Új Szó, 2000. június (53. évfolyam, 125-150. szám)

2000-06-08 / 131. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2000. JÚNIUS 8.

Pozsgay Imre életútja

1933-ban született, 1957-65 között a Bács-Kiskun megyei pártbizottság Marxizmus-leninizmus Esti Egyetemének igazgatója, majd 3 éven át a pártbizottság osztályvezetője, 1968-69 között titkára. 1969-tól három éven át az MSZMP Központi Bizottsága sajtóosztályának vezetője, 1971-75 között a Társadalmi Szemle főszerkesztője, 1975-76-ban a kulturális miniszter helyettese, majd a következő négy évben a kulturális tárca vezetője, 1980-tól 1982-ig művelődési miniszter. 1982-88 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, majd két éven át államminiszter. 1956-tól tagja az MSZMP tagja, 1990. novemberében kilép a pártból. Ezt megelőzően 1989-től a pártelnökség tagja, valamint az MSZMP köztársaságielnök-jelölt- je. 1990-94 között országgyűlési képviselő, kilépéséig az MSZP színeiben, majd 1990. novemberétől függetlenként. 1997-ben az MDF szakértőjeként tevékenykedett.

1998-ban az MDF képviselőjelöltjeként nem egészen 6 százaléknyi szavazatot kap. 1996-tól az MVSZ Elnökségi tagja, 1995-tól a Szent László Akadémia rektora. Nős, két gyermeke András és Csilla.

Ő lenne a magyar Gorbacsov?

Itt vagyok én - panaszkodja Pozsgay - a pártállam legprogresszívabb reformere és fölszámolásának legtevékenyebb szereplője. Én vagyok, aki a nyolcvanas évek derekától annyit tettem, én találkoztam az ellenzékkel a Rakpart Klubban, én álltam a Fordulat és a reform szerzői mögött, én vettem részt a lakitelki találkozón, és én hoztam nyilvánosságra az ott történteket, én jelentettem ki a rádióban, hogy ötvenhat nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés, én segítettem a keletnémetek átszökését a vasfüggönyön túlra, én vezettem a pártdelegációt az alkotmányos jogállam intézményeit megtervező nemzeti kerékasztal- tárgyalásokon.

Ma pedig? Az érdemi cselekvés lehetőségeitől megfosztottak, a közvélemény elfelejtett, a riválisok hada pedig szimpla pártállami kreatúraként emleget. Kik ők? „Rosszmájú kötekedők”, azok, akik a „kezére lépnek a gödörből kikapaszkodónak”. „Paprikajancsik”, „percemberkék”, akiket a politikai játszmában csak a hatalom érdekel. A „magukat liberálisoknak nevező jakobinusok” „különítményesei” és „kivégzőosztagai” Hogy ő lenne a magyar Gorbacsov, nem maga mondja ki önmagáról: a kötethez csatolt interjúmelléklet egyik újságírója veti fel róla. ...Gorbacsov, mondja, a szovjet rendszer tragikus figurája. Hogy végül kudarcot vall, hiányzó stratégiája és hibás taktikája magyarázza. A hibás taktika eleve kudarcra ítél mindent, saját lojális csapat nélkül indul támadásba az apparátus egésze ellen.

... Szemben az orosz Gorba- csowal, feleli, ő kezdettől tisztában van mindennel, Nem a rendszer reformja, fölszámolása a célja. A rendszer valóban elpusztul, de vele bukik ő is, aki a változásokat leghevesebben óhajtotta. Félreállítják, leírják és feledésre ítélik.

(Részlet a Népszabadságban a Koronatanú és tettestárs című könyvéről 1998-ban megjelent recenzióból)

TÉMA: PORTRÉ

Nem érzi magát a rendszerváltás tragikus sorsú figurájának, de vesztesnek sok tekintetben igen

„Nem vagyok bukott politikus”

Pozsgay Imre szerint az MVSZ-nek egy nemzet átfogó törvénnyel szabályozott intézményként kellene működnie. Somogyi Tibor felvétele

A felvidéki magyarok emlékezetében Pozsgay Imre, a Kádár-korszak egyik prominens MSZMP-s politikusa elsősorban úgy él, mint az a pártvezető, aki 1989 tavaszán azt, a nemcsak egykori párttársai szemében megrökönyödést keltő kijelentést tette, hogy 1956-ban nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés.

P. VONYIK ERZSÉBET

E politikai földrengést kiváltó mondata után saját megfogalmazása szerint elhagyta a pártot, s azóta fokozatosan a politika perifériájára szorult. A Népszabadság, a magyar kommunisták korábbi pártlapja egy nemrég megjelent könyve kapcsán azt írta róla, hogy „Pozsgay már nem igazi politikus, viszont még nem törődött bele, hogy ne az legyen. Azt mondja, a politikusi szerepet nem ő keresi: az keresi meg őt.” Hozzátehetnénk - így a lap - , ő viszont hagyja, hogy a szerep megtalálja. Legyen az a Nemzeti Demokrata Szövetség alapító elnöksége, vagy az MDF képviselő-jelöltsége, a napi politika így vagy úgy, életének része marad. Interjúnk Pozsgay Imrével a Magyarok Világkongresz- szusán készült, melyen a nemzetstratégia kérdéseit megvitató bizottságban elnökölt.

Mit csinál manapság Pozsgay Imre?

Jókedvű vagyok, kivéve, ha eredménytelen konferenciákon kell részt vennem, de itt ma eredményes munkát végeztünk. Egyetemi tanár vagyok Debrecenben, lassan tíz éve már ott tanítok. Sok érdeklődő, jó hallgatóm van, nagyon jól érzem magam köztük. De nagyszerű a családom körében is, hiszen az idei vakációban is hét unokámnak örülhetek.

Úgy tudom, emellett oktat a Szent László Akadémián is.

Rektora és alapítója vagyok az intézménynek, amely társult a Magyarok Világszövetségéhez. Az intézmény a magyar-magyar párbeszéd előmozdítására jött létre és közadakozásból, pályázatokból támogatjuk működését. Elsőrendű célja, hogy itthon az anyaországi magyarságban felébresszük a magyarság iránti közös felelősséget, megerősítsük a nemzeti identitást. Ehhez előadássorozatokkal és különböző konferenciákkal járulunk hozzá. A másik fontos feladatunk a határon kívüli, nemcsak kárpátmedencei, hanem szórványma- gyarságban élő világmagyarság segítése abban, hogy a második és harmadik nemzedékbeli leszármazottak megmaradjanak a magyarság számára, megőrizzék nyelvi kultúrájukat, elsajátítsák a magyar nyelvet, ehhez próbálunk eszközöket teremteni. Két nagyon eredményes többhetes kurzust is szerveztünk mintegy 60 határon túli kárpát-medencei fiatal magyar újságíró számára. A legelső szempont az volt, hogy érezzék magukat otthon Magyarországon, kapcsolatokat teremthessenek hivatásuk ellátásához, és erősödjék meg bennük a szándék, hogy otthon van dolguk igazán. Emellett szeretnénk - s ehhez most próbáljuk az eszközöket megteremteni - a Kárpát-medencében élő diplomás, jól képzett fiatalemberek számára posztgraduális képzést nyújtani. Ezt a szerepet nem magunk akaijuk ellátni, hiszen Magyarországnak számos ehhez szükséges kitűnő intézménye van. Azzal a reménnyel juttatjuk el ezeket a fiatalokat a megfelelő intézményekbe, hogy ha hazamennek, nem proletarizálódnak, hanem ellenkezőleg: szellemi inspirátorai lesznek az ottani közösségnek. Még egy érdekes kezdeményezésbe fogtunk, amit fölkarolt a

külügyminisztérium is, politikai támogatást adott hozzá, ez pedig a közép-európai vendégprogram. Szomszéd országok nem magyar, lehetőleg fiatal prominens személyiségeit hívjuk meg magyarországi látogatásra. Egyházi személyektől politikusokig, közigazgatási vezetőktől üzemigazgatókig mindenki számításba jöhet, akinek otthon szava van. Szándékunk az, hogy ezzel is oldódjanak az előítéletek, mert hiszen ebben a térségben egymásra vagyunk ítélve. A magyarság iránt és Magyarország teljesítménye iránti érdeklődést szeretnénk felkelteni minden tolakodás nélkül. Ez a program e hónapban indul, mintegy 10-15 szlovák és cseh fiatal közéleti embert látunk vendégül akadémiánkon.

Vitaindító előadásában ön úgy fogalmazott, hogy az anyaországnak kulcsszerepet kell játszania a nemzet újraintegrálásá- ban.

