Új Szó, 2000. július (53. évfolyam, 151-175. szám)

2000-07-27 / 172. szám, csütörtök

Régió ÚJ SZÓ 2000. JÚLIUS 27. TÖRTÉNETEK A RÉGMÚLT IDŐKBŐL „Málenykij robot" KOVÁCS TIBOR rész Mi történt a többi kistárkányi elhur- colttal? Hová let­tek? Hogy írásom teljes legyen, köte­lességemnek tartom választ adni ezekre a kérdésekre is. Én a többséggel csak Szamborig vol­tam együtt. A választ elhurcolt társaim elmon­dása alapján tudom, akik mint szemtanúk végigélték a szörnyűsé­geket. Az egyik szemtanú Szabó Barnabás kistárkányi lakos a követ­kezőket mondta: - „Szolyván még együtt voltunk mindannyian. Itt volt a gyalogo­sok lágere. Szamborból már vo­nattal mentünk, teherkocsikba be­zsúfolva. Egy kis kocsiban 50-60 ember volt. Naponta egyszer kaptunk enni fe­jenként 20 dkg kenyeret és minden vagonba 1 vödör vizet adtak. Na­gyon gyengék voltunk és betegek, a betegséget már Beregszászban megkaptuk. A legelső megállónál már egy halottat tettünk ki a sínek közé a hóra, Koleszár Mihály bácsit. A vagonokban kevés volt a levegő. Sötétség volt. Büntetés volt behunyt szemmel, guggolva tédenkedni. Ne­künk, akik itthon nem tudtunk egy percet munka nélkül lenni! A vagonokban fűtés nem volt. Az út sokáig tartott, 10-12 napig utaztunk. A megállóknál az állo­másokon volt úgy, hogy napokig várakoztunk. Egyszer, mikor így várakoztunk, Kirik Berti bácsi az elrejtett zsebkésével a vagon olda­lán egy görcs lyukat próbált meg­nagyobbítani amit az őrök észre-' vettek. Rögtön meg is torolták. Ki­nyitották a vagon két ajtaját és léc­darabokkal sorra vertek bennün­ket. Berti bácsit, aki a tettét beval­lotta teljesen a földre verték. El­ájult. Nem kaptunk se kenyeret, se vizet. Azt mondták, hogy el akar­tunk szökni. Na de hát ki magya­rázta volna meg, hogy üyen kis lyukon nem lehet elszökni. A va­gonban a felelős meg­bízott Szűcs Lajos bácsi volt, aki valamit értett oroszul, de beszélni keveset tudott. Szomjasak voltunk. Kihúztuk a kályha csö­vet és a lyukon havat szedtünk be azzal eny­hítettük szomjúságun­kat. A betegségünket ezzel még jobban te­tőztük. Nagyon nehe­zen érkeztünk a végál­lomásra Borisovba. Hólepte táj, ismeretien föld, minden idegen. Ki­szálltunk. Az emberek egymást segítették be a közelben lévő „zöld” ba­rakkba. Végre nyitott aj­tók vártak bennünket. Hosszú deszkabarakk, keskeny folyosó, kétol­dalt háromemletes fek­vőhelyek. Bent két dobkályha volt, tüzelő nélkül. Nagykabátban feküd­tünk le, egymás mellé szorosan. Akik igen be­tegek voltak azok az al­só deszkázaton (ágyon) foglaltak helyet. A ba­rakkon kicsiny ablakok voltak, erősen beszö­gezve. A barakkban tárkányiakon kívül többnyire Bereg megyéből, Bereg­szászról és környékéről voltak. Le­hettünk olyan 500-600-an. Naponta kaptunk 20 dkg kenye­ret, korpalevest, bablevest. Bi­zonyvoltak olyanok, akik még ezt sem vették ki, csak feküdtek. Be­tegek voltak. Akik még bírták magukat vala­mennyire, azok jártak ki az erdőbe fáért amit a hátukon hoztak be a konyhára. 1945 január végén már egymás után hullottak az emberek. Legelő­ször Gönczy László halt meg, a há­tán féltve őrzött vadász hátizsákkal, amiben a felesége hozta utána az ennivalót és benne egy barna tálka, amit az unokaöcsköse Munkácson kapott a szolgálótól. A halottak száma napról napra nőtt. Különös brigádra toboroz­tak 10 embert. A tárkányiak kö­zül ketten jelentkeztünk, Kalapos Bertalan és én. Vezetőnk egy ma­gyar tizedes volt. Egy raktárban csákányt és lapátot kaptunk és egy vasból összeeszká- bált szánkót. Egy kondérban fa­gyos lében megfőzött hántolt árpa volt (burizs). A konzerves dobozá­val mindenki meríthetett. Koszto­lás után a barakk elé vezetett és mondta, hogy a halottakat fogjuk eltemetni. A halottakat le kellett vetkőztetni meztelenre, kihordani a szánkóra. Húsz halott fért rá egyszerre. A megpakolt szánkót