Új Szó, 2000. május (53. évfolyam, 100-124. szám)
2000-05-04 / 102. szám, csütörtök
Régióink ÚJ SZÓ 2000. MÁJUS 4. Bogya máig megőrizte mezőgazdasági jellegét. A főút menti fekvése jó fejlődési lehetőségeket biztosíthat(-na) a településnek. A háború utáni mozgalmas időszakról, az árvízről és a jelenről A községi hivatal épülete (a szerző felvételei) MIRIÁK FERENC A 340 lelket számláló község huszonhat kilo- : méternyire fekszik Ko- i máromtól északnyu- gatra, a Komárom - Du- naszerdahely főútvonalon. 1990-ben különvált tőle Bogyarét, majd 1994-ben Gellér. A község máig megőrizte mezőgazda- sági jellegét. A főútvonal menti fekvése jó fejlődési lehetőségeket biztosíthat a településnek. A falu határát már a régi időkben betelepítették, ezt bizonyítják a római - barbár régészeti leletek, és az avar kaganátus idejéből származó sírok. Első ízben 1268-ban említik villa Boghaként, területén ebben az időben vár állt. A község később Várbogya néven szerepelt, az itteni vámházzal együtt a komáromi vár tulajdonában volt. A falu lakói a komáromi várurak jobbágyai voltak egészen 1848-ig. Sok nemesi család volt a falu tulajdonosa (Kürthy, Antal, Csepy, Bereck, Pázmány, Császár), de a legnagyobb vagyonrészek Tichy István gróf csicsói uradalmához tartoztak. Egészen 1945-ig Sabran Adél, született Kőröspataky Kálnoky grófnő örökösei birtokolták a földeket. A községet gyakran gyötörték a Duna árvizei. A XX. század harmincas éveiben építették fel a Temető utcát. 1938- ban a helyi iskola felépítése után kezdődött a kultúra rohamos fejlődése. Színi előadásokat szerveztek, amelyeket a helyi színjátszó egylettel Bogyai Ferenc tanító rendezett és vitt sikerre az egész környéken. 1913-ban építették fel a bogyai községháza épületét, 1938-ban épült a posta, megnyílt a falu könyvtára. A háború utáni mozgalmas időszakról és a jelenről már Ravasz Ödön polgármester nyilatkozik. ,A helyi efsz 377 hektáron gazdálkodott, változni kezdett a község arculata, stabüizálódott a gazdasági helyzet. Az ötvenes években alakult meg a helyi traktorállomás (ma az épületben építőanyag-raktár üzemel). 1955-ben bevezették a villanyt, 1960-ban vezették be a községbe az első telefonokat. 1965-ben Bogyát is elérte a katasztrofális árvíz, a falu felújításánál Vyskov és Zdár nad Sázavou cseh városok segédkeztek. Az önzetlen segédkezés megváltoztatta az embereket, a katasztrófa által sújtott családoknak segítettek átvészelni a bajt, és helyrehozni a beláthatatlan károkat. A helyzet rendeződése után a község gyors fejlődésnek indult. A 80-as években sok új családi ház épült. Az utóbbi tíz évben a község kereste az új arculatát. A falu háromnegyed része el van látva vezetékes ivóvízzel, a hiányzó részt még pótolni akarjuk. A 4 kilométernyi gázosítás 15 millió koronába kerül majd. Mivel a községben lévő ivóvíz egészségre ártalmas, még 1995-ben kezdtük a bősi vízhálózatra való csatlakozást, aminek a befejezésére 1,5 millió koronára lenne szükségünk. A háztartási szemét megfelelő elhelyezése megoldódik, hiszen egy 3 ha-os területen 12 alsó-csallóközi község közös szeméttelepet épít. A csallóközi ivóvíz megmentése céljából egy tervdokumentációt dolgozunk ki, hogy az ISPA-program keretében megpályázzuk az EU pénzügyi támogatását. Ez egy tervdokumentáció lesz, amiben a fő hangsúlyt az egészséges ivóvíz bebiztosítására és a csatornázásra kell összpontosítani. Az évi költségvetésünk 1 315 000 korona, ennek befektetése igazán nem jelenthet gondot. Ebben az évben szeretnénk befejezni a községi hivatal telefonhálózatát, mivel sok az igénylő. Jól működik a sportszervezet Cserepes Béla vezetésével, a Csemadok Horváth Kornélia irányításával, a Vöröskereszt Kváca Zsuzsa vezetésével és a Tűzoltószervezet Mészáros László vezetésével, akik az elmúlt évi járási versenyen a 3. helyet szerezték meg. Tavaszra maradt a Csemadok jubileumának megünneplése. A helyi szervezet megalakulásának mi is ötvenedik évfordulóját ünnepeljük. Figyelemre