Új Szó, 2000. május (53. évfolyam, 100-124. szám)
2000-05-25 / 119. szám, csütörtök
Régióink ÚJ SZÓ 2000. MÁJUS 25. TÖRTÉNETEK A RÉGMÚLT IDŐKBŐL „Málenykij robot" KOVÁCS TIBOR rész Az udvaron sora- kozót rendeltek el, ötösével. Délután két óra lehetett, még mindig Csapon voltunk, az orosz katonák számoltak. A létszám úgy 200 főnyi lehetett többnyire kistárkányiak, nag- ytárkányiak, de voltak ágcsemőiek, bélyiek és battyániak is. Csