Új Szó, 2000. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
2000-06-06 / 129. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2000. JÚNIUS 6. TÉMA: A SZÚNYOGINVÁZIÓ Napóleon expedíciója balul ütött ki, miután a katonák zöme - vagy 25 ezer ember - a sárgaláz áldozata lett Az orvosok saját magukon végezték a kísérleteket Agyoncsapni is kevés lenne A koratavaszi árvizek és az elmúlt hetek rendhagyónak is nevezhető időjárása - a júliusi kánikulával vetekedő meleg - joggal kelt aggodalmat azokban, akik közelebbről ismerik a vérszívó szúnyogok életmódját. ÖSSZEÁLLÍTÁS Nagy valószínűséggel megjósolható ugyanis, hogy bizonyos vidékeken az idén a megszokottnál jóval nagyobb tömegben rajzanak ki ezek a rovarok, és embernek, állatnak egyaránt nem lesz nyugta tőlük. A szúnyogokról, noha számos fajuk az ember környezetében él, hosszú évszázadokon át nem is sejtették, hogy súlyos betegségeket terjesztenek. Csak a 19. század hetvenes éveiben kezdtek komolyabban foglalkozni a moszkitóknak is nevezett vérszívók ezirányú szerepével. Életmódjukról és testük felépítéséről természetesen már az ókorban is sokmindent tudtak. Az idősebb Plinius (Kr.u. 23-79) 37 könyvből álló Naturális história c. munkájában többször is foglalkozik a szúnyogokkal, amelyekről sok valós, ugyanakkor számtalan valótlan dolgot is állít, egyebek között azt, hogy a szúnyogok a savanyúságokat kedvelik, az édes nedvekhez nem is közelítenek. Azt viszont már ő is felismerte, hogy tömeges előfordulásuk az állóvizekkel és a mocsarakkal áll összefüggésben. Plinius után több mint másfél ezer esztendeig alig van írásos nyoma a szúnyogok iránti érdeklődésnek, aztán a 17. században egyszerre többen is foglalkozni kezdenek velük. 1602-ben jelent meg Ulisse Aldrovandi (1522-1605) De ani- malibus insectis című, a rovarok életével foglalkozó műve, amelynek egyik fejezetét a szúnyogoknak szentelte. Aldrovandi elsősorban saját megfigyeléseit adta közre, sőt, egész jól sikerült rajzokon be is mutatta a fontosabb rovarokat; a szúnyogot pl. repülés közben ábrázolta. Az angol Robert Hooke (1635- 1703) az elsők között használt nagyítólencsét a megfigyeléseihez,s,s ezért az apró állatokról is részletgazdag rajzokat és metszeteket készített, amelyek nagy feltűnést keltettek akkoriban, Hooke valósághűen ábrázolta a szúnyoglárvákat, sőt leírta a szúnyogok egyes fejlődési stádiumait is a petéktől, a lárvákon és a bábokon át egészen az imágóig, vagyis a kifejlett szúnyogig. Az égjük legfontosabb ismertető jegyet, tudniillik, hogy a szúnyogoknak két szárnyuk van, (ezért a legyekkel együtt a kétszárnyúak rendjébe sorolják őket) már az 1702-ben megjelent első magyar nyelvű állattani könyv - Miskolczi Gáspár: Egy jeles vadkert című munkája, amely zömében Wolfgang Frantze lutheránus teológus 90 évvel korábban keletkezett művének fordítása - említi: „Szárnyok pedig őnékiek avagy hogy kettő vagyon, mint a Legyeknek és Szúnyogoknak, mert ezek Utálatos zümmögésükkel szakadatlanul követik az embert. könnyebb állatocskák, és fúlákjok szájokban vagyon”. A 18. században tovább gyarapodtak a szúnyogokkal kapcsolatos ismeretek. A francia René Antoine Réaumurt (1683-1757) elsősorban a róla elnevezett hőmérsékleti skáláról ismerik, azt viszont jóval kevesebben tudják róla, hogy hatkötetes munkában taglalta a rovarok életét és ebben remek rajzokon szemléltette a szúnyogok anatómiáját és fejlődését. Carl von Linné (1707-1778), az egyik legnagyobb 18. századi természettudós kártékony és mérges állatoknak tartotta a dalos szúnyogokat, ami persze eléggé távol áll az igazságtól, viszont a Lappföld növényvilágát bemutató munkájában igen plasztikusan írta le a sarkvidéki