méltó a terület természeti gazdagsága. A csigahéjak és a fennmaradt kagylóhéjak gazdag malako- faunáról tanúskodnak. A terület vízinövényekben különösen gazdag. A vízben többfajta hal él. A község közepe táján található a Kovács-tó. A Zsemlékes-tavat már 1268-ban említik. A vízterület szélét nád és egyéb vízinövények nőtték be. A partokon szórványosan bokrok és fák találhatók. A községben két kúria is volt, az egyiket az árvíz teljesen megsemmisítette, a másikat a kúria mai tulajdonosa szeretné visszaállítani az eredeti állapotába. A község híveinek sohasem volt templomuk, ezért a környező falvakba járnak istentiszteletre. A település legszebb épülete a községi hivatal, amelyet 1913-ban építettek. Az 1945 utáni építkezések nem követték az eredeti népi építészetet. Ajövőben a Zsemlékes-tó környékét jó volna sportolási és üdülési célokra kihasználni. A gondok ellenére is egy olyan faluról álmodom, ahol mindenki jól érzi magát” - fejezte be nyilatkozatát a polgármester. Ahol az összefogás hagyomány, ott nem csak álmodni lehet, mindez meg is valósulhat! Ravasz Ödön polgármester TÖRTÉNETEK A RÉGMÚLT IDŐKBŐL Nagyapám, a hajós KOVÁCS ILDIKÓ Nagyanya és nagyapa uniformisban (a szerző archívumából) ermekkorom legszebb napjait egy Duna menti kis faluban, Dunamo- cson töltöttem el, itt született édesanyám, és én gyakorta szünidőztem nagyszüleimnél. Sajnos, már csak nagyapám él, aki nagyon szeret a régmúlt időkre visz- szaemlékezni. Idén lesz 92 éves, de úgy beszél a 20-as, 30-as évekről, mintha a tegnapot idézné fel. Hajós múltjáról kész kalandre- génnyit mesélt el. Nagyapám, Csehi József Komáromba szegődött kovácsinasnak, s annak rendje-módja szerint ki is tanulta a mesterséget. Mivel ereiben hajósvér csörgedezett, István bátyja pedig már régebben hajón dolgozott, beállt ő is bátyja mellé hajósinasnak. Egy szerb gőzösön kitanulta a hajózás csínját-bínját. Regensburgtól a tengerig jártak. Történt mindez 1925-ben. Fűszert, élelmiszert, gyümölcsöt, ruhaneműt, Bafa-cipőt szállítottak. A cipőszállítmány a gyakori lopások elkerülése végett csak bal cipőt tartalmazott, a legközelebbi járattal vitték a párjukat. Passau és Regensburg között 2 évig hajózott. Ebben az időben született meg az elképzelés: István bátyjával a maguk erejéből próbálnak szerencsét. Pozsonyban megépítettek egy hajótestet, vettek egy használt Laurin és Klement autót, amelynek 200 lóerős motorját építették be a hajóba. Amikor elkészült, a Moca nevet kapta, s 50 személy szállítására kapott engedélyt. Dunamocs és Komárom közt hajóztak, szállították a piacra a kofákat és árujukat. Mivel a benzin drága volt, jóformán el is vitte a hasznot, ezért 1935- ben vettek egy vashajót 1400 koronáért a Kuzma Banktól. Pozsonyból kellett lehozni, de mivel motorja darabokban hevert a hajófenéken, nagyapám készítette nagy evezőkkel indultak hazafelé. Mindjárt az út elején a nagy vízsodrásban eltört egy evező, és az irányíthatatlan hajó fönnakadt a kövezésen. A köveken kimentek a partra és gyalog vissza Pozsonyba. Megtudták, hogy indul másnap egy gőzhajó, amire fel is szálltak. A hajóskapitánnyal megegyeztek, hogy útközben megpróbálják kiszabadítani a Fecskét kőfogságából. így is történt, de a kövek nem engedték el könnyen a hajót. Nagyapám ötlete segített végül, három ember a hajó egyik végéből a másikba szaladt, ugrált, és így a hajót hintáztatva siker koronázta igyekezetüket. Kikötötték a gőzös mellé és bevontatták Komáromba, onnan pedig egy slepp segítségével jutottak el Mocsra. Megkezdődött a hajó felújítása. Nagyapám a motorját szerelte össze, olyan tökéletesen, hogy 9 évig működött hibáüanul. Száz személy szállítására kaptak engedélyt. Dunamocs és Komárom közt személy- és teherszállítással keresték kenyerüket. Egy kis érdekesség: 4 koronáért szállították mázsáját a „bolti rakománynak”, amibe húsféle, gabona, gyümölcs, zöldség és megannyi portéka tartozott. Néha diákokat is vittek kirándulni Kovácspatakra. A haszon 