Új Szó, 2000. június (53. évfolyam, 125-150. szám)

2000-06-24 / 145. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2000. JÚNIUS 24. Kultúra Csapongó gondolatok a XXXVII. Jókai-napok kapcsán. Azok az előadások nyújtottak színházi pillanatokat - s a zsűri is azokat értékelte amelyek nem „vállalták túl" önmagukat Szembesülni kell szakmai igényekkel is Bor vitéz búcsúja. Jelenet a füleki Apropó diákszínpad előadásából (Dömötör Ede felvételei) A XXXVII. Jókai-napok törté­néseit, alaphangulatát, ta­nulságait összefoglalandó, kacérkodom a gondolattal, hogy a látott előadásokból mazsolázva találjam meg - visszamenőleg - a fesztivál mottóját. Puszta ténymegál­lapításként a komáromi se­regszemlén bemutatott első produkcióból, a losonciak Halvérfestékéből emelhető ki fél mondat: „Élménynek nem túl jelentős”. LAKATOS KRISZTINA Fatalistaként, „ez van” címszó alatt az utolsó látott előadásból, a füleki Zsákszínház Tótékjából pe­dig talán a postás sajátos szám- misztikája: a páros számok jobbak, jobb egy négytagú család, mint egy háromtagú - jobban sikerültek például a tavalyi (harminchato­dik) Jókai-napok, mint az azt meg­előző vagy az azt követő rendez­vény. Az öntevékeny diák- és felnőtt színjátszók idei mustráján mind­össze kilenc csoport vett részt. Ter­mészetesen több társulatnál is fo­lyik a munka, csak éppen nem ké­szült el időben az előadás; így azonban nem marad más hátra, mint a látottakat reprezentatív ke­resztmetszetként értelmezni. De még az értelmezés előtt el kell gondolkodnunk azon, miről is szól, hogyan is működik az amatőr színházi mozgalom, s nem utolsó­sorban: maga a fesztivál. Mindkét esetben legalább olyan fontos a közösségteremtés, az, hogy egy csoport jól érzi magát együtt, s hogy eközben ráadásul értéket igyekszik létrehozni, mint a számonkérhető szakmai színvo­nal. Tisztelet és megbecsülés mindazoknak, akik tanulás vagy munka mellett időt, energiát talál­nak arra, hogy alkotó tevékenysé­get folytassanak, s vállalják, hogy nem csak a szűkebb közösségükön belül mutatják meg önmagukat, hanem - az idei Jókai-napokon nem mutatkozó - szélesebb, elfo­gulatlan közönség s a szakmai kö­zösség előtt is. Ez utóbbi viszont együtt jár azzal, hogy szakmai igé­nyekkel is találkoznak - az adott produkciót illetően talán először. A Jókai-napokon többször, olykor indulatosan, olykor józan belátás­sal, szóba került, hogy a fesztivál feladata nem a csoportok „ledo- rongolása”, „önbecsülésük sárba tiprása”, hanem éppen ellenkező­leg, a kedvteremtés. Ez így igaz. Csakhogy. Ahhoz hogy bármilyen értelemben színházról, színját­szásról beszélhessünk, bizonyos alapvető feltételeknek teljesülniük kell. Olyan ez, mint az úszás: több mint valószínű, hogy soha nem ju­tok el az olimpiára, de ha úszni akarok, legalább az úszás elemi „trükkjeit” ismernem kell, hogy a víz felszínén maradjak. Ellenkező esetben is bemehetek a vízbe, de innentől kétesélyes a dolog: vagy elsüllyedek, vagy a sekélyben ma­radok - s nem úszók, hanem pan- csikolok. Érthető beszéd, nem szétzilált hangsúlyok, szövegtu­dás, mozgáskészség, térhasználat, átgondolt darabválasztás (megér­téssel, értelmezéssel együtt)... - nélkülözhetetlen