Ezen elsősorban azt értem, hogy kulturális kérdés is a magyarság fennmaradása. Az anyaországon kívül élő kárpát-medertcei magyarok intézményei veszélyben vannak, leginkább az iskolát féltem, de más kulturális intézmények is a kockázati területbe esnek. Mindaddig, amíg az illető országok nehezítik a működésüket ahelyett, hogy támogatnák, a magyar állam felelőssége ezt az ellátást megszervezni. Ilyennek tartom a magyar egyetem létrehozását Erdélyben, ahol kár lenne rossz szavakat használni, mert van jussunk, amit visz- sza kellene kapnunk. Ez nem a magyar állam, hanem a magyar nemzetpolitika dolga. Ezen kívül vannak beruházások, amelyekben viszont nekünk is részt kellene vennünk. De a Felvidéken úgyanígy megtalálhatnánk azokat a feladatokat, amelyek az iskolákhoz, a képzéshez, egyebek között a nevelők, tanítók képzéséhez fűződnek, s ezt a magyar állam felelősségének is tartom.

A reformra megérett MVSZ hogyanjárulhat hozzá a nemzet új- raintegrálódásához?

Úgy hiszem, hogy az MVSZ szabadabb ezekben az ügyekben, mint a magyar állam. Kendőzés és leplezés nélkül kifejezheti a világban élő magyarság közgondolkodását, snem kell minden tekintetben taktikai megfontolásokhoz kötnie, hogy mi a véleménye minderről. Ebben látom a legnagyobb lehetőségét a Magyarok Világszövetségének. Már régóta beszélünk róla, beszédében a miniszterelnök is említette, hogy el kellene készíteni a magyar katasztert, fel kellene mérni, hol élnek magyarok, kik azok, s anélkül, hogy adataikkal visszaélnénk, vagy valamilyen kockázatot hárítanánk rájuk ebből eredően, tisztában kellene lennünk azzal, hogy hány magyar van a világon, s mi dolgunk van velük. Ez is magyar állami feladat lenne, de a világszövetségnek kellene elvégeznie. Az MVSZ e feladatokat akkor vállalhatja át, ha egy, a Magyar Tudományos Akadémiához hasonlóan magas rendű jogszabály iktatná be a magyar intézmények közé, s nemcsak egy lenne az ezrével létező különböző egyesületek közül, hanem egy nemzetet átfogó, törvénnyel szabályozott intézmény lehetne.

A vitában több felszólaló is érintette a külön státusz kérdését. Ön szerint mi lenne a jobb megoldás, ez a státusz vagy a kettős állampolgárság a külhoni magyarok számára.

Tisztában kellene lennünk azzal, hogy hány magyar is van a világon.

Úgy látom, hogy a státusztörvény előkészületei épp a kompromisz- szumkeresés stádiumában vannak. Kodifikációs gond nincs, van elég tudós, jogász, akik meg tudják mondani, hogyan lehetséges ezt a kérdést megoldani. De itt messzemenően tekintetbe kell venni a szomszédsággal való együttműködés érdekeit is, anélkül, hogy a magyar érdekek sérülnének. Sőt, véleményem szerint ezt az ügyet úgy kell tekinteni, hogy - ahogy valaki itt is megfogalmazta - érdemes legyen magyarnak lenni. Ehhez azonban még valami kell, az, hogy méltó országot teremtsünk ezen a 93 ezer négyzetküométeren, men ha mi itt méltatlanul viselkedünk és teljesítménykihagyásokkal mulasztásokat követünk el, akkor nem lesz érdemes sem Pozsonyban, sem Rimaszombatban, sem Kassán, de Marosvásárhelyen, Újvidéken sem megmaradni magyarnak. Itt azonban nagyon óvatos vagyok, mert utálom azokat az anyaországi honfitársaimat, akik iskolamesterként járják a Kárpát-medencét és azt hiszik, hogy valamiféle katedráról kell prédikációkat és kioktatásokat tartani. Ez nagyon-nagyon rossz

dolog, sajnos ilyennel sokszor találkoztam. Önmagunkat is rá kell nevelnünk arra, hogy partnerek, nem pedig kiszolgáltatottak és uralkodók kapcsolatáról van szó.

Egy évtized távlatából mennyire érzi magát a rendszerváltás tragikus sorsú politikusfigurájának. Egyáltalán így érzi-e?

Én nem így érzem. Sok tekintetben vesztesnek tartom magamat, de egy politikusnak a vereséget is el kell tudni viselnie. Ez új keletű dolog, a demokráciákhoz hozzátartozik. Azt azonban nem fogadom el, hogy bukott politikus lennék. Az én szememben bukott ember az, aki lealacsonyítja önmagát és egy pozícióért képes olyan mélyre süllyedni, amilyen mélyre csak lehet. Hát ez a kísértés sosem érintett meg, olyan hatalmat nem ismerek, amiért ezt hajlandó lennék megcsinálni. Vallom azonban, hogy a 20. század sikeres magyar politikusai közé tartozom, hiszen kevés politikusnak, államférfinak adatott meg a lehetőség, hogy olyanokat tegyen, amilyeneket én megtehettem. Hál’ istennek, ez azt is jelentette, hogy a korábbi önmagámmal való leszámolás is úgy történhetett meg, hogy magamat kockáztattam, tehát hitelesítettem. Ez az én sikerem, és ezt vallom, azzal együtt, hogy közben eljött egy olyan idő, amikor nem tartottak igényt politikusi tapasztalataimra, tehát ebben sem érzem magamat igazán vesztesnek.

Mennyire van jelen életében most a politika?

Úgy, hogy érdeklődöm iránta, teljes mértékben tájékozott vagyok és otthon vagyok benne, de a napi ügydöntő politikai viszonyokba nem kívánkozom vissza. Úgy vagyok vele, mint Cincinnatus. Amikor a szenátus megüzente neki, hogy ideje lenne visszatérni Rómába, akkor ő azt mondta: ha tudnátok, milyen kedves nekem a rózsáimmal meg a családommal foglalkozni. Hát én is így vagyok ezzel... A szót azért nem folytatom tovább, mert ilyenkor szokták mondani, hogy a rókának savanyú a szőlő. Tehát a lemondás bennem nem valamiféle kesergés, vagy elégia, hanem egy racionális belátás.

Hogyan látja ön, Magyarországon valóban lezárult már a rendszerváltás, miként azt Orbán Viktor állítja?

Ezt én kétlem. Az egyik politológus professzorkollégám, Raymond

Aron szavai jutnak eszembe, aki azt mondta, hogy politikai rendszert le lehet váltani hat hónap alatt, egy gazdaságot át lehet alakítani hat év alatt, de az emberek mentalitásának átalakításához hatvan év kell. Hát ez még nagyrészt előttünk van. A mentalitásbeli zavar nem ok arra, hogy megvessem a népet, mert én azokat a népbarátokat utálom legjobban, akik ha nem a nekik tetsző módon alakulnak a dolgok, akkor mélyen megvetik azt a népet, amelyet addig boldogítani akartak. A politikus ilyen jogát nem ismerem, annak csak az alázat a helyes magatartás. A költők feladata, hogy ostorozzák népüket.

Tart-e fenn kapcsolatokat egykori MSZMP-s párttársaival, ta- lálkozgat, beszélget-e velük?

Egy részük most is a szocialista pártban dolgozik, bár én pártpolitikával nem foglalkozom, a szocialista pártot pedig elhagytam, de azért még néhány személyes jóbarátom van köztük. Hogy miért vannak ott, ezt ők tudják és nekik kell válaszolniuk rá, de ettől függetlenül nagyra becsülöm őket. Egyébként is életpályánk sok jó ponton keresztül érintkezett, s ezt nem akarom elfelejteni.

Mit vár ön egykori párttársa, Németh Miklós visszatérésétől a nagypolitikába?

Tegnap, hogy hazajött, pár szóra találkoztam vele, és erre magam is rákérdeztem. Ő nagyon jó helyen áll a magyar közvéleményben. Ezt a helyét annak is köszönheti, hogy a rendszerváltással félbeszakították a pályáját, tehát a sors nem adta meg neki azt a kegyelemdöfést, amit nekem, hogy hibás dolgokat követhessen el. Nagy várakozás előzi meg hazatérését, a nagy kérdés az, hogy a szocialista párt hogy fog tudni bánni ezzel-az adománnyal.

Mit szól ahhoz, hogy a népszerűségi listát újra az ön egykori, immár megreformált pártja vezeti?

Ez többnyire be szokott következni minden kormányzati ciklus közepe felé, de itt azonban van egy kis eltérés az előző két/kormányhoz képest. Az Antall-kormány közvéleménybeli esése már 90 őszén bekövetkezett, majd utána szinte rohamosan csökkent. A Fidesz és a koalíciós kormány azonban elég jól tartja a pozícióját, itt katasztrofális zuhanásszerű csökkenés nincs és még van két éve a megkapaszkodásra.