Új Szó, 2000. június (53. évfolyam, 125-150. szám)
2000-06-08 / 131. szám, csütörtök
Régióink ÚJ SZÓ 2000. JÚNIUS 8. TÖRTÉNETEK A RÉGMÚLT IDŐKBŐL „Málenykij robot" KOVÁCS TIBOR Ha nem tehetjük azt, amit akarunk, akkor azt akarjuk, amit tehetünk Civil szervezetek fóruma ZALABA ZSUZSA rész Idegen földön, Lengyelországban, (ma már Ukrajnához tartozó részen) voltunk tehát. Utunk balra kanyarodott volna, de járhatatlan volt, felaknázták. Arra nem mehettünk, így a hegyről egy kiirtott erdősávon, fa- tuskókba kapaszkodva kellett leereszkedni. Iszonyatos látvány volt letekinteni a mélységbe. Fogtuk egymás kezét. A talaj szerencsére nem csúszott, mivel hó nem volt. Sikerült baj nélkül lejutni. A völgyben egy szép kis kápolnát láttunk, itt pihenőt tartottunk. Még az is imádkozott aki máskor nem szokott. Jobbra, a hegy alján hosszú gerendákból összetákolt faház volt, kéménye szinte okádta a füstöt. A ház körül nagy volt a sürgölődés: sárgaborsó főzeléket készítettek számunkra, önkéntes alapon, vagy a vöröskereszt közbenjárására, ezt megmondani nem tudom. Nagy kondérokban ki volt készítve. Az edénnyel volt a baj, megint, így nem volt tolakodás a kondér előtt. A többség konzerves- dobozok után kutatott, vagy várt míg a másik megette és edényét kölcsönkérte. Én megtartottam a Munkácson kapott tálkát, így gondom, nem volt, sőt, még másokon is segítettem. Az emberek akik osztották a főzeléket lengyelek voltak. Kedvesen kérdezgették, hogy: „Vengri?” Mondtuk, hogy igen. A gyomrunkba le se ért rendesen a főzelék, sorakozót rendeltek el. Álmosak és fáradtak voltunk. Indultunk tovább. Mindenki azon törte a fejét. Hogy lehetne lemaradni, megszökni? Megbeszéltük a tárkányiak, hogy ha beérünk a legközelebbi helyre ahol vallatni fognak, vagy megkérdezik a nemzetiségünket, akkor szlováknak fogjuk vallani magunkat. Mindenki jónak látta. Beértünk egy faluba és arra lettünk figyelmesek, hogy idősebb lengyel asszonyok kötényükből kockára vágott kenyeret szórtak közénk. Könnyes volt a szemük. Ők is azt kérdezték, hogy „Vengri”? Nem lehet elfelejteni, hogy milyen együttérzéssel voltak irántunk. Igyekeztünk a szívből dobott kenyeret elkapni és egymás közt elosztani. Kísérőink ezt nem jó szemmel nézték. Integetéssel köszöntük meg szívességüket. A kenyér durván darált búzából volt sütve még töreket (toklászt) is lehetett benne találni. Jó volt. Nem házilag volt sütve, ők is kapták. Aznapi menetelésünk hosszúnak tűnt nagy távolságot tettünk meg. Egy városba érkeztünk, ki volt írva a neve: Turka. Az éjszakát itt töltöttük a Stríj folyó partján lévő lakatlan házakban, se ablak se ajtó rajtuk. A városka a háború előtt szép lehetett, de most le volt rombolva. A házak megrongálva, az üzletek kirakatai betörve a redőnyökkel a szél játszadozott. Kihalt város képét mutatta. Éjjeli szállásunkon aludni nem tudtunk, mert nagyon huzatos volt és a folyó is közel a ház előtt folyt, erősen csapkodva a sziklákat. Guggolva húzódtunk egymás mellé. Saját magunkat utáltuk a szennytől, a bűztől, na meg a tetvek is megjelentek. Vaka- rództunk néhány embernek már a hasa is ment fájdalommal és véresen. Nagy sötétség volt mindenfelé. Virradat előtt kapott el bennünket az álom. Kinéztem a házból, a szél erősen fújt, hordta a havat. Vörösre pofozta sápadt arcunkat az érős szél. Elindultunk. A város után egy vasúti átjárón mentünk keresztül. Majd egy folyót pillantottunk meg hosszú híd ívelt át a széles vizen. Vasúti híd volt, amelynek az északi oldalán a hídra vezető töltésen két Hitler-gőzős állt felrobbantva. Borzalmas látvány volt. Az országúton mellettünk teherautók mentek az egyikről fagyos krumpli hullott felénk. Kapdostunk a csemege után. Sötétedni kezdett, amikor elértünk egy házcsoportot, ahol megálljt vezényeltek. Egy emeletes ház köré tereltek bennünket. Az udvar végén hatalmas sziklákat mosott egy nagyon sebes folyó, a Dnyeper. Az udvaron tüzet raktunk, melegedtünk és közben megsütöttük a fagyos krumplit is. Édes volt az íze, de jó volt a gyomornak. Krumplisütés közben hozzám