ki kellett húzni az erdő szélére ahol sírokat ástunk és egy gödörbe te­mettük őket. Nehéz munka volt, különösen ne­héz mivel rokonokat, ismerősö­ket, barátokat és falubelieket kel­lett eltemetni. Sírás fogott el ben­nünket. A brigádot otthagyni nem lehetett. Eltelt január, február és március el­ső fele, a tárkányiakból 36-an már örökre eltávoztak. Kint az erdő hé­zagos részein voltak elhantolva, jel­telen sírokban. Eljött a tavasz, s mi, falubeliek alig maradtunk húszán. Kikerül­tünk mezőgazdasági munkára, vagy építkezéshez osztottak be bennünket, ahol együtt kosztol­tunk az ottani lakosokkal. Voltak olyanok, akiket más lágerbe ve­zényeltek, mint például Kiss Ber­talant, aki Mogiletkából került haza 1945. november 8-án.” Rossz hírekkel érkezett: apját, test­vérét hagyta ott. Mindenkiről tu­dott, minden halottat elsiratott. Nagy bánat telepedett a falura. Sokan kételkedtek, hogy talán nem jól tudja. A községi tanács tagjai azt híresztel- ték róla, hogy megbolondult. A ha­rangok szomorúan szóltak. Sokak­ban még élt a remény, hogy talán. Hátha! A remény teljesen elszállt 1945. de­cember 23-án amikor a szmolenszki erdőből szökve hazaérkezett a szemtanú, Szabó Barnabás. Meg­erősítette az igazságot, hiszen ő te­mette el őket. Elmondta, hogy a téli hónapokban egyre kibírhatatlannak nézett ki a helyzet. Összebeszélt egy társával és szinte lehetetlen módon, nehéz körülmények közt, de sike­rült hazakerülniük. Lembergig gya­log, bujdokolva majd Lembergtől hol teher-, hol személyvonattal ér­keztek haza. Más volt a sorsa a másik szemta­núnak, Széles Lászlónak, akit há­rom társával a kistárkányi csoport után két héttel indítottak útnak Perecsenyen, az uzsoki hágón ke­resztül, Boriszovba. Szamborban két társa Szabados József és Újlaky Sándor lemarad­tak, meghaltak. Ő egy nagy- tárkányival, Molnár Jánossal uta­zott tovább, hasonló körülmények közt, mint az első tárkányi csoport. Makievkába vitték őket. Az ő me­netükben olyan 1500-1800-an voltak. Téglabarakkokban laktak. Panaszkodott a tetvekre és a polos­kákra. Télen náluk is sokan haltak meg, de ők átvészelték. Elhurcolt emberek kevesen voltak velük inkább hadifoglyok köztük ro­mánok, magyarok és németek. Télen fát hordtak, majd dolgozni jártak üzemekbe. Ha dolgoztak dupla kosztot kaptak. Ő Krematolcon, ahol két évet töltött, bejárta a koksz és kerasin üzemeket. Krematolcról Sztalinovba került, itt tégla- és cementgyárban dolgozott, őrök nélkül. Sztalinovból áttették Jenakievába vas- és csőgyárba. In­nen került haza 1949. szeptember 22-én. A többiekről semmit sem tudok. A háborúnak vége lett. A szörnyűség az agyamba vésődött és tovább él bennem. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék arra, mi is történt velem... (VEGE) Archív felvétel FOTÓVERSENY! Torreádor leszek! (Győri Dávid, 7 éves Csicsó) Minden cseppért kár - Csupi lenyalja a 8 hónapos Mátéról a maradékot (Eke Máté, Bős) (Sooky Mártika, 3 éves, Csallóközcsütörtök) Hová fér a halacska? Dórika és Lacika Bimbi és Bambi őzgidák életben maradásáért (Kovács Dóra, Gemerská Vés - Harkács, Sánkfalva) Képaláírással és címmel ellátott felvételeiket az alábbi címre küldjék: Régióink - Fotóverseny, Új Szó, Prievozská 14/A, P.O.Box 49, 824 88 Bratislava 26 A verseny első forduló­jának nyertesei a Kodak cég által felajánlott dí­jakat kapják: utazótás­kát (Miklós Zolika, Illésháza), víz alatti fel­vételek készítésére al­kalmas fényképezőgé­pet (Mikus Rajmond, Somorja), fürdőlepe­dőt (Varga Dávidka, Vörösmajor). Már én is nagy fiú vagyok! (Farkas István, Zselíz) ...........j < V, \: ;------­\o) f 1 Infl AZ ÚJ SZÓ MELLÉKLETE A mellékletet szerkesztette: P. Malik Éva Levélcím: Régióink, Vox Nova Rt., Prievozská 14/A, P.O. BOX 49, 824 88 Bratislava, tel.: 07/58238310

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents