Új Szó, 2000. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
2000-06-02 / 126. szám, péntek
5 A Trianonhoz vezető okok gyökereit keresők gyakran az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést jelölik meg a baj okának, de van történész, aki meg sem áll az 1848/49-es forradalomig Nem az volt a célja, hogy igazságot tegyen A kis Trianon. Királyi kéjlaknak készült, a politika gondjaitól szabadulni kívánó koronás fők számára, mégis a politika boszorkánykonyhájaként vonult be a köztudatba. (Foto: archív) Nyolcvan éve, 1920. június 4-én írták alá a trianoni békeszerződést. Ebből az alkalomból készült alábbi beszélgetésünk Szarka László történésszel. VOJTEK KATALIN A történészek a Trianonnal való szembenézést hiányolják, ezzel szemben a politikusok szerint túl sokszor kerül szóbaTrianon. Az elmúlt nyolcvan év alatt nagyon sokféle értelmezése született annak a kérdéskörnek, amit a publicisztika trianoni traumának nevez. A magyar társadalom hajlandó megfeledkezni arról, hogy tulajdonképpen kétféle döntéscsoportról, kétféle eseménysorról van szó. Az egyik az, hogy a történeti Magyarország 1918-ban 54 százalékban volt magyar többségű, és a magyarokkal együtt, egy államban élő népek hosszú folyamat eredményeképpen eljutottak az önrendelkezés kívánalmáig. Ennek megvalósítására önmagukban valószínűleg nem lettek volna képesek, de az I. világháború után kialakult helyzetben a nagyhatalmak szabaddá tették számukra az önrendelkezés útját. Ekkor már nem volt erő, amelyet e folyamattal szembe lehetett volna állítani. A magyar társadalom el szokta felejteni, hogy a szlovákoknak a csehekkel, a ruténoknak Csehszlovákiával, az erdélyi és a kelet-magyarországi románoknak Nagy-Romániával, a dél- szlávoknak a Szerb-Horvát-Szlo- vén Királyságban való egyesülése olyan folyamatok része volt, melynek megakadályozása - főleg a vesztett háború után - gyakorlatilag irreális volt. És nem is nagyon lett volna értelme, hisz ez gyakorlatilag más nemzetek önrendelkezési jogának csorbítását jelentette volna. A másik problémacsoport, amelynek mi, magyarok vagyunk a kárvallottjai, a magyar önrendelkezési jog megtiprása. Trianonban Magyarországra olyan békét kényszerítettek, amely a magyar népesség egyharmadának, 3,3 milliónyi magyarnak nem tette lehetővé, hogy éljen az önrendelkezési joggal. Ez a másik problémacsoport az, amely a magyar társadalmat 80 éve intenzíven foglalkoztatja, és részben eltakarja az elsőt, a szomszédok önrendelkezési jogának megvalósulását. A Trianonhoz vezető okok gyökereit keresők általában az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéshez szoktak eljutni, és a dualizmus „bűneit” jelölik meg a katasztrófa forrásaként. Van, aki meg sem áll 1848-ig, onnan eredezteti a bajt. Sőt akad történész, aki szerint a török hódoltság okozta az ország etnikailag olyan mozaikszerkezetté válását, amely törvényszerűen magában hordozta a térség etnikai konfliktusait. Azt hiszem, nem vezet sokra Trianonnak az ok-okozati összefüggésekben való tisztázása. Sokkal inkább a döntések kontextusát érdemes megnézni, ahogy azt a modem történetírás teszi. Ha így közelítünk Trianonhoz, akkor nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy az addigi történelem legvéresebb háborújának következménye az, ami a versailles-i békerendszerrel Európa egész államrendszerét átszabta. Azt is el kell mondani, hogy egy háborúban született, háborút