jöttek bélyi fiatalok, szökésről beszéltek, hogy ádábalnak a folyón és megszöknek. Nem volt ajánlatos dolog, de sikerült nekik. Petruska József ötlete volt. Hárman szöktek meg. Azért sikerülhetett nekik, mivel éjfélig civüek vigyáztak ránk. A katonák megérkezése után más helyre hajtottak bennünket. Mi tárkányiak egy ház padlásán kötöttünk ki. A kijáratnál egy orosz katona mindenkin végighúzott egy karóval. Szidott bennünket, hogy miért nem tudom. Számláláskor kiderült: hiányoznak azok hárman, akik megszöktek. Helyükbe kerítettek három embert, mert a létszámnak meg kellett lennie. A létszám tehát újra teljes volt, hogy hányán voltunk pontosan megmondani nem tudom, úgy 400-500-an lehettünk. Az ötös sorok megmozdultak. Lépéseink aprók voltak, nem volt erőnk, de katonák ezt nem értették. Térdünket fogdosva meneteltünk, így próbáltuk erősíteni lábainkat. Mindenki csontra volt fagyva. Menni kell a végzet felé. Kanyargós keskeny utakon haladtunk. Ahol lehetett a kanyarokat kikerültük, hogy rövidítsünk. Volt úgy, hogy szántóföldeken jártunk. Nagy tábla káposztás földhöz értünk. A levágott káposzták helyén magas torzsák álltak ki a földből. Könnyen ki lehetett húzni őket. Megragadtuk az alkalmat és a hónunk alá vettünk egy pár fagyos torzsát amit útközben eszegettünk. Hamar sötétedett. Novy Szamborba érkeztünk. Valamilyen iskolában és annak az udvarán töltöttük az éjszakát. Az épület nagyon rossz állapotban volt. Sötét volt, semmit nem lehetett látni. Csúszós piszokban lépkedtünk, erről tudtuk, hogy már előttünk voltak elszállásolva emberek. A szükséget mindenki maga alá végezte el, mivel a házból nem engedtek ki. Ha valaki a padláson elvégezte a dolgát, azt a lentiek szidalmazással fogadták, mert le- csurgott rájuk. így ment ez reggelig. Lent a harag káromkodássá fajult. Reggel haragosan néztek egymásra az emberek, a sorsüldözöttek. Bűzös és piszkos volt rajtunk a ruha. A véres ürüléket csupasz kézzel próbáltuk eltávolítani ruházatunkról. Elterjedt a hír, hogy az udvaron két vámosatyai ember halva fekszik, állítólag testvérek voltak. Valóban ott feküdtek a köveken, fogták egymás kezét. Szemük nyitva volt, mintha néztek volna ránk. A menetből ők voltak az első halottak. Ismeretlenek voltak, de mégis nagyon sajnáltuk őket. Ránk is ez a sors vár. Megint a fülembe csengett, amit Ancsa mondott Munkácson: „Oni magukat viszik megölni!” Talán egy fél nap is eltelt míg várakoztunk az indulási parancsra. A várakozás ideje alatt volt időnk gondolkodni. Nem sokat beszélgettünk, szótlanok voltunk. Mindenki a maga bánatával volt elfoglalva. Jót nem reméltünk. Sztary Szamborhoz közeledtünk. Folytatás a következő számban Magyar Művelődési Intézet, a Magyar Kollégium, valamint a Pest Megyei Köz- művelődési és Információs Központ június 2-4-én rendezte meg a Budakalászi Faluházban a kárpát-medencei kisebbségben élő magyar közművelődési civil szervezetek fórumát. A meghívott civil szervezetek tevékenységének skáláját tekintve szó szerint meglepődtem a résztvevők sokrétűségén - egy dologban azonban mindenképpen megegyezett valahány kezdeményezés: az összes szellemi szabadcsapat az anyanyelv megmaradásáért és a nemzeti önazonosságtudat erősítéséért, illetve szellemi felemelkedésünkért folytatja harcát. Az érdekes előadásokkal indított háromnapos tanácskozásról Halász Péterrel, az MMI főmunkatársával és Romhányi Andrással, a Magyar Kollégium vezetőjével beszélgettem a helyszínen: „Nem először rendezünk ilyen jellegű fórumot, 1994-ben a nyugati országokban tevékenykedő civil köz- művelődési szervezetek vezetői tanácskoztak Magyarországon, 1996-ban pedig Kecskeméten rendeztünk a határon túli magyar szervezetek részére egy fórumot, ahol szintén jelentős beszámolók hangzottak el a civil szféra által végzett kulturális és közművelődési munkáról. Az idén Szlovákiából, Ukrajnából, Romániából. Jugoszláviából és Horvátországból hívtunk meg több mint száz közművelődési civil szervezetet, egyesületet, szövetséget, társaságot, alapítványt és klubokat” - nyilatkozta