Új Szó, 2000. május (53. évfolyam, 100-124. szám)
2000-05-06 / 104. szám, szombat
Szombat, 2000. május 6. 4. évfolyam, 17. szám A béke első napjairól vall Strba Sándorné: ... a soványokat mindjárt a gázba vitték Hiába voltunk szabadok, féltem Helembay István (A szerző felvétele) nák kezét-lábát csókolgatta. Azután mi is kimentünk a húgommal. Én megálltam hátul, és arra kértem Ancsit, engedje meg, hogy előre lépjek kettőt, hátra lépjek kettőt, jobbra... mert mindig ötös sorban kellett mennünk. Csak így hiszem el, hogy szabad vagyok, mehetek arra, amerre akarok. Az amerikaiak azt mondták, bemegyünk a faluba, Niederg- rencebachba. Bennünket egy padlásra osztottak be. Reggel a húgom elment a faluba koldulni, hozott zsíros kenyeret, lekváros kenyeret, vajas kenyeret, hagy- Strba Sándomé mát... Mindenből ettem. Az éhes gyomor nem bírta befogadni az ételt. Mindenki hányt. Egy német házaspárhoz kerültünk. Nagyon kedvesen bántak velünk, éreztem, hogy nekik mi jelentjük a biztonságot. Csomagokat kaptunk, öreg ruhákat. A szállásadónőnk tudott varrni, pokrócból varrt nekem kabátot. Egy hónapi ott-tartózkodás után áttettek Obergrencebachba. Abban a két faluban olyan tisztaság volt! Pedig mindenütt tartottak állatokat, de semmi istállószagot nem éreztünk. Mindenütt volt már vízvezeték. A másik német családnak volt egy lánya, Maria Lujza. Velünk egykorú, megszeretett bennünket, fényképet is adott, de nem nagyon beszéltek magukról. A kíváncsi húgom felment a padlásra. Talált ott egy SS-sapkát meg egy fényképet. Biztosan a fiuk lehetett. (Fotó: vári) Kérérdezték, mi a kedvenc ételünk. Mondtuk, hogy a szilvás gombóc. Fogalmuk sem volt róla, mi az. Készítettek valami lepényt, rajta valami gyümölccsel. A német család marasztalt, hogy ne menjünk még, de én alig vártam, hogy eljöhessek onnan. Hiába voltunk szabadok, féltem a németektől. Egy éjszakát valami kastélyban töltöttünk. Ott, a csupasz földön ülve döbbentem rá, hogy nincsenek szüleim. Megtudtuk, hogy azokat, akik gyerekkel mentek, mint anyám a kishúgommal, vagy a soványakat, gyengéket, mint az apám, mindjárt a gázba vitték. Sírógörcsöt kaptam, nem bírtam abbahagyni. Reggel teherautóra ültettek. Egy néger sofőr vitt bennünket. Olyan vadul hajtott a szerpentineken, hogy attól féltem, most halok meg, tizenkilenc évesen. Pedig eddig megúsztam. A rimaszombati Helembay István azt tartja, hogy magyar ember ne panaszkodjon Festő - civilben FARKAS OTTÓ jól számolok, éppen negyedszázada nem ______________láttam. Bajuszt, szakállt növesztett, de a dús szőrzet sem takarta úgy el az arcát, hogy ne ismerjek markáns vonásaira. Egy pillanatig mégis tétováztam, mert megtévesztett azzal, amit ott éppen akkor csinált. Csak álltam és figyeltem. Amikor utoljára találkoztunk, íróasztal mellett ült és számokkal gyötrődött, mellette akták tornyosultak. Most pedig ecsettel a kezében állt a rimaszombati piac közepén, festett és a zöldséges, gyümölcsös asztalok előtt állványokra támasztva kínálta műveit. Észrevett, gyanakvó tekintetéből biztosan tudtam, hogy nem tévedek. Ő Helembay István, a közgazdász. „Már n em vagyok az, a szövetkezet pedig, ahol dolgoztam, régen nem is létezik” - magyarázta. - „Állás nélkül maradtam, s mint annyian Gömörben, kényszervállalkozásba kezdtem, hegesztő lettem. Nem az volt a baj, hogy fizikai munkát végeztem, hiszen látod, jó kondícióban vagyok, hanem az, hogy közben megromlott az egészségem. Az orvos tanácsára