lezáró békéről van szó, amelynek elsődleges célja nem az volt, hogy igazságot tegyen, hanem hogy pacifíkálja Európát. Ebből erednek azok a szervi problémák, amelyek az egész 20. századon keresztül újabb és újabb problémák forrásává váltak. Bibó István mutatott rá arra, hogy a területi mohóság, amely idegen nemzetiségek lakta területeket szippant fel, milyen belső problémákhoz, torzulásokhoz vezet az egyes államokon belül. A nagy gazdasági egységek szétverése, a vámhatárok szigorúsága, a komoly központi gazdasági régiók perifériává válása olyan súlyos következményekhez vezettek, hogy ez a térség gyakorlatilag Európa peremére került. Innen próbálunk ma felzárkózni, és a mai kérdéseinkben nyilvánvalóan nem a határok tologatása játszik központi szerepet. Vannak, akik szerint a magyar nemzeti öntudat egyfajta leépülési folyamatát jelzi, hogy ma már nem a határok az érdekesek, hanem a kisebbségvédelem. Mára központi szerepet kapott a határon túl élő közösségek jogainak kérdése. Egész biztos, hogy az európai újraegyesülés, az integráció folyamata a kérdések halmazát veti fel. Például: hogyan lehet az, hogy ezek a máig sokszáz kilométer hosszan húzódó határok perifériák sorát eredményezték, ahol kimutathatóan nagyobb a munkanélküliség, ahol nem lehet kommunikálni, ahol ma is falvak választódnak el, s ahol a szlovák-ukrán határon egymástól elválasztott magyar falvakban élő emberek vízummal fognak közlekedni, 40 kilométeres kerülővel? Ezek az európai integráció felől közelítve olyan abszurditások, amelyek rövid távon is tarthatatlanok. 1989 ugyan nem hozott ezen a téren radikális változást, mégis komoly elmozdulás figyelhető meg, melynek sebessége azonos a nyugat-európai integrációs folyamatok kezdeti szakaszáéval, sőt nagyobb annál. Az utódállamok közvéleménye kizárólag a kiegyezés utáni magyar társadalom nacionalista szűkkeblűségéből eredezteti Trianont. A dualizmus korabeli Magyarország rendkívül bonyolult nemzetiségi szerkezetének működőképessége nem kizárólag a magyar kormánytól függött. Magyarország a dualizmus keretében olyan helyzetben volt, amikor folyamatosan figyelnie kellett a Lajtán túli fejleményeket is. Magyarország tartományi és nemzeti értelemben nem volt olyan mértékben mozaikállam, mint Ausztria, ahol az osztráknémetek aránya korszakonként nem érte el a 30-35 százalékot sem. Magyarország esetében nem volt kérdés, hogy ez a történeti állam alapvetően a Magyar Királyságot jelenti. A benne élő szlovákok, ruszinok, horvátok, románok, szer- bek számára a hazát jelentette, és nagyon hosszú és keserves folyamatok vezettek odáig, amíg mostoha hazává vált sok százezer ember - főleg az amerikások - számára. A nemzetiségi kérdés Magyarországon belüli megoldásán töprengve nem csupán Eötvös és Deák jutott el addig a gondolatig, hogy ötven évi nyugodt fejlődés után, ldszaba- dulva a dualizmus kereskedelem- és gazdaságpolitikai kelepcéiből, a magyarság képes lesz az állam egységének kockáztatása nélkül föde- ralizálni Magyarországot. A tragédia az, hogy ez a mindenki által optimálisnak tartott államjogi modell nem jutott el arra a pontra, hogy Magyarország nyugodt körülmények között nekiláthatott volna egy ilyen experimentumnak. Tudjuk, hogy ez veszélyes kísérlet, elég csak Csehszlovákia esetére, az autonomista és föderalista törekvések végső eredményére gondolni. Az államot a történeti magyar uralkodó osztály mindig akkora értéknek tekintette, hogy nem merte vállalni a kockázatokat. Rövidlátó megközelítés és mai szempontok szerint való mérlegelés az, amely azt mondja, hogy a magyar politikái nacionalizmus az egyedüli hibás tényező, ez vezetett Trianonhoz. Én azt mondom, hogy nem került volna rá sor a világháború és paradox befejezése nélkül, amikor a két rendszerfenntartó hatalom, a front két oldalán harcoló Németország és Oroszország egyszerre omlott össze. Ezzel olyan hatalmi vákuum keletkezett, amelyben a térségben soha korábban szerepet nem játszó nagyhatalom, Francia- ország meg tudta valósítani a maga sajátos cordon sanitaire elképzelését, s ennek érdekében létrehozott egy kisállamokból álló ütközőzónát, ahol mindenki mindenki ellen volt, illetve a győztes államokat szembe lehetett állítani a vesztesekkel. Nem vezet sehová, ha mi, magyarok magunkban keressük egyedül a hibát, ahogy nincs értelme az egymásra mutogatásnak sem. Az igazi feladat a 21. század küszöbén az, hogy felszámoljuk mindazt, ami Trianonból ránk nézve közösen hátrányos: a gazdasági elleheteüenülést, a kisebbségi népcsoportok jogfosztottságát vagy nem azonos értékű közösségként való elismertségét, a rossz közlekedést, az egymás nyelvének semmi- bevételét, egymás kultúrájának lebecsülését. Igyekezni kell ezeket a negatív, kirívóan nem európai fejlődési vonalakat mihamarabb elvágni, és megpróbálni közösen visszatéríteni a fejlődést az európai mederbe, ahová a térség épp a dualizmus korában jutott el. Gazdaságilag ugyanis paradox módon akkor álltunk legközelebb Európa centrumához. A nemzetiségek külföldön folytatott Magyarország-lejárató kampánya a közhiedelem szerint jelentős mértékben befolyásolta a trianoni döntést. A békekonferencia jegyzőkönyvei, amelyek ma már magyarul is olvashatók, arról tanúskodnak, hogy ahol konkrét határvonalakról döntöttek, a korábbi propagandahadjáratoknak viszonylag kevés szerepe volt. A világháború végén az éppen aktuális folyamatok sokkal meghatározóbb szerepet játszottak. Sajnálatos módon a Magyar Tanácsköztársaság, amely a béke- konferencia vezető nagyhatalmai számára a legkomolyabb veszélyt jelentő bolsevizmus megtestesülését jelentette, kétféle reakciót váltott ki belőlük. Az egyik a lelki- ismeretfurdalás volt amiatt, hogy 1918 novemberétől gyakorlatilag szabad kezet adtak a csehszlovák légióknak, a román és a jugoszláv hadseregnek, és azok nem tartva be a nagyhatalmak kijelölte demarkációs vonalakat, gyakorlatilag Magyarország területének kétharmadát megszállták, kiváltva a kommunista hatalomátvételt eredményező belpolitikai válságot. Ennél erősebb volt azonban a reflex, hogy olyan új államrendet teremtsenek, amely a nagyhatalmak nagyobb katonaigazdasági kockázata nélkül képes a térségben az ő érdekeiket megvalósítani, s ugyanakkor a háborús célok egyike, a nemzeti önrendelkezés elve is látványosan megvalósuljon. Amikor mi azokat a válaszokat keressük, hogy ki, hol, hogyan rontotta el Magyarország reputációját, mi ártott legtöbbet az országnak, azt hiszem, hogy kicsit a dolgok lényege mellett megyünk el. A dolgok lényegét a nagyhatalmak számára 1919 márciusától kezdődően gyakorlatilag a tanácshatalomnak, a bolsevizmusnak a térségben való megfojtása jelentette. A csehszlovák-magyar határszakasz meghúzásánál Anglia, az Egyesült Államok és Olaszország szívósan küzdött a Csallóköz Magyarországnak való meghagyása és az Ipoly fővonala mentén az etnikai határok betartása érdekében. Ami miatt végül ezek a területek Csehszlovákiához kerültek, az volt, hogy a békekonferencián a franciák Benes érvelésére támaszkodtak, aki a tanács- köztársaság állandó fenyegetésével, a magyarországi revízió rémével szemben a maximális, ún. stratégiai határok szükségességét hangsúlyozta. Ez elől hátrált meg először Anglia, majd - Sátoraljaújhely és az ipolyi vasút Magyarországnál való megtartása ellenében - az USA és Olaszország is. Egy nagyon bonyolult kompenzációs technikáról van szó a nagyhatalmi tárgyalások közepette, ahol nem oszt, nem szoroz Bjömson, Seaton Watson, hanem az angol, amerikai szakértők érvelése számít a kiélezett területi vitákban, melyekben meghatározó elem a térség mielőbbi debolsevizálásának, pacifikálásának vágya. Gyakran felmerül a kérdés: hogyan lehetséges, hogy még Ausztria is Magyarország rovására gyarapodhatott abban a béke- csinálásban, ahol a „Jaj a legyőzőiteknek!” jelszó érvényesült? Ausztria a monarchia osztrák részeiből nem kétharmadot, hanem jóval többet veszített. Burgenland kérdése egy nagyon bonyolult folyamat eredménye volt. Az osztrákoknak arra hivatkozva sikerült elnyerniük, hogy Bécs élelmezése - amely az adott időszakban katasztrofális volt, 1919 telén éhínség fenyegette a kétmilliós várost - megoldhatatlan Burgenland nélkül. Egyébként a burgenlandi kérdés jó példája annak, hogy a magyar közvélemény az elmúlt 80 év alatt sokkal könnyebben békült volna meg Trianonnal, ha több helyen lett volna alkalom a népszavazásra. Ez állt az Apponyi vezette magyar békedelegáció követeléseinek tengelyében is. Minden korábbi történészi vélekedéssel szemben a magyar békedelegáció csupán a diplomáciában szokásos túlkövetelésnek tekintette az integritás megőrzését, tisztában volt ennek lehetetlenségével, és magukban a magyar békejegyzékekben is a népszavazás elvének érvényesítését követelte. Apponyi is azt hangsúlyozta ominózus, 1920. január 14-i beszédében, hogy amennyiben elrendelik a népszavazást, a magyar kormány előre ünnepélyesen ldjelenti, elfogadja annak eredményét. Volt még egy másik fő szempontja a magyar békepolitikának; a kisebbségvédelem. Látva a kisebbségi szerződésekben biztosított minimális jogok és a garanciák hiányának veszélyét, Magyarország követelte, hogy alakuljon ki a kisebbségek politikai, egyházi, kulturális, iskolai ön- kormányzatainak rendszere, nemzetközi jogi garanciákkal. Követelte továbbá, hogy a magyar béke- szerződésbe is iktassák be a Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia által aláírt nemzetközi kisebbségvédelmi szerződést, hogy Magyar- ország ellenőrizhesse betartásukat. Sajnos, ezekre a követelésekre az antant úgy reagált, hogy véleménye szerint az aláírt kisebbségvédelmi szerződések elegendőek. A két világháború közti, majd a második vüágháborút követő időszak bebizonyította, hogy teljességgel elégtelenek voltak. Azt hiszem, hogy egyes erdélyi magyar körök állításával szemben a magyar békedelegáció igyekezett minden lehetőséget megragadni, mindent elkövetni a határon túlra került magyarok érdekében, de annál izoláltabb helyzetben, mint Apponyiék delegációja Párizsban, talán csak az 1945 utáni Magyarország volt. Ebben a helyzetben sokkal többet nem lehetett volna tenni, a béke- szerződést Magyarországnak alá kellett írnia, hisz a teljes megsemmisülés kockázatát is vállalnia kellett volna, ha nem teszi meg.