nyár egyik legnagyobb csapását - az éhes szúnyogok milliárdjainak invázióját: „Őszintén remélem, hogy a Földön máshol nem fordul elő olyan irdatlan mennyiségben az a szúnyogfaj, amely a lappföldi erdőket benépesíti. Annyi van ott belőlük, hogy azt már kifejezni sem lehet. UtálatoS zümmögésükkel szakadatlanul követik az embert, és minden szabadon hagyott testtáját ellepik. Ha csak a kezét is hagyja az ember szabadon, nyomban feketévé válik a rátelepedett állatok óriási tömegétől. Hiába csapunk oda másik kezünkkel és söpörjük le a szétlapított vérszívókat, a következő pillanatban már ismét feketéllik a kezünk. Még lélegezni is alig lehet, mert az ember orra, szája tele lesz szúnyogokkal...” De sem Linné, sem az utána jövő zoológusok nem gyanították, hogy a szúnyogok nem csupán vérszívásukkal okoznak kellemetlenséget az embernek, hanem súlyos járványokért, sőt, tömeges elhalálozásokért is felelősek. Mint ismeretes, Napóleon nemcsak Európában harcolt, hanem jelentős létszámú sereget küldött a Karib-tengeri szigetországba, fiaidra is. Ez az expedíció azonban balul ütött ki, miután a katonák zöme - vagy 25 ezer ember - a sárgaláz áldozata lett. Senki sem sejtette még akkor, hogy a franciák tulajdonképpen a szúnyogok elleni csatában szenvedtek végzetes vereséget. De Napóleon későbbi nagy ellenfele, Horatio Nelson is hasonlóképpen járt 1780-ban, amikor 200 emberével el akarta foglalni a Nicaragua-tó környékét, ám a sárgaláz 10 ember kivételével mindenkit megölt. Az a feltevés, hogy a szúnyogok esetleg betegséget is terjeszthetnek, csak az 1800-as évek második felében fogalmazódott meg először. Patrick Manson (1844-1922) skót orvos 1871-ben kezdte orvosi praxisát Formóza (a mai Taivan) szigetén és itt találkozott egy igen csúnya betegséggel, amelyet a szakemberek filariázisnak vagy tágabb értelemben elefántiázisnak neveznek. Tulajdonképpen különböző testrészek (elsősorban a végtagok) nagyfokú duzzanatáról van szó (az alsó végtag pl. az elefánt lábához lesz hasonlatos), amelyet a hyirokerek és nyirokcsomók elzáródása és az ennek következtében fellépő nyirokpangás okoz. Fila- riázis esetén a nyirokereket egy ott élősködő hosszú és vékony fonálféreg - a nyirokféreg - tömi el, amelyet különböző szúnyogfajok (az Aedes, Anopheles, Culex, Mansonia nem képviselői) visznek át az emberre vérszívás közben. Manson olvasta azokat a dolgozatokat, amelyek beszámoltak az elefántiázisban szenvedők vérében található mikroszkopikus fér- gecskékről, ezért azt kezdte vizsgálni, hogyan fertőződhet meg velük az ember. Több évig tartó kísérletezés után aztán bebizonyította, hogy az emberi lakóhelyek környékén hemzsegő szúnyogok terjesztik a férget, amelynek a rovarra is szüksége van, mert fejlődésének egyik fázisa a szúnyog szervezetében játszódik le. Manson nyomán más betegségeket (a maláriát, a sárgalázt, az agyvelő- gyulladást és további 180 vírusos megbetegedést) is sikerült kapcsolatba hozni a szúnyogokkal. A közhiedelemmel ellentétben a dalosszúnyog nem támad emberre, csak a madarak vérét szereti Csak a nőstények szívják a vérünket Az igazi szúnyogok családfája sok millió évvel ezelőtt kezdett terebélyesedni és a földtörténeti óharmadkorban már megjelentek azok a formák, amelyek a ma élő szúnyogokkal közeli rokonságban állnak. Az egész Földön ráakadhatunk a szúnyogokra, de a 2500 faj nagy része - mintegy 1900 faj - a trópusokon és a szubtrópusi tájakon él. Közép- és Dél-Amerikában található a szúnyogfajok egyhar- mada, a másik harmaduk Ázsia trópusi térségeiben él, míg a maradék egyharmadon Afrika, Eszak-Ameri- ka, Európa, valamint Ausztrália osztozik. Közép-Európában több tucatnyi fajuk előfordul, de tömegesen