Új Szó, 2000. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
2000-06-01 / 125. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. JÚNIUS 1. TÉMA: A HIMALÁJA MEGHÓDÍTÁSA 19 A Himalája sokáig csak a természettudósok képzeletét foglalkoztatta, később a merész férfiak is szemet vetettek rá A világ tetej én A rendszeresebb vizsgálatokra csak az angol gyarmatosítók megjelenését követően került sor. Ötven évvel ezelőtt, 1950. június 3-án sikerült megmászni az első 8000 méteresnél magasabb hegycsúcsot, az Annapurnát. A két francia hegymászó: Maurice Herzog és Louis Lachenal teljesítménye akkoriban világrekordnak számított. ÖSSZEÁLLÍTÁS Noha előttük már feljutottak magasabbra is, csak éppen a 14 „nyolcezres” hegycsúcs közül egyet sem sikerült addig meghódítani. A Himalája a Föld legmagasabb hegysége: 2500 km hosszan és 200-300 km szélességben terül el Pakisztán, India, Nepál, Bhután és mindenekelőtt a ma Kínához tartozó Tibet területén. 10 hegye meghaladja a 8000 métert, s köztük található bolygónk legmagasabb hegycsúcsa: a Mount Everest, vagyis a Csomolungma, amelynek magassága az 1999-ben végzett legfrissebb mérések szerint 8850 m. A A Himalája földtörténeti léptékkel mérve igen fiatal gyűrthegység. hegység neve szanszkrit eredetű és azt jelenti: „a hó otthona”. Földünk más kontinenseinek hegyóriásai: az Andok, az Alpok, a Kilimandzsáró szinte eltörpülnek mellette. Igazából csak az ázsiai magashegységek: a Karakorum, a Kunlun, a Pamir, a Hindukus és a Tien-san mérhetők hozzá, de 8000 métert meghaladó csúcsok a Himaláján kívül csak a Karakorum- ban találhatók. Alig 50-60 millió évvel ezelőtt kezdett növekedni, amikor a ma Indiai-félszigetnek nevezett földdarab összeütközött az eurázsiai szárazfölddel és az egymásnak feszülő gigantikus rögök drámai küzdelmében az évmilliók során teljesen átalakult az az üledékes kőzetré- teg,-iunely a két földdarabot borította. A múlt században egy hazánkfia, Lóczy Lajos (1849-1920) ismerte fel, hogy a Himalája magasabban fekvő rétegei tulajdonképpen idősebbek az alattuk elhelyezkedő rétegeknél, s a nevéhez fűződik a Transzhimalája felfedezése is. Ez az óriás lánchegység azonban nemcsak a földrajztudósok és a geológusok kíváncsiságát keltette fel, hanem a félelmet nem ismerő férfiakét is. Kihívást jelentett számukra már az is, hogy a hatalmas hegycsúcsok szinte áthághatatlan falként meredtek eléjük, s a legalacsonyabban fekvő hágók is legalább 4500 méternyire a tenger szintje felett helyezkednek el. Nem csoda, ha az ott élő emberek nagy tisztelettel tekintenek a Himalája égbe nyúló és a felhők között gyakran eltűnő ormaira, amelyeket örök hó borít. Az első európai emberek, akik a Himalájával megismerkedhettek, portugál jezsuiták voltak. Antonio de Anrade és Manuel Marques 1624-ben Indiából kelt útra és négy hónapig tartó gyötrelmes utazás után jutott el Ladhakba, a tibeti buddhisták egyik szent kolostorába. A tibeti fővárosba, Lhasszába csak 90 évvel később tette be a lábát európai ember, Ippolito Desideri, és hosz- szú ideig ő volt az egyetlen, akinek ez a lehetőség megadatott. A misz- szionáriusok azonban nem sok felfedezéssel gyarapították a Himalájával kapcsolatos ismereteket. A rendszeresebb vizsgálatokra csak az angol gyarmatosítók megjelenését követően került sor. Az 1780-as években a bengáliai földmérő hivatal vezetője, James Rennel százados készítette az első használható térképet Hindusztán- ról, nem- csekély mértékben támaszkodva azokra a tapasztalatokra is, amelyekre az angolok alapította Kelet-Indiai Társaság bátor ügynökei tettek szert. 