Új Szó, 2000. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
2000-06-21 / 142. szám, szerda
5 ÚJ SZÓ 2000. JÚNIUS 21. A TÉMA: HARC A SZÁRAZSÁG ELLEN g A Római Klub tagjai szerint a különböző helyi jelenségeket és folyamatokat nem lehet elszigetelten vizsgálni. A svéd utazó, Sven Hédin elévülhetetlen érdemei Rekkenő hőség, fenyegető aszály Az elmúlt hetek rendkívül száraz és meleg időjárása számos meteorológiai rekordot döntött meg, s bizony még a legöregebbek sem emlékeznek arra, hogy tavasszal ilyen tartós kánikula lett volna. ÖSSZEÁLLÍTÁS Nappal akár 40 fok fölé is felkúszik a hőmérő higanyszála, míg éjjel rendszerint 5 és -10 fok közé hül le a levegő A meleg most már közel két hónapja tart, ami a csapadékhiánnyal társulva rendkívül súlyos helyzetet teremtett a földművesek számára. A szakemberek szerint legalább 80-100 mm esőre lenne szükség ahhoz, hogy a fejlődő növények minimális vízigénye kielégüljön. Ennek ráadásul napokig tartó csendes eső formájában kellene lehullania, de az ilyen rekkenő hőségek idején éppen a hirtelen lezúduló záporok és zivatarok a jellemzők, ezért a gazdáknak van okuk az aggodalomra, a jégeső fenyegetéséről már nem is szólva. A szakemberek már eddig is 10-15 milliárd koronára becsülik az aszálykárokat. A borsótermés szinte teljesen tönkrement, a gabonafélék hozama is jóval alacsonyabb lesz a vártnál, s ha továbbra sem lesz számot tevő csapadék, akkor a kukoricatermés is veszélybe kerül. Sajnos az öntözésre sok szövetkezetnek és gazdának nincs kellő anyagi fedezete, így helyzetük tovább romlik, s kérdéses az is, lesz-e mit vetni vagy ültetni jövőre. Az emberiség és a Föld jövőjéért aggódó tudósok több mint három évtizeddel ezelőtt megalapították a A légkör globális felmelegedése ma már a laikusok körében is beszédtéma. Római Klubot, amely számos jelentést és prognózist tett közzé a gazdaság, a környezet, az élelmezés, az energia- és nyersanyagkészletek stb. helyzetéről, s már akkor komoly elemzések születtek a légkör állapotáról és a várható következményekről is. A Római Klub tagjai vitték be a köztudatba a globalizáció fogalmát és azt a szemléletet, hogy a különböző helyi jelenségeket és folyamatokat, legyenek azok politikai, gazdasági vagy éppen éghajlati jellegűek, nem lehet elszigetelten, a világ más térségei ben lejátszódó folyamatoktól elvonatkoztatva vizsgálni. Az egyre intenzívebbé váló ipari termelés és Az ENSZ 1994-ben június 17-ét a sivatagok kiterjedése és a szárazság elleni harc világnapjává nyilvánította közlekedés a légkör minőségének nagy mértékű romlásához vezetett és a dolog természete folytán azokat a szegény országokat és térségeket is sújtotta, amelyeket a kialakult helyzetért korántsem terhelt akkora felelősség, mint a gazdaságilag fejlett államokat. A savas esők olyan területekre is hullottak, ahol számottevő vegyipar nem volt, s az ultraibolya sugarakat visszatartó ózonréteg elvékonyodása leginkább a Föld pólusainak térségében tapasztalható. A légkör globális fel- melegedése ma már a laikusok körében is beszédtéma lett, sőt egy kicsit misztifikálják is, s ennek alapján egymással alig összefüggő dolgokat ősjelenségeket hoznak kapcsolatba. Szeretném megjegyezni, egyelőre nem tisztázott, hogy az utóbbi években tapasztalható igen lassú felmelegedés a légkör növekvő szennyezettségének a következménye vagy olyan folyamatról van szó, amely a Föld régmúltjában már számtalan alkalommal lejátszódott. Tudjuk ugyanis, hogy a hidegebb és a melegebb időszakok sok millió év óta váltogatják egymást, s ezek drámai változásokat okoztak az élővilágban. A korábban zöld növényekkel borított területek sivatagosodtak