tulajdonképpen csak négy „csípőszúnyog” faj él: a gyötrő- szúnyog, a foltos szúnyog, a sárga szúnyog és a mocsári szúnyog. A közhiedelemmel ellentétben a dalosszúnyog nem támad emberre, csak madarak vérét szívja. A maláriát terjesztő Anopheles nemzetség tagjait ugyancsak négy faj képviseli nálunk, de szerencsére az ötvenes évek végétől maláriafertőzés már nem fordult elő tájainkon. A szúnyogok hímjei - az Opifex fuscus kivételével, amely Új-Zélandon él - nem szívnak vért, kizárólag édes növényi nedvekkel táplálkoznak. A nőstények viszont annál agresszí- vabbak, de ennek prózai okai vannak: ahhoz, hogy petéik beérjenek, szükségük van a tápanyagokat biztosító vérre. A legtöbb szúnyog a melegvérű állatok vérét szívja, de akadnak olyanok, amelyek a kétél- tűeket és a hüllőket is megtámadják. Már Arisztotelész megfigyelte, hogy a szúnyogok mindig nedves helyeken: az állóvizek és mocsarak közelében élnek. Ez érthető, hiszen a nőstények petéiket (egy rovar általában 200-300 darabot) vagy a víz színére, vagy a nedves talajba rakják le. A szúnyogok kedvelik az ártéri erdőket és az ideiglenes, lassan kiszáradó vízfelületeket is, de nemritkán egy bádogdobozban vagy egy kidobott gumiabroncsban összegyűlt vízzel is beérik. Különösen egy-egy árvizet követően nő meg a szúnyogok egyedszáma, hiszen a peték és a belőlük kiszabaduló lárvák fejlődéséhez az ideiglenes állóvizek kiváló, táplálékban gazdag életteret kínálnak. Gyakran megesik, hogy a lerakott peték akár 5-6 évig is várnak a kedvező feltételekre, s amint nagyobb mennyiségű víz lepi el őket, azonnal kikelnek a szúnyoglárvák. Táplálékukat elsősorban a vízben található szerves maradványok, növényi és állati A lerakott peték akár 5-6 évig is várnak a kedvező feltételekre. egysejtűek alkotják. A mozgékony lárvákra különböző ragadozók leselkednek: halak, madarak, csíborok. Még nagyobb veszélyben vannak a bábok, amelyek általában a víz színén sorakoznak és több óráig tartó viaskodás után szabadulnak meg a buroktól. A hímszúnyogok egy-két nappal korábban kelnek ki, mint a nőstények. A szúnyogok hallása fejlett és elsősorban a két nem egymásra találását szolgálja. A nőstények által másodpercenként keltett 100-800 rezgés párzási reflexeket vált ki a hímekben. A szúnyogok nagy szaporaságát nemcsak a lerakott peték és a kikelt lárvák nagy száma indokolja, hanem az a körülmény is, hogy a felnőtt szúnyogok nem jelentenek konkurenciát ivadékaik számára az ökoszisztémában, hiszen jobbára nedves és árnyas helyen, a sűrű növényzetben megbújva várnak a kedvező alkalomra. A nagy meleg azonban agresszívá teszi a nőstényeket, ráadásul ez az az idő, amikor utódaikról a legcélszerűbb gondoskodni. Sok szúnyog a peterakást követően már nem is táplálkozik és elpusztul, de kedvezőbb esetben két-három alkalommal is petéznek vagy valamilyen zárt helyen áttelelnek. A hőmérséklet és a napszakok váltakozása is kihatással van a szúnyogok, sőt a bennük fejlődő kórokozók életritmusára. Harc a sárgaláz ellen A gyakran halálos sárgaláz kórokozója egy vírus, amelyet szúnyogok terjesztenek. Ez a betegség okozta Napóleon katonáinak vesztét Haitin és a Panama-csatorna építőinek pusztulását az 1880-as években. Még manapság is általános az a vélemény, hogy Ferdinand Lesseps vállalkozása a korrupció és a sikkasztás („panamázás”) miatt ment csődbe annak idején. Az tény, hogy sokan megdézsmálták az építkezésre szánt pénzt, de a kudarc valódi oka az volt, hogy az Európából érkezett munkások nagy részét lekaszabolta a betegség és emiatt a csatornaépítés csak nagyon vontatottan haladt és végül leállt. Ugyanebben az időben kezdte meg működését Havannában dr. Carlos John Finlay, aki a sárgaláz terjesztéséért a moszkítókat tette felelőssé. Kollégái nem akartak hinni neki, ezért csak közel két évtizeddel később, 1900-ban kezdődhettek meg a rendszeres kutatások. Kuba ekkor már az Egyesült Államok fennhatósága alatt állt, így az amerikai hadsereg főparancsnoksága rendelte el, hogy az ismét dühöngő sárgalázjárvány ellen határozottan fel kell lépni. Walter Reed, James C. Caroll, Jesse William Lazear és Aristides Agramonte kapta feladatul, hogy derítsék ki a betegség terjedésének a módját. Az orvosok saját magukon végezték a kísérleteket. James Caroll egy „irányított” szúnyogcsípés nyomán sárgalázat kapott és kis híján belehalt. Lazear doktor viszont véletlenül fertőződött meg, s miután a betegség ledöntötte, még mindert adatot pontosan feljegyzett, majd meghalt. Clara Louis Maas 25 éves ápolónő is önként jelentkezett a kísérletre és 1901. augusztus 18-án belehalt a négy nappal korábbi szúnyogcsípésbe. Ezek a tragikus eredménynyel végződött kísérletek mindennél egyértelműbben bizonyították, hogy a sárgaláz terjedésében milyen szerepet játszanak a szúnyogok. A védekezés módja is kézenfekvő volt: fel kellett számolni a szúnyogok életterét. A radikális intézkedéseknek köszönhetően Havannában néhány hónap alatt sikerült megfékezni a sárgalázat. Reed őrnagy, a munkálatok irányítója azonban nem sokáig örülhetett a sikernek: 1902-ben vakbélgyulladás végzett vele. Dalos szúnyog A malária már az ókorban is rettegett betegség volt. Mondják, hogy az egyik legnagyobb hadvezér, Nagy Sándor a váltóláz áldozata lett, de ugyancsak ez a betegség végzett két római császárral: Traianusszal és Marcus Aure- liusszal, valamint Alarich gót királlyal és Mohamed prófétával is. A középkorban is szép számmal szedte áldozatait a malária, a leghíresebb közülük Albrecht Dürer volt. A betegség neve olasz eredetű és arra utal, hogy leggyakrabban a rossz levegőjű (mal’aria) mocsarak és ingoványos területek közelében dühöngött. Az okát is a bűzös kipárolgásokkal és a mérges levegővel hozták kapcsolatba, a szúnyogokat sokáig senki sem gyanúsította. A mocsarak lecsapolása vagy a lakosság szárazabb vidékre történt áttelepítése rendszerint feltartóztatta a malária terjedését, de még a 19. században is sok felé dühöngött ez a betegség Európában. A mai Szlovákia legfertőzöttebb területe a Csallóköz, valamint Nagykapos és Királyhelmec környéke volt. Azt, hogy a maláriát szúnyogok, közelebbről az Anopheles nemzetség fajai terjesztik, csak az 1890-es Gyűrűs szúnyog években vált nyilvánvalóvá. A malária vagyis a váltóláz kórokozóját a Plasmodium nevű állati egysejtűt - még 1880-ban megtalálta dr. Charles Louis Laveran francia orvos. Később kiderült, hogy a harmadnapos, illetve a negyednapos lázat eltérő Plasmodium-fajok okozzák. A megnevezések a lázrohamok jelentkezésének gyakoriságával függenek össze, a lázat viszont az egysejtű életciklusában bekövetkező döntő fordulat idézi elő: a Plasmodium a vörös vérsejtekben telepszik meg és ott szaporodik. Három-négy nap alatt a vérsejtből a sok kórokozó kiszabadul és bekerül a véráramba. A lázat az ilyenkor termelődő méreganyag okozza. Ez a folyamat ciklikusan ismétlődik, s a beteget 3-4 naponként ágynak dönti a magas láz. Azt, hogy a maláriát szúnyogok terjesztik, egymástól függetlenül két kutató ismerte fel: Ronald Ross angol orvos (1902-ben Nobel-díjat kapott) és az olasz Battista Grassi, aki élete végéig nem tudott beletörődni abba, hogy csak Rosst jutalmazták a legrangosabb nemzetközi tudományos díjjal. Az oldal anyagát összeállította: Lacza Tihamér Foltos maláriaszúnyog A dalos szúnyog lárvája A legfertőzöttebb a Csallóköz, Nagykapos és Királyhelmec Váltóláz vagy malária