alapok minden előadás esetében, s a készségek fejleszthetők. A Jókai-napokon látott előadások kevés kivételtől eltekintve arról ta­núskodtak, hogy hiányzik a cso­portok háttérmunkája, az a formá­ban tartó tréning, ami még a leg- összeszokottabb társulatok eseté­ben is elkerülheteden. Ennek híján többnyire vázakat láttunk, nagy célokat, nehézkes, pontadan meg­valósulást. Színházi pillanatokat azok az előadások nyújtottak - s a zsűri is azokat tudta értékelni -, amelyek nem „vállalták túl” önma­gukat, nem olyasmit erőltettek, ami nem megy, hanem az adott csoport adott képességeinek, adott fejlődési szakaszának megfelelő célokat tűztek maguk elé, s vi­szonylag következetesen végig is járták a célig vezető utat. Ilyen volt az utóbb fődíjat nyert előadás, Kaposi László Fehérlófia című mesejátéka a dunaszerda- helyi Fókusz (rendező: Jarábik Gabriella) előadásában: noha tő­lük is láttunk már jobbat, a cso­port, mint mindig, most is össze­szokott társaság benyomását kel­tette: a dramaturgiai zökkenők el­lenére megtalálták helyüket a szín­padon, oda tudtak figyelni egy­másra, összehangolt mozgásuk­kal, minimális, mégis kifejező esz­közökkel képesek voltak megele­veníteni a csodálatos erejű, a ki­rálylányokat az alvilági gonosz sárkányok fogságából kimenekítő Fehérlófia és társai történetét. A zsűri két diákelőadást jutalma­zott nívódíjjal: a somorjai gimnázi­um néhány hónappal ezelőtt ala­kult Noli me tangere elnevezésű csoportját, illetve a füleki gimnázi­um Apropó diákszínpadát. A somorjaiak Bott Mária rendezésé­ben Andersen Hókirálynőjének motívumait felhasználva - saját meghatározásuk szerint - „tánc, mozgás, mozdulat, gesztus, játék”- jellegű produkciót mutattak be. Noha előadásukon technikailag volna még mit csiszolni, jó úton in­dultak el, teljesítményük arról be­szélt, hogy náluk beindult az a színpadi műhely, ahol nem „hasz­nált cikket” próbálnak meg saját viszonyaikhoz többé-kevésbé mó­dosítva felhasználni, hanem sze­mélyre szabva keresik a kifejezési lehetőségeket és ezek határait. Ta­lán ők szolgáltak a legnagyobb meglepetéssel: egyrészt mint ígé­retesen induló új csoport, másrészt miután kiderült, ez a Hókirálynő nem az a Hókirálynő - a kábítósze­rek csapdájába esett fiatalok törté­netét adták elő. A füleki Apropó diákszínpad Szvo- rák Zsuzsa rendezésében Arany­összeállítást hozott, Tengeri hán­tás címmel. A címadó ballada ke­retjátékát, a kukoricafosztás köz­beni mesélést az egész előadás ke­reteként megtartva előbb Ágnes asszony történetét, majd Tuba Ferkó és Dalos Eszti históriáját, Bor vitéz kísértetmeséjét és a füle- müle-pört játszották el. Az előadás hangulati íve pontosan épült fel: a formálisabb, erkölcsi tanulságot hordozó meséket hátborzongató kísértethistória, majd oldott tréfál­kozás követte. Mindez éltető játé­kossággal, nem utolsósorban hála Feró Mráz zseniálisan ötletes kel­lékeinek: néhány kukoricacsőből, egy kis csuhából, dinnyéből, né­hány szakajtóból és a népi tárgyi kultúra egyéb rekvizitumaiból egyszerűen minden megszületett: bábok, hajfonatok, jogászparóka, csontkollekció... Az Apropó előadását jellemző játé­kosság, ötletesség, jókedv sajnos hiányzott az újjáalakult kassai X- Iparista Kisszínpad előadásából, pedig ugyancsak elkelt volna, hi­szen Z. Németh István Hócompóc bohócai című mesejátékát adták elő, Bocsárszky Attila rendezésé­ben. A nem kimondottan színpad­ra kívánkozó darab következetlen­ségeit, buktatóit nem sikerült kike­rülniük, sem áthidalniuk. Hó­compóc, a bohócok világa egy bol­dog hely - ezt nem sikerült lát­nunk. A beszédes nevű bohócok nevüknek megfelelően jellemzik magukat szóban - majd semmi nem történik. Megpróbálják felvi­dítani Pityerkőcöt - de egy vicces jelenetben sincs részünk. Inkább szomorúak vagyunk, mert a kassa­iak jól dolgoznak a színpadon, sze­rencsésebb darabválasztás esetén többet láthattunk volna a tehetsé­gükből. A komáromi Selye János Gimnázi­um GIMISZ Színpada a Valahol Eu­rópában musicalváltozatával neve­zett be a Jókai-napokra (rendezte Kiss Péntek József). A jó egyéni tel­jesítményeken és a minőségi hang- felvételeken túl ez a váltözat, amely az első szereposztáshoz mérve kevesebb szereplőt vonulta­tott fel, kevésbé leplezte az előadás hiányosságait: a Jókai-napokon látható előadást nem vitte a töme­gek lendülete, a hangsúly áttoló­Személyre szabva kere­sik a kifejezési lehetősé­geket és ezek határait. dott a dalokat összekötő apróbb je­lenetekre, amelyek néhány mon­datban, kevésbé kidolgozott szitu­ációkban csak vázlatosan, olykor a fonalvesztés határán mozogva je­lezték a történések irányát. A losonci Kármán József Színház Zalán Tibor Halvérfesték című „szocioabszurdját” állította szín­padra Énekes István, a Közép-Eu­rópai Táncszínház koreográfusa rendezésében. A produkció legiz­galmasabb pillanatai - a kifejező koreográfia mellett - a Galambos Istvánt alakító Erdélyi Gábor nevé­hez fűződnek, aki szerepén belül pontosan bontotta ki a darab ösz- szetett szövegrétegeit (jelenidejű párbeszédektől kezdve a doku- mentum-jellegű betéteken át a memoár-szövegekig), s ezzel az előadás idősíkjait. A rendező szim­bolikus képi elképzeléseivel sajnos ritkábban találkozott a többi sze­replő realistább játéka - a losonci­ak találtak egy működőképes for­mát, s nem találták hozzá a stílust. A füleki Zsákszínházban Mázik Ist­ván a Tótékkal próbálkozott. Nem csak a szövegtudáson múlott, hogy az előadás egy el nem készült pro­dukció benyomását keltette, bár az így állandó, s nem ritkán értelem- zavaró improvizálásra kényszerü­lő szereplők is hozzátették a magu­két ahhoz, hogy Mázik István ér­telmezésének Örkényhez ne le­gyen sok köze. A rendezőnek nem sikerült megragadnia a „világgal valami nincs rendben” élményét, ennél jóval szűkebb, az eredeti műhöz mérve banálisabb Tótékat vitt színpadra. Egy ideig izgalmas­nak ígérkezett Jancskár Lajos az Őrnagy szerepében, hűvösen nyu­godt, visszafogott figurája elfoj­tott, összetett személyiséget jel­zett, a kezdőpontról azonban az előadás végéig nem sikerült kilen­dülnie. A nagymegyeri Poloska Színpad Eörsi István A műtét című tragikus bohózatát mutatta be, a csoport rendezésében. A kassaiakhoz ha­sonlóan a nagymegyeriek is alapo­san „mellényúltak” a darabválasz­táskor. A műtét, amely az egész­ségügyben uralkodó áldatlan álla­potokat kívánná bemutatni, kaba­rétréfának is gyenge, nem