el, esetleg ajég uralma alá kerültek, más térségekben viszont ellenkező irányú folyamatok indultak el. Igen jellemző példája ennek a Föld legnagyobb (kb. 8 millió négyzetkilométer) kiterjedésű sivataga, a Szahara. Ma már a legtöbb szakember egyetért abban, hogy az elmúlt 50 ezer évben ez a terület kétszer is elsivatago- sodott. Az első elsivatagosodás vagy 20 ezer évig tartott, majd a Szahara fokozatosan kizöldült és összefüggő vegetáció alakult ki. Vagy 7-8 ezer évvel ezelőtt ismét elkezdődött a sivatag térhódítása és ez a folyamat még napjainkban is tart, hiszen évente átlagosan egy küométerrel nyomul déli hányba, fokozatosan bekebelezve a füves sztyeppét. Mindez természetesen nem zárja ki azt, hogy az emberiség is felelős az általános felmelegedésért, esetleg a vegetációval borított területek csökkenéséért. A monokultúrákra épülő földművelés, az esőerdők kiirtása, az urbanizáció, az ipartelepítés stb. olyan tevékenység, amely gyökeresen átalakítja a tájat és megváltoztatja a természeti viszonyokat. A folyók szabályozása és a mocsarak le- csapolása nyilvánvalóan társadalmi szükséglet volt, de korántsem biztos, hogy hosszú távon nem jár-e majd olyan következményekkel, amelyek lehetetlenné teszik az ember további jelenlétét az adott területen. Az év elején a Tiszán bekövetkezett környezeti katasztrófa kapcsán olyan vélemények is elhangzottak, hogy a halpusztulás sokkal kisebb lett volna, ha a folyó nem lett volna „túlszabályozva”. Ez elgondolkoztató vélemény, még akkor is, ha tudatosítjuk: a mérgező vegyüle- tek és nehézfémek az emberi hanyagság folytán kerültek a vízbe és a folyamszabályozásnak ehhez semmi köze. Ahhoz viszont már nyilván köze van, hogy a talajvíz szintje egyre mélyebbre kerül és ez tartós vízhiányhoz vezet. A viszonylag csapadékos mérsékelt égövben nehezebben tetten érhetőek ennek a lassú folyamatnak a következményei, de a prognózisokban nem lenne szabad ügyemen kívül hagyni. Amikor az ENSZ 1994-ben június 17-ét a sivatagok terjedése és a szárazság elleni harc világnapjává nyilvánította, a szakemberek csak arra szerették volna felhívni a világ közvéleményének a figyelmét, hogy a helytelen öntözés, az ősvegetáció kiirtása, az intenzív legeltetés a termőföldet hatalmas portengerré, a szél játékszerévé változtatja. Az elsivatagosodás ma több mint 250 millió embert fenyeget. Egy milliárd ember csapadékszegény térségekben él, kemény harcot kell vívnia a fennmaradásért. Sajnos ők a világ legelmaradottabb országainak lakói, tehát helyzetük eléggé kilátástalannak tűnik. Nem elképzelhetetlen, hogy a 21. században elsősorban a víz miatt törnek majd ki lokális konfliktusok vagy indul el egy újkori népvándorlás. A végeláthatatlan homoktenger A geográfusok meghatározása szerint azokat a területeket kell sivatagoknak tekintenünk, ahol a csapadék évi mennyisége nem haladja meg a 250 mm-t. A legtöbb sivatagban még ennyi sem hull, sőt vannak térségek, ahol olykor évtizedeken át nem esik egy szem eső sem. A Föld legnagyobb sivataga a Szahara. Afrika atlanti-óceáni partvidékétől egészen a Vöröstengerig húzódik több mint 5500 km hosszúságban. Szélessége 1500-2000 km. Amikor sivatagról beszélünk, akkor a legtöbb ember hatalmas homoktengerre, homokviharokra és nagy forróságra gondol. Kétségtelenül, ez is a sivatag arca, de a Szahara esetében a táj sokkal változatosabb. A homok mindössze a sivatag 20-22 százalékát borítja, emellett kiterjedt sziklás hegységek, kavics- és kőtengerek és agyag-sivatagok váltogatják egymást a Szaharában, amelynek számos vidékét még ma sem ismerjük eléggé. A sivatagban a szél és a hőmérséklet a meghatározó