3-felé oszlott, nagyapám, István bátyja és Zámbóky sogóra között. Kezdtek jól menni a dolgok, nagyapám még cséplést is vállalt, így félre tudott tenni egy kis pénzt. Megnősült, elvette nagyanyámat, Jókai Ilonát, aki sajnos már nincs az élők sorában. A Fecske mellé - mivel összegyűlt egy kis pénzük - vásároltak Pesten egy vassleppet 22 000 pengőért. Elkeresztelték „Bözsi”-nek, amivel aztán szenet szállítottak a csicsói kanálison, a Vágón egészen Nyitráig. Nymáról az ácsi cukorgyárnak és a győri szeszgyárnak vitték a cukorrépát. Dorogra szénért jártak. Közeledett a háború. Hajózási vállalatukat ún. „hadiüzemmé” nyilvánították, nagyapámat pedig katonának vitték; 1941-ben Lengyelországba, 1942-ben pedig sofőr volt a doni légvédelemnél. István bátyja itthon maradhatott a hajón, de mivel hiányzott neki nagyapám ügyes keze, kijárta feletteseinél, hogy hívják haza. Végül is táviratban hazarendelték a papát. A fehérvári mentősökhöz 1944-ben rukkolt be. Megint István bátyjára hárult a hajózás, nagyanyámra pedig az otthoni gazdálkodás, s a 4 gyermek nevelése. A németek menekültek az oroszok elől és ami hajót, sleppet, csónakot találtak a Dunán azt vitték, egész Bécsig. Nagyapám a mentősökkel szintén menekült, Győr, Sopron és Bécs útvonalon, egyszer csak, ahogy a Dunaparton haladtak, látja, hogy a sok veszteglő hajó között ott van a Fecske és a Bözsi is. Bécs környékén a németek elvették mentőautójukat és őket bevagonírozták. Passauban a magyar katonaismerősével szereztek papírokat és fel- kéredzkedtek a Szent István személyszállító hajóra. Nagyapám keresésére indult elveszett hajóiknak. Linznél kiszálltak és egy sebesült- szállítóval utaztak tovább. Ipsénél megtalálta a parton elhagyatva a Bözsi sleppet. Elhatározta, hogy valami úton-módon hazajuttatja. Egyik nap német motoros hajó állt meg a Bözsi mellett. Nagyapám tudott németül, így megértette, hogy a németek el akatják vinni a hajót. Hogy ne veszítse szem elől, felszegődött rá munkásnak. A németek elmenekültek, de jöttek az orosz katonák. A papáról „kiderült”, hogy csehszlovák állampolgár, így továbbra is a hajón maradhatott. Egyik útja során 100 hordó olajat vitt le Pestre, ahol kihasználva az adandó alkalmat, ügyeskedve kijárta, hogy a Bözsi visszakerüljön a tulajdonába. Román gőzössel vontatta vissza Mocsra. A parton már várták a falubeliek és István bátyja. Csakhogy a gőzös nem akart megállni, így nagyapám kiakasztotta Dunamocsnál a vontatókötelet és kiabálta István bátyjának, hogy küldje a kutyát a kötél után. A kutya kiúszott a kötéllel, a parton álldogállók meg kihúzták a sleppet nagyapámmal együtt a partra. A másik hajóról, a Fecskéről, csak annyit tudtak kiderítem, hogy Passau fölé került az ún. „amerikai zónába”. Sok viszontagság után került vissza, nagyon rossz állapotban. Kétszer leégett, miközben a komáromi hajógyár építéséhez hordták vele a kavicsot. A Bözsi sleppet elvitte István bátyja, aki Magyarországon telepedett le. Nagyapámnak meg itthagyta a lerobbant Fecskét, amelyet később eladott a komáromi kikötőnek, ahol felújították és személyszállítóként működtették. Nagyapám még sokszor látta házuk ablakából, ahogy éppen elúszik Komárom, vagy Párkány felé, és szerintem összeszorult néha a szíve, hogy nem ő áll a hajókabinban. Árvíz után, 1966-ban aztán a Fecske elkerült az árvái duzzasztóra. Több hír már nem érkezett róla, nagyapám szerint megszolgálta a pihenést. Ahogy nézem nagyapám felcsillanó szemét, mesélésben kipirosodott arcát, bizony ha tehetné visz- szapörgetné az időt. Én pedig egy kicsit szomorú vagyok, hogy nekem ebbe a mai rohanó, kalandmentes, anyagiakat hajszoló világba kellett születnem. Ez a felvétel majdnem negyven éve készült Az utolsó mocsi hajó ( ő) 1 x!J ( ................. ............................ ...... ....... ........ AZÚJSZÓMm£(l£TE A mellékletet szerkesztette: P. Malik Éva Levélcím: Régióink, Vox Nova Rt., Prievozská 14/A, P.O. BOX 49, 824 88 Bratislava, tel.: 07/58238310