Halász Péter, az MMI főmunkatársa, aki szerint ez a találkozó mindenképpen megerősíti a magyarországi és a határon túli magyar civil szervezetek kapcsolatát. Figyelemreméltó eredménynek tartom, hogy közel száz civil szervezet jelentkezett az öt országból. Szlovákiából hat társaság mutatkozott be: a királyhelmeci Csemadok mellett működő Majláth Kör, az ipolyvarbói Palóc 'Társaság, a királyhelmeci Polgári Kezdeményezések Klubja, a rozsnyói Rosarium - Rozsnyói Magyar Közművelődési Intézet, az Érsekújvárott székelő Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség (Csemadok) területi választmánya, valamint a Szepsiben székelő SZMTKSZ Kassa környéke területi választmánya. „Lényeges dolognak tartom, hogy a Magyar Kollégium, mint civil szervezet, az MMI, mint állami országos intézmény, valamint a Pest Megyei Közművelődési és Információs Központ a Pest Megyei Önkormányzattal karöltve vállalta e civil fórum létrejöttét, mindenekelőtt azzal a céllal, hogy találkozzanak és egymás tapasztalataiból, információiból is gazdagodjanak a határon túli szervezetek képviselői. Ez egy jelkép is lehetne a továbblépés szempontjából, méltán sugallhatná az együttműködés szükségét a különféle horderejű intézmények, szervezetek, alapítványok és egyesületek között. A határon túli, kárpát-medencei magyar civil közművelődési szervezeteknek szükségük van az információcserére, a további működésüket elősegítő módszertani-szakmai segítségre, valamint az egymás közti együttműködés lehetőségére” - hangsúlyozta Romhányi András, a Magyar Kollégium vezetője, s reményét fejezte ki azzal kapcsolatban is, hogy a kisebbségben élő magyarok nemcsak a sikereiket, hanem a kudarcaikat és a kérésüket is megosztották a fórum résztvevőivel. „Tudnunk kell egymás gondjairól, igényeiről, tisztában kell lennünk azzal, hogy melyikünk mit nyújthat a másiknak. Örültünk volna, ha a nagy szervezetek is segítő kezet nyújtottak volna és részt vettek volna a fórumon, de sajnos bizonyos esetben nem így alakult a felkérés” - tudtuk meg a főszervezőktől, és a Budakalászi Faluház dísztermének kapuján megdöbbenve olvastam az Illyés Alapítvány elutasító üzenetét, miszerint nem kívánják támogatni a Kárpát-medencei Köz- művelődési Civil Szervezetek Fórumát, és az elfoglaltságukra hivatkozva nem vesznek részt a tanácsokozáson. Azon az összejövetelen, ahol közel száz határon túli magyar civil szervezet képviselői jelentek meg, öt országot, sok-sok magyar embert és érdeküket képviselve. Elég volt azonban belépni a díszterem kapuján, végignézni a rengeteg beszélgető és szervezési láztól égő jelenlévőn, látni a szlovákiai magyar ismerős arcokat, hallgatni a szomszédos országokból érkezett magyar klubvezetők hozzánk hasonlatos gondjait, tapasztalatait, igényeit... Meg is jegyezte Harcsa Lajos, Budakalász polgármestere (több civil szervezet és egyesület kezdeményezője): „Látja, aki fontosnak tartotta, hogy ideutazzon több száz kilométerről, az el is jött. Meg kell őriznünk a helyünket a világban. Tennünk kell érte, hogy önmagunkat se veszítsük el. Nézzen körül, milyen sokan vagyunk!” Talán egyesek úgy gondolják, hogy fölösleges üyen rendezvényeket szervezni, talán ők nem érzik azokat a nehézségeket és aktuális döntések szükségét, mint az itt jelenlévők mindannyian. Nos, ha három napra összeülnek azok, akik a kulturális autonómia valamüyen kérdésében jártasak, vagy éppen annak hiányát szenvedik, akkor ez a fórum előrevi- heti a kérdést a megoldás felé. Romhányi András, a Magyar Kollégium vezetője az értékről, az érdekről, a haszonról, illetve a civil szervezetekről, a politikáról és a vállalkozókról tartott egy izgalmas előadást (A szerző felvételei) Archív felvétel Bakos István, a Bethlen Gábor Alapítvány vezetője és Halász Péter, az MMI főmunkatársa Harcsa Lajos, Budakalász polgármestere üdvözölte a hat ország magyar civil szervezeteinek képviselőit A mellékletet szerkesztette: P. Malik Éva Levélcím: Régióink, Vox Nova Rt., Prievozská 14/A, P.O. BOX 49, 824 88 Bratislava, tel.: 07/58238310