1823-ban az indiai háromszögelési mérések irányításával Sir George Everestet bízták meg, aki nemcsak feltérképezte a hatalmas szubkontinenst, hanem olyan módszert vezetett be, amely segítségével ki lehetett számítani két pont távolságát, egy harmadik ponttal bezárt szögüket, valamint a hegyek tengerszint feletti magasságát is. Bizonyára érdekes lenne részletesen is elmesélni, hogyan dolgoztak Everest emberei a gyakran teljesen ismeretlen terepen, ahol ellenséges és az általuk lakott területet féltékenyen őrző népek éltek. Az angolok sokszor álruhában közlekedtek, később a munkálatokba helybélieket is bevontak, akiket punditoknak neveztek. Az egyik legismertebb bennszülött földmérő Nain Singh volt, aki 1852-ben azzal rontott be az Indiai Háromszögelési Hivatalba, hogy felfedezte a világ legmagasabb hegycsúcsát; mérései alapján 8841 métert kapott. Az angolok eleinte kételkedtek benne, hogy ilyen magas hegy egyáltalán létezhet, de a később elvégzett mérések igazolták Nain Singhet. Ekkor (1865-ben) nevezték el a hegyet Mount Everestnek, a tibetiek viszont Csomolungmaként, vagyis a Világ Istenanyjaként emlegetik. Nepáli neve Sagarmatha és azt jelenti: „Az Ég Istennője”. A hegység sokáig csak a természettudósok képzeletét foglalkoztatta, ám az alpinizmus fokozatos térhódításával és az Alpok legmagasabb hegycsúcsainak leigázását követően a sportot és a merész kalandokat kedvelő férfiak szemet vetettek a Himalájára is. 1883Hétezer méter fölött nagy gondot jelent az oxigénhiány. ban egy Graham nevű angol a svájci Alpokban már megedződött hegyivezető, Joseph Imboden társaságában, kimondottan kedvtelésből, megmászta Szikkim néhány csúcsát. Négy évre rá egy Indiában szolgáló fiatal angol tiszt, Francis Younghusband a Himalájával összefüggő Karakorum hegységben tett néhány vakmerő kiruccanást és később ő volt a annak a bizottságnak a vezetője, amely elsőként dolgozott ki tervet a Mt. Everest megmászására. 1892-ben egy tapasztalt hegymászó, Martin Conway vezetésével expedíció kereste fel a Karakoru- mot, amelynek gleccsereiről megbízható térképeket rajzoltak. Conway útja során a nagy magasságoknak az emberi szervezetre gyakorolt hatását is tanulmányozta, s már ekkor tudatosították, hogy 7000 méter fölött egyre nagyobb gondot jelent majd az oxigénhiány. A Himalája már ebben az időben is követelt áldozatokat. Albert F. Mummery, aki az Alpok csúcsain már egészen otthonosan mozgott, többször is nekirugaszkodott a 8000 méteres magasságnak, de utolsó próbálkozásakor két ghurka kísérőjével együtt nyoma veszett; valószínűleg egy lavina sodorta el őket. A 20. század első évtizedében sikerült először legyőzni a 7000 méteres magasságot: a 7128 m magas Trisul meghódítása dr. Tom Longstaff nevéhez fűződik. Nyilván csak idő kérdése volt, mikor szánja el magát valaki, hogy felkússzon a világ tetejére. ERDEKESSEG A Mount Everest csábítása Természetesen Edmund Hillary és Tenzing Norgay világra szóló sikere egyáltalán nem szegte kedvét a hegymászóknak, akiket elsősorban nem a dicsőség, hanem a feladat végrehajtása motivált. Számolniuk kellett azzal az eshetőséggel is, hogy kudarcot vallanak vagy nem térnek vissza élve. Nos az elmúlt közel fél évszázad során mintegy 150 halálos áldozatot követelt a Mt. Everest. Ha évek szerint csoportosítjuk az áldozatok számát, akkor az 1996-os esztendő volt a legtragikusabb -15 halott. Igaz, ebben az évben 98 expedíció próbálkozott meg feljutni a csúcsra. Az expedíciók és a halottak számának aránya 1982-ben volt a legtragikusabb: 18 expedícióra 11 halott jutott. Ami az expedíciók számát illeti, nos az utolsó 25 évben mindig akadtak vállalkozók. 