környezetalakító tényező. Alexander Humboldt a 19. század elején úgy vélte, hogy a Szahara azért sivatag, mert a nem is olyan távoli múltban még tengerfenék volt, s amikor a tenger visszavonult, a kopár, növénytelen, sós pocsolyákkal ellepett területet a Nap felmelegítette és a felszálló levegő kiszárította a talajt és megakadályozta, hogy a tenger felől esőfelhők érkezzenek ide. A zseniális tudós azonban ebben az esetben tévedett. A felszálló légrétegek éppenséggel lehűlnek és a bennük lévő vízpára általában csapadék formájában visszahull a földre. A Szaharában viszont a leszálló légtömegek uralkodnak, amelyek a felszín közelében felmelegednek és még azt a kévés nedvességet is magukkal ragadják, amely a talaj közelében fellelhető, tehát végeredményben szárító hatásúak. A száraz levegő viszont nem képes szabályozni a hőmérsékletet, ezért aztán a Szaharában nappal akár 40 fok fölé is felkúszik a hőmérő higanyszála, míg éjjel rendszerint 5 és -10 fok közé hűl le a levegő. A hőmérsékletingadozás, a hirtelen felmelegedés és lehűlés erős légmozgásokat kelt, amelyek szél- és homokviharok formájában nyilvánulnak meg. A nagy erővel mozgó homok lecsiszolja a sziklák oldalait és igen változatos alakzatokat hoz létre. A kőzetek mállását a nagy hőingadozás is segíti. A nappal akár 80 fokra is felhevülő kőzetek éjjel -15 fokra is lehűlnek és ez állandó térfogatváltozással jár. A megrepedett kőzetekben felgyülemlett csekélyke nedvesség éjjel megfagy és fizikailag mál- lasztja a sziklákat. A nagy melegben kitáguló kőzet repedései tovább mélyülnek és amit a hőmérA sivatagnak mindössze 20-22 százalékát borítja homok. sékletingadozás elkezdett, azt a szél pusztító ereje befejezi. Időnként persze a sivatagban is esik az eső. De többnyire ez is inkább csapás mint áldás. Mert ha esik, akkor gyakran hatalmas felhőszakadás formájában érkezik a víz. A nagy vízáradat végigrohan az időszakos folyómedreken (a Szaharában ezeket vádiknak nevezik), hatalmas köveket is maga előtt görgetve és ha oázist ér, akkor ott mindent elborít a hordalékával és még a kutakat is betömi. A végtelen sivatag végül elnyeli, majd igen gyorsan kileheli magából a vizet, s évek telnek el, amíg ismét csapadék érkezik. Hogy a Szahara nem volt mindig sivatag, azt az oázisok is bizonyítják. Ezek a kis életszigetek elsősorban annak köszönhetik a létüket, hogy a vizet tároló kőzetek igen közel kerültek a felszínhez és az ember megtanulta, hogyan gazdálkodjon észszerűen a rendelkezésére álló nem túl sok vízzel. Ebben segíti az is, hogy az oázisokban melegtűrő és viszonylag nagy termést adó növényeket lehet termeszteni. Ezek közül mindenképpen a datolyapálma a legfontosabb, amelynek nemcsak a gyümölcsét, hanem a leveleit és a fáját is jól hasznosíthatják a tuaregek, az oázisok lakói. A sivatag legfontosabb közlekedési eszköze, a teve is csodálatosan alkalmazkodott az itteni éghajlathoz és viszonyokhoz. Nemcsak teherbírásával és szívósságával tűnik ki, hanem igénytelenségével is. Olykor két-három hétig is kibírja víz nélkül, s trágyája még fűtőanyagnak is alkalmas a fagyos sivatagi éjszakában. Adatok a sivatagokról A Föld számos vidékén húzódnak kisebb-nagyobb kiterjedésű sivatagok és félsivatagok. Érdekes módon ezek jelentős hányada a tengerpartok mentén terül el. Észak- Amerikában pl. a Kaliforniai-félsziget jobbára félsivatagos térség, de Ausztrália nagy részét is sivatag és félsivatag foglalja el. Dél-Amerika csendes-óceáni partvidékének egy jelentős szakasza - Peru és Chile területén - sivatagos, de ugyanez érvényes Délnyugat-Afrikára is, ahol a Namíb-sivatag terül el. Az Arábi- ai-félsziget szinte egy nagy sivatag, amelynek legszárazabb térségei éppen a tengerpartok mentén húzódnak. Ezek a sivatagok a sajátos tengeri légáramlatok következtében alakultak ki, de Ázsia szívében, távol a tengerektől és az óceánoktól is létrejöttek sivatagos területek, amelyek közül a Góbi-sivatag és a Takla-Makán a legismertebb. Ezek felkutatásában a híres svéd utazó, Sven Hédin szerzett elévülhetetlen érdemeket, aki kis híján életét áldozta a tudomány oltárán, de végül hosszú élettel ajándékozta meg őt a teremtő. Hédin fedezte fel elsőként, hogy a sivatagokban egykor figyelemre méltó kultúrájú népek éltek, amelyek írásos emlékeket is hátra hagytak. Később a magyar Stein Aurél is bejárta ezeket a vidékeket és tudományosan feldolgozta kutatásainak eredményeit. Hédin útirajzait olvasva számos meglepő, sőt meghökkentő dolgot tudhat meg az ember a kontinentális sivatagokról. Amikor 1900 januárjában egy expedíció élén át akart kelni a sivatagon, ott tartósan fagypont alatti hőmérsékletek uralkodtak és a vizet zsákokban, jégkockák formájában vitték magukkal. A jeget a befagyott fo- lyókból és tavakból vágták ki, de a sivatagban is rábukkantak időnként megfagyott vízre, ami azért volt fontos, mert általában az itteni vízforrások sósak voltak és a jég viszonylag kevés sót tartalmazott. Általában érvényes, hogy a belsőázsiai sivatagok évi középhőmérséklete néhány fokkal alacsonyabb, mint a Szaharában, de ugyanolyan csapadékszegény. A Szaharában ringott a civilizáció bölcsője? Szabadtéri képtár Még a 19. században is alig tudtak valamit a Szahara belsejéről, ezért nem meglepő, hogy különböző legendák kaptak lábra elpusztult birodalmaktól vagy megközelíthetetlen és titokzatos királyságokról, amelyekben különös emberek élnek. Az első tudományos expedíciók az 1800-as évek második felében indultak el felfedezni a Szahara ismeretlen vidékeit. Ezek azonban óriási kockázatot vállaltak és sokan nem is tértek vissza élve vagy teljesen nyomuk veszett. Egy német utazó, Heinrich Barth volt az, aki az 1850-es években a sivatagot járva a Csád-tó közelében először találkozott őskori sziklarajzokkal, amelyek vadászó embereket és olyan állatokat ábrázoltak, amelyek aligha éltek a sivatagban. A későbbi évtizedekben egyre szaporodtak a különböző szikla- és barlangrajzokról szóló híradások, s egyszeriben komolyan kezdték venni a Kr. e. 450 évvel élt Hérodotosz beszámolóit is, aki elefántokról, orrszarvúakról, zsiráfokról, lovakról, juhokról, harci szekerekről írt a Szaharával kapcsolatban. Algéria déli részén húzódik a 3000 m magas Ahaggar-hegység és közelében található a Taszili fennsík, ahol 1956-ban és 1957-ben Henri Lhote francia régész ásatásokat végzett. Itt egy „szabadtéri” képtárat tárt fel, ahol több tízezer (egyes becslések szerint százezernél is több) szikla- és barlangrajz maradt fenn. Nem kétséges, hogy a hatalmas bivalycsordákat, a termetes emlősöket ábrázoló festmények és rajzok valóságos modellek alapján készültek, tehát a Szaharának ezen a kietlen vidékén egykor gazdag állatvilág volt és nyilván dús vegetáció is, amelynek' jelenlétéről egyébként a barlangokban talált pollenszemcsék alapján is megbizonyosodhattak a kutatók. 5-6 ezer évvel ezelőtt még olajfák és ciprusok zöldelltek itt és víz is bőven volt még. A Szahara más területein is rábukkantak szikla- és barlangrajzokra, pl. Szudánban, Csádban, de a Taszili fennsíkon előkerült leletek a legizgalmasabbak. Nyilván egy drámai klímaváltozás vetett véget ennek a bőségnek és alakította át fokozatosan sivataggá a tájat. Tuareg főnök teveháton - arcát lithammel védi a honokszemcsék ellen Az oldal anyagát összeállította: Lacza Tihamér
