Új Szó, 2000. július (53. évfolyam, 151-175. szám)
2000-07-26 / 171. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2000. JÚLIUS 26. Nagyszünet A South Park első része 1997 nyarán került adásba az egyik kábelcsatornán, nézettsége a kezdetektől az egekbe kúszott, villámgyorsan kultuszsorozattá nőtte ki magát A pokoli városka - rajzfilm tabuk nélkül JUHÁSZ KATALIN Egyesült Államokban szervezet alakult, melynek aktivistái a South Park című rajzfilm betiltásáért fáradoztnak, amely, úgymond, megrontja a kiskorú nézőket. Csak azt felejtették el a harcias jenkik, hogy a gyerekek nem oly tiszta, ártatlan kis teremtmények, amilyennek a felnőtt társadalom hiszi őket. A South Park rajzfilmsorozat, majd a hatalmas sikert követően piacra dobott egész estés mozifilm a gyerekcsínyeknél sokkal komolyabb, válogatott gonoszságokat mutat be, és ha már az apraját nem kíméli, a társadalomnak is lépten- nyomon jól odavág. Álszent berögződések, hamis értékek, ferde hajlamok sorjáznak, az amerikai érték- rendszer esetlegességére is rá van világítva, tabuk dőlnek le. Mindezt ellenállhatadan humorral, intelligens kikacsintások közepette prezentálják az alkotók, akik bár többen vannak, két góré parancsainak kezdetleges, mint Beavis és Butthead barátaink esetében. Adott négy jóbarát és iskolatárs. Eric Cartman, a cinikus, egoista, fasisztoid hajlamokkal megáldott, örökké dühös dagadt gyerek, aki nem ismeri papáját, viszont mamája előéletéről is keveset tud. (Német keménypornó-kazették hősnője a kedves mama!) Kyle Broflovski, a kis zsidó (ezt minden részben a fejéhez vágják, sőt egyszer ő maga ereszt meg egy antiszemita-gyanús dalt, hadd ne idézzek belőle...), aki egyébként remek focista, hisztérika mamával és papucs papával megáldva. Kenny McCormick egy elhanyagolt, szellemileg kissé visszamaradott figura, Amerikában az ilyet „White trash” gyűjtőnéven nevezik, az egyedülálló mama szociális segélyből tengődik, szegénység és gazdagság firtatásánál ez gyakran szóba kerül a gerekek között. Kenny ráadásul peches is, mint annak rendje, még az ág is húzza. Abszurd visszatérő elemként minden részben meghal, illetve megölik, hol véletlenül rázuhan valami, hol tévedésből lelövik, a néző már várja, miArchív felvételek egy kesztyűsbábbal társalog az órákon. Az iskolai pszichológus is fura szerzet, vicces hanghordozása miatt senki sem veszi komolyan. Az iskolai ápolónőnek egy halott embrió van az arcához nőve, sziámi ikerpárja, aki a szülésnél meghal és nem lehet leoperálni „nővéréről”, aki természetesen a másságról szóló epizódban kap teret, és akin keresztül a társadalom álegyüttérző, izmosabb Sátán győzelmére. Jézusra csak egyvalaki fogad, az a valaki aztán, csodák csodája, meg is nyeri a fogadást, a Sátán egy pöccintéstől kinyúlik. Azt kérdezitek, ki fogadott a nyeszlett Jézusra? Hát persze, hogy irfaga a Sátán, aki felmarkolta a pénzt, és röhögve odébbállt. Megjelennek az ufók is a színen, egyáltalán, a szappanoperák és showműsorok bölcsességem felnövő átlag-amerikaiakat foglalkoztató valamennyi „probléma” érintve van a sorozat darabjaiban. Egy-egy részben annyi minden történik golyófejű hőseinkkel, hogy legszívesebben egy találomra választott epizódot elemeznénk itt és most, magának a jelenségnek taglalása helyett. Ahogy ez már lenni szokott, a hatalmas sikert követően Trey Parker és Matt Stone szülőatyák megrendelést kaptak egy egész estét betöltő mozifilmre. Hamarosan megszületett egy műiden addiginál szókimondóbb, keményebb, gyilkosabb humorú, cinikusabb hangvételű, és Ebben a filmben bizony nincsenek' tabuk. Soha még ilyen szókimondó, őszinte, vitriolos humorú alkotás nem került a mozikba, bár a Simpson család is élen jár a tükörtartásban. Van itt négerellensség, a rasszizmus egyéb megnyilvánulásai, álszentség, homoszexualitás, sima gonoszság, megkapja a Canada című harci indulóra és Cartman gyermekdalba oltott mocskolódásaira. A séf túlfűtött soulszámait maga Isaac Hayes énekli, felejthetetlenül, a filmben szereplő dalok egyikét-másikát pedig olyan sztárok dolgozták fel, mint a Primus, Kid Rock, vagy Dr. Dre. Abszurd csavarásként hat, engedelmeskednek. Trey Parker és Matt Stone neve immár fogalom a tengeren túlon. Az egyetem animáció szakán bodottak egymásba, és azonnal egy húron pendültek, hiszen egyformán örültek, fanatikus újítók és jobbítok, kíméletíen kritikusok, sőt a zenei paródiákhoz is értenek, de erről majd később. Számos diáksikert követően 1997-ben úgy határoztak, hogy isten háta mögötti városka lakóin keresztül tartanak tükröt az Egyesült Államok polgárságának. A South Park első része 1997 nyarán került adásba az egyik kábelcsatornán, nézettsége a kezdekor kiáltanak fel társai a megszokott módon: „Megölték Kennyt!” Az alkotók egyébként egyszer rendesen bepalizzák a válogatott halálnemekre éhes nézőt, a karácsonyi részben kis hősünk életben marad, és ezen, kikukkantva a filmből, ő maga csodálkozik legjobban. Stan March az, akivel a legtöbben azonosulni tudnak, átíagamerikai kiscsá- vó, minden rész tanulságát ő vonja le, persze a maga módján. Titkos szerelme is van, Wendy közelében azonban úgy összeszorul a gyomra, hogy szíve választottját sorozatosan lehányja. tektől az egekbe kúszott, vülám- gyorsan kultuszsorozattá nőtte ki magát. Ez annyit jelent, hogy egy viszonylag jól behatárolható réteg egyre gyakrabban idézte kedvenceit, akik megjelentek a trikókon, a magazinokban, szakemberek firtatták sikerük titkát, a társadalom ér- teüenebb hányada pedig undorodva kapcsolta ki a tévét, felháborodott leveleket irkáit ide-oda. Nézzük, miről is van szó. A rajzfilmtechnika szándékoltan Nos, ezek négyen mindig együtt lógnak, szívják magukba a hatásokat, tanulják a trágár kifejezéseket, imádnak korcsolyázni a város környéki tavon, példaképük és idoljuk Brian Boitano, a nagy mű- korcsolyázó, mindennapjaik során viszont szánalmasabbnál szánalmasabb fazonokkal találkoznak. Vegyük mindjárt osztályfőnöküket, a szexuálisan nehezen behatárolható, skizofrén Garrison urat, aki fóbiáinak levezetéseképpen képmutató hajlamait pellengére- zik ki az alkotók. Sorolhatnánk még a flúgos tanárokat, a suliban egy, csak egy ember van, aki normális, életvidám, bölcs, tapasztalt, tökös, belevaló. Ez a „séf’, a néger szakács, akinek szerelmi tudományáról legendák keringenek, és aki itt-ott tanácsokat ad az élet dolgaiban járatlan nebulóknak, továbbá fél szavakból is megérti problémáikat, nem nézi hülyének őket, mint a többi felnőtt. A városkában minden szapulni való emberi tulajdonságnak él egy megtestesítője, a frusztrált, állatokat