1975-ben pl. 15,1978-ban 25,1985-ben 30,1988-ban 50,1990-ben 72, 1992-ben 90 csoport indult el a csúcsra. A rekord az 1993. évhez fűződik: ekkor 129 expedíció kelt útra. 1998-ban 126, 1996-ban pedig 98 csapat próbált szemcsét. Hogy a számos okból különlegesnek számító 2000. esztendőben hányán vállalkoznak majd a Mt. Everes megmászására, azt majd az év végeztével tudhatjuk meg. Mindenesetre az interneten közel húsz expedíció honlapját találtam meg, de nem kizárt, hogy újabb rekordok dőlnek meg. Akik a legelsők voltak Oxigénpalack nélkül először Reinhold Messner és Peter Habe- ler jutott fel a Mt. Everest tetejére 1978. május 8-án. Ugyancsak Reinhold Messner volt az, akinek először sikerült egyedül megmásznia a hegyet 1980. augusztus 20-án. A nők közül Junko Ta- bei járt a világ tetején 1975. május 16-án. A legidősebb ember, aki feljutott a csúcsra Lev Szarki- szov volt: 60 éves és 161 napos volt, amikor 1999. május 19-én megmászta a Mt. Everestet. Nem kizárt, hogy újabb rekordok dőlnek meg Az oldal anyagát összeállította: Lacza Tihamér Készítettek néhány fotót, kitűzték a brit, a nepáli, az indiai és az ENSZ-lobogót Edmund Hillary és a serpa Holttestük nem került elő, de 9 évvel a tragédia után megtalálták egyikük csákányát Tragédia az expedíció végén Az 1930-as években többször is megpróbálkoztak a Himalája különböző hegycsúcsainak meghódításával, de sikertelenül. A német Wüly Merkl jól felszerelt és szervezett expedíciója 1934-ben, egy következő német expedíció 1937-ben vallott teljes kudarcot, sőt merészségükért a hegymászók életükkel fizettek. A második világháborút követően a Nepál felől vezető út is szabaddá vált a hegymászók előtt a Mt. Everestre. 1952-ben egy svájci csoport próbálkozott meg a legmagasabb hegycsúcs meghódításával, de 250 méterrel a cél előtt a csapat két kijelölt tagjának, a svájci Raymond Lambertnek és a nepáli Tenzing Norgaynak vissza kellett fordulnia. 1953 tavaszán John Hunt ezredes vezetésével egy brit hegymászócsoport indult el a világ legmagasabb hegycsúcsának meghódítására. Új típusú oxigénkészülékeket vittek magukkal, amelyek nemcsak könnyebbek voltak a korábbiaknál, hanem jóval biztonságosabbak is. A végső fázisban Hunt ezredes két kettőst jelölt ki a feladat végrehajtására. Az első számú csapatot Tom Bourdilion és Charles Evans alkotta, a másik kettős Edmund Hillary (eredeti foglalkozását tekintve méhész) és a már említett nepáli hegyivezető, Tenzing Norgay volt. O azonban ezúttal nem serpaként, hanem az expedíció teljes jogú tagjaként vett részt a vállalkozásban. 1953. május 26- án az első kettős nekivágott a csúcsra vezető útnak, de alig 100 méterrel a cél előtt a meghibásodott oxigénpalack és a tomboló szélvihar visszaparancsolta őket a táborba. Két nappal később kedvezőbbre fordult az időjárás és Hunt döntése értelmében Hillary és Tenzing Norgay indult el a világ tetejére. Nem sokkal a cél előtt kis híján kudarcot vallottak, miután sehogyan sem tudtak egy meredek falon felmászni. Hillary végül a szikla és a rátapadt, szárnyra emlékeztető megfagyott hóréteg között egy repedést talált és ebben megkapaszkodva sikerült a kritikus szakaszt áthidalnia. Ezután leeresztette a kötelet Tenzingnek, aki hamarosan követte őt. Az utolsó 250 métert több mint két és fél óra alatt tették meg. A Mt. Everest tetején csupán negyed órát időztek. Elkészítettek néhány fotót, kitűzték