abbahagytam a munkát és visszaadtam a vállalkozási engedélyt. Aztán a szociális segélyt elvették tőlem, de erről inkább ne tégy említést. Nézd, én azt tartom, hogy magyar ember ne panaszkodjék, inkább azt mondom el neked, hol és hogyan ismerkedtem meg az ecsettel.” Pista humorát megőrizve mesélt, emlékezett, de a keze egy pillanatra sem pihent. Portrét készített a mellette álló árusról, a gömörmihályfalai Forgon Andorról. „Nem voltam én mindig rimaszombati, Runyában születtem, és Tornaiján jártam iskolába” - folytatta. - .Amatőrként réges-régen kezdtem festeni még Bódi tanár úr kedveltette meg velem a rajzolást. Szeretem a portréfestést, a címerkészítést és a bibliai témájú alkotásokat. Eddig általában barátok, ismerősök kértek fel és én tőlük szívesen elvállalok mindent. Nem akarok dicsekedni - mondta halkan, hogy a körülálló kofák se hallják. - de készítettem már portrét Václav Klausnak és jónéhány képem eljutott Jeruzsálembe, ahol a feleségem szülei élnek.” Amikor a felvételek elkészültek, szerettem volna megmutatni Pistának. Már nem találtam a piacon, az ismerősei szerint kitiltották onnan. Aztán levelet hozott a posta, benne Helembay István levele. Pontosabban tizennyolc versszakos verse, amelyben megírta a méltatlanul elfeledett Mihályfalusi Forgon Mihály történetét. VALLOMÁS gyik nap a lágerben kiadták a parancsot, hogy továbbmegyünk. Allendorfban voltunk, a fegyvergyárban. Mindenki azt hitte, a németek rosszul állnak, visznek bennünket a gázba. Fehér kabátot adtak, piros kereszttel. Messzire világított. Reggel az Appelplatzon felsorakoztunk, megkaptuk a szokásos kenyeret, marmaládét és elindultunk. Azt hiszem, május elseje volt. Egy óra tájban egy tisztásra értünk, ott leülhettünk. Fél ötig ottmaradtunk, akkor továbbindultunk. Láttam egy hosszú akolféle- séget. Ötpercnyi gyaloglás után mondom a húgomnak - végig együtt voltunk hogy én nem megyek tovább. Megijedt. Agyonlőnek, siránkozott, most, amikor már talán szabadok leszünk. Mit tudom én, mik leszünk, én fáradt vagyok, éhes vagyok, nem megyek tovább. Tudod mit, mondta, akkor gyerünk vissza abba az akolba, legalább ne itt lőjenek agyon. Visszaosontunk és bebújtunk a szalmába. Reggel, amikor felébredtünk, vagy háromszázan voltunk. A többiek is visszaszöktek. Kikukucskáltunk. Láttuk a templomtornyot, hallottuk a lövöldözést, a bombázást. Két napig ott húzódtunk meg. Ennivalónk nem volt, de kávénk igen. Köztünk volt a Lágerelteste, egy galántai nő, öt nyelvet beszélt. Megegyeztünk, hajönnek a németek, azt mondjuk, hogy elszakadtunk a többielttől, várjuk, hogy értünk jöjjenek. Másnap két német közeledett a búvóhelyünk felé. Megijedtünk. A Lágerelteste kiment, de csak azt kérdezték, hol a falu. Arra nem is voltak kíváncsiak, kicsodák vagyunk. Talán harmadnap megpillantottuk a fehér zászlót a templomtornyon. Tudtuk, hogy a falu megadta magát. Két napra rá két amerikai ejtőernyős érkezett. Ők hozták a hírt, hogy vége a háborúnak. A háromszáz nő - a húgomat meg engem kivéve - kirohant, a katoA kerti törpék is érzik a tavaszt... (Dömötör Ede felvétele) Munkanélküli vagyok. Egy „senki-fia, senki-lánya" lehetetlen tehetetlen. Nem kellek senkinek! Hédi keserű-absztrakt vallomása RÉVÉSZ ADRIANNA iosonok a lakásomból, elvégre a szemetet valakinek csak ki kell vinnie, a kenyeret, vajat is csak meg kell vennie (... pár napig még jogurtra is futja..., ó, én tékozló, bűnös, ma még egy jégkrémet is vettem!... Visszaosonok a lakásomba, a sajátomba (!), mint egy besurranó tolvaj... Igen, bújdosom és menekülök. Jaj, meg ne lásson senki, jaj, meg ne kérdezze, van-e már (új) munkahelyem... Mert hát nincs! Igen, munkanélküli vagyok. Egy „senki-fia, senki-lánya” lehetetlen tehetetlen. Nem kellek senkinek! Pedig szakmáim is vannak, ha jól számolok, három. Hivatásom is volt, az viszont csak egy! Kis túlzással állíthatom, sokoldalú vagyok. Sekélyesen bár, de több mindenhez konyí- tok... Hajdanán (Krisztus előtt valahányban) prózamondóversenyek győztese voltam. Képzőművésznek készültem: ha kell, festek, szobrászkodom (agyagból), de leginkább rajzolgatok. Kiismerem magam a pszichológiában, parapszichológiában. Ami viszont lényeges, amivel manapság tényleg hasznavehetően diszponálok az a: magyar, szlovák - anyanyelvi szinten, német (állítólag) felsőfokon, az angol az udvariassági frázisok szintjén, egy csipetnyi ,ja panyimáju nyemnóska”, egy icipici „prego-avanti-bondzsomo”, kevéske „merszi-zsötém-szilvup- lé”... Komolyra fordítva a szót, amihez még ért(eget)ek, az a számítógépkezelés - alapfokon és a gépírás - tíz ujjal!... Valamelyest ki is nézek, igaz, mostanság egyre gyatrábban. Megviseltek az események, történések (illetve sem- mi-nemtörténések). Nem kellek senkinek, pedig tényleg mindent megpróbáltam. Otthagytam egy munkahelyet - sorrend tekintetében a harmadikat. Az első tökéletes volt (a hivatás...), a második csak jó, de azt a harmadikért hagytam ott, abban a naiv tudatban, az majd maga le.sz a tökély, hasznosabb lehetek és talán kreatívabb is... Ó, mekkorát tévedtem! Erről nem akarok beszélni, erre nem akarok gondolni! Nemcsak, hogy egy feje tetején álló,, kaotikus „birodalomba” csöppentem, ráadásul - én balga - még távtanulásra is adtam a fejem, mondván: egy másik diploma csak hasznára lehet az embernek (elárulom: e napokban szinte utániban van...). Közben az egészségem - na nem a stúdium miatt! - felmondta a szolgálatot, hónapokat töltöttem kórházban. Több felvonásban, hetekig, félévekig lábadoztam. Munkatársaim helyettesítettek óra- és hónapszámra. Én nem tehettem róla, mégis mind a mai napig bűntudatom van. Adósuk maradtam... Káosz van mindenütt. Kaotikus a világ. Kaotikus, szertelen vagyok én is!... (a sok zárójel is erről árulkodik...) De ha már valamihez hozzáfogok, azt (legalább) nem ímmel-ámmal csinálom. Vagy teljes erőbedobással, mindent bele- adással, odaadással, órákig tartó, éjszakába, hajnalba nyúló felkészüléssel, önsanyargatással vagy sehogy! Azt vallom, ami rossz, azt nem érdemes, nem kell, nem szabad folytatni. Ami kilátástalan, kesze-kusza, azt mielőbb ott kell hagyni. Ezt tettem. Fel- mondtam. (... itt gubbasztok fillér nélkül, segély nélkül, de jól tettem). Ma se bánom... Harmadik hónapja nincs munkám. Összeakadtam ugyan munkáltatókkal, akik (még nem hivatalos minőségben) foglalkoztattak, megdicsértek, magasztaltak, aztán egyszeriben köddé váltak.,., hová a „túróba” tűntek telefonszámostól, „pé-ó-boxostól”?! Összeakadtam munkát kínálókkal, gyönyörű, mesés perspektívák kecsegtetőivel. Csakhát valahányszor a szerződést már-már aláírtuk volna: hirtelen! - az ő részükről - közbejött egy galiba! ( Ó, én liba!) Ezekután elmennék én akár sört csapolni, banánt árulni babát dajkálni, krumplit hámozni, kuku- tyinba zabot hegyezni, de még üyen meló sincs! Itthon vagyok. Néha ki-kiosonok..., és arra gondolok: „nem hiszem, hogy normális vagyok!”