gyilkolászó vietnami veterán vadászoktól a politikai bunkóságot megtestesítő polgármesternőig. Egy fickó például Jézus Krisztusként vezet talk-show műsort, de olyan ötlettelenül csinálja, hogy egyre csökken a nézettsége. Egyszer aztán magával a Sátánnal vív bokszmeccset (az epizód címe A Jó és a Rossz összecsapása), a város lakói azonban egy emberként fogadnak a lényegesen pesze nagyobb ellenállási hullámot kiváltó rajzfilm, a Földi Pokol. Elég csak annyit mondanom, hogy Szad- dam Husszein is szerepel benne, ő a Sátán homokos szeretője, akit a végén saját ágyasa is megun és likvidál. A film egyenesen Kanadának üzen hadat, csoda, hogy meg nem sértődik és nem tiltakoztak hivatalosan a derék kanadai testvérek... Mindenről két fiktív kanadai humorista tehet, akik disznó vicceikkel, mocskos szájukkal és természetességükkel ámulatba ejtik a prűd társadalomban cseperedő amerikai srácokat, egyben a szívbajt hozzák szüleikre. A felháborodott ősök be akarják tiltatni a kultuszfilmmé váló kanadai mozit (ismerős a helyzet, ugye?. Film a filmben, zseniális odapörkölés a szólásszabadságot ellenző hataloknak.) Odáig fajul az ellenségeskedés, hogy az USA hadat üzen Kanadának. Nem lövöm le a poént, legyen elég annyi, hogy Kenny, a szegény kis áldozat hozza rendbe a dolgokat. magáét a hadsereg, a politikusok (Bili Cliontonnak az élen), az üresfejű filmsztárok, a megcsontosodott tradíciók, a sarlatán orvosok, a beképzelt tudósok, satöbbi, satöbbi. Á rajzfilm felnőttek számára ugyanannyi élvezetet nyújt, mint a South Park-os trikóban rohangáló tizenévesek számára. Tizennégyen aluliak megnézhetik ugyan, nem történik bajuk, ám a rejtett utalások felét sem fogják érteni, inkább várjanak pár évet. Végezetül szóljunk a filmet kísérő CD-ről. Ritkán élek a „zseniális” kifejezéssel, ám most muszáj lesz. Akkora zenei paródiát hallunk ugyanis, mint egy ház! A rajzfilmfiguráknak saját hangjukat kölcsönző Parker és Stone semmit sem bízhogy a fiktív kanadai humoristák által a filmben slágerré vált Uncle Fucka című förmedvény az MTV Movie Awards legutóbbi díjkiosztóján a legjobb film-betétdal díját kapta, megelőzve például Madonna Beautiful Stranger-jét is! Lám, a sikerhez néhány trágár kifejezés is elég, üzenték az alkotók, és ebben is igazuk lett, a világ tényleg bedőlt, bekajálta a paródia-dalt! Nálunk eddig ötvenezren látták a mozilfilmet, Csehországban több mint százezer jegyet adtak fel. Aki a Luna televízióban figyelemmel kísérte a nemrég véget ért sorozatot, ismerhette már a dalok némelyikét, aki viszont nem látta a filmet, ne a CD-vel kezdje, az csupán kiegészítő élvezet. Áki pedig az tak másra, a zenét is ők ketten írták, és jól helybenhagyták a musical-ipart, a slágergyárakat és az induló-manufaktárúkat. Korunk zenei kliséi csak úgy nyüzsögnek a lemezen. Tuti dallamépítkezési megoldások, keménykedés és szirupos cukormáz, sláger-közhelyek. Külön felhívnám a figyelmet a Sátán magánszámára, a Blame ügyben teljesen járatlan, térjen be a legközelebbi videokölcsönzőbe, a sorozat részei kettesével szerepelnek hat eddig kiadott kazettán, a forgalmazó azt ígéri, nemsokára jön a film is. Lehetőleg ne a szülőkkel együtt nézzétek, vagy ha igen, készítsétek fel őket a várható látványra, esetleg nyomjátok a kezükbe ezt a cikket!