a brit, a nepáli, az indiai és az ENSZ Edmund Hillary lobogót, elástak néhány emléktárgyat a hóba vájt gödörben, majd elindultak lefelé. Útjukat az alacsonyabban fekvő táborokból távcsövekkel figyelték, de azt már a felhők miatt nem láthatták, hogy sike- rült-e elérniük a célt. Amikor ismét felbukkantak, Hunték először azt hitték, kudarcot vallott a vállalkozás, de aztán a két elcsigázott férfi feje fölé emelte hegymászócsákányát és erre nagy üdvrivalgás tört ■ ki: először sikerült meghódítani a vüág legmagasabb hegycsúcsát. A Mt. Everest Tibet és Nepál határán fekszik és sokáig nem hogy megmászni, de még a közelébe jutni is komoly feladatot jelentett. Az 1921-ben útra kelt első Everest-ex- pedíció kénytelen volt nagy kerülővel Tibetből elindulni, miután a nepáli király csökönyösen elzárkózott az elől, hogy engedélyezze a hegymászók áthaladását az országán. Ez a próbálkozás egyébként inkább csak bemelegítésnek számított, a hegymászók még oxigénpalackokat sem vittek magukkal, nem úgy az 1922-es második Eve- rest-expedíció tagjai, akik között olyan edzett hegymászók voltak mint a már említett dr. Longstaff és John Noel. A csapat vezetője Charles Bruce dandártábornok volt, aki részletes tervet dolgozott ki a feladat végrehajtására. Több szakaszra bontotta a felfelé vezető utat és táborhelyeket alakított ki, ahol a hegymászók nemcsak biztonságban lehettek, hanem erőt is gyűjthettek. Az expedíció előbb 8150 méterig, majd pedig 8300 méterig jutott, nagy nehézségek árán, tegyük hozzá, hiszen a kezdetleges oxigénkészülékek a dermesztő hidegben gyakran csődöt mondtak. Mindezt tetézte a gyakran feltámadó viharos szél is, amely időnként hatalmas hógörgetegeket hozott mozgásba; az egyik lavina hét sherpát is magával sodort, holttestüket nem találták meg. A tragikusan végződött expedíciónak két komoly tanulsága volt. Egyrészt beigazolódott, hogy oxigénkészülék nélkül 8000 méter fölött a hegymászók tehetetlenek, másrészt felismerték, hogy a nepáli teherhordók és hegyivezetők - a sherpák - erejére és tapasztalatára érdemes támaszkodni. Amikor a Az expedíció előbb 8150 méterig, majd pedig 8300 méterig jutott. harmadik Everest-expedíció 1924- ben E. Norton ezredes vezetésével elindult, a csapat teherhordói szinte kizárólag sherpák voltak. Június 6-án két fiatal hegymászó: Andrew Irvine és George Leigh Mallory, hátukon 15 kilogrammos oxigénpalackkal elindultak a IV. táborból, hogy először másszák meg a világ legmagasabb hegycsúcsát. Utoljára 250 méterrel a csúcs alatt látták őket. Hogy mi történt a két bátor férfival, csak találgatni lehet. Holttestük sohasem került elő, de 9 évvel a tragédiát követően 8400 méteres magasságban megtalálták egyikük csákányát. Vannak, akik úgy vélik, hogy Mal- lorynak és Irvine-nak sikerült feljutnia a csúcsra és a visszafelé vezető úton érte őket végzetes baleset. 1999 márciusában az amerikai Eric Simson vezetésével egy hegymászócsoport arra vállalkozott, hogy felkutatja a két szerencsétlenül járt ember maradványait, valamint Mallory fényképezőgépét, amelyben talán sértetlenül megmaradt az a film, amelynek előhívása után kiderülne a tényállás. Simson annak a férfinak a holttestét is szerette volna megtalálni, akiről egy kínai hegymászó még 1975-ben hírt hozott. Később a kínai is a Himalája áldozata lett, így már nem tudta pontosítani a halott lelőhelyét. A több mint három hónapig tartó kutatás azonban eredménytelenül végződött, így továbbra sem bizonyított, hogy George Mallory és Andrew Irvine járt először a világ tetején.