is be­szélve arról, hogy a poloskások még komolyan is veszik. A szebb napokat látott csoport helyzete bi­zonyítja a legtisztábban azt, ami más csoportoknál is mutatkozott (csak nem volt nevesítve a problé­ma): rendező nélkül egyszerűen nem megy, pedig az öntevékeny színjátszás folytatását csak jó szer­vezőkészségű, pedagógiailag, mű­vészileg egyaránt felkészült rende­zőkkel lehet elképzelni. A királyhelmeci Kökörcsin Hon­foglalástól napjainkig címmel dra- matikus táncszínházzal kísérlete­zett (rendező: Zvolenszky Gabriel­la). Amit láttunk, színházhoz nem sok köze volt, amolyan „kultúrmű­sorként” elment volna. Ha már a műfaji meghatározásnál tartunk: a királyhelmeciek táncszínház cím­szó alatt megvalósították a kör négyszögesítését és viszont, a pro­dukció „dramatikusságát” pedig a közbeékelt dalok és versek voltak hivatva képviselni. A honfoglalás megvolt, de hogy napjainkig elju­tottunk-e, kérdés. A produkció „eszmeisége” inkább ama másik, 1896-os millennium hangulatát hozta vissza: lengett a piros-fehér- zöld minden mennyiségben, áll még magyar hazánk és a zászló­rúd, elhangzanak nagy történelmi atyánkfiái nevei, az aradi tizenhá­romért külön-külön gyertyát gyúj­tanak... Közben pedig láttunk sze­rény számításaim szerint körülbe­lül ötven embert, felnőtt és gyer- mektánccsoportot a színpadon, akik lelkiismeretesen, pontosan dolgoznak; az előadásba szemmel láthatóan rengeteg energiát fek­tettek, nem is beszélve arról, hogy a jelmezekből ítélve nem egy nullköltségvfjtésű produkcióról volt szó - csak éppen hiányzott a gondolati tartalom, amit az „alkal­mi bizonyságtétel a magyarság ál­lásáról” nem tudott feledtetni. Az előadások színvonalán túl idén a Jókai-napok másik problémája az időzavar volt: kedd estétől va­sárnap délig kilenc versenyelő­adással, két vendégprodukcióval (a budapesti Stúdió K Forgách András A szűz, a hulla, a püspök és a kések című darabját adta elő, mely Márquez Egy előre bejelen­tett gyilkosság krónikája című re­génye alapján készült; Komárom csehországi testvérvárosa, Kralupy nad Vltavou művészeti alapiskolá­jának dráma tagozatosai pedig Tomás Pekny Kővarjak című mese­játékát), két könyvbemutatóval (AB-Art, illetve Kalligram) hosszú­nak bizonyult az idő, üresnek a fesztivál műsora. Az jó, hogy a szervezők és a zsűri az utolsó szak­mai megbeszélésen párbeszédet kezdeményezett a jelenlévőkkel arról, mivel is lehetne színesebbé, gazdagabbá tenni a meglehetősen hézagos programot (felmerült az öüet, hogy a vendégként Komá­romban fellépő csoportok előadá­sait is megbeszélhetnék, elemez­hetnék, akár az alkotókkal együtt; hogy az üresjáratokat színházi elő­adások videofelvételeinek megte­kintésével, eseüeg szakmai foglal­kozásokkal, például etüdözéssel lehetne kitölteni). Jövőre talán ez is összejön, csak a margóra jegy­zem meg: ezt akár előre be nem je­lentett módon, a Gadócon elhelye­zett, közlekedési lehetőségtől megfosztott, a vmk-ban lézengő gyerekekkel akár idén is el lehetett volna kezdeni. A biztosnak vélt menedék (Örkény István: Tóték. Jelenet a füleki Zsák­színház előadásából.) Hócompóc bohócai (a kassai X Iparista Kisszínpad előadása)

Next

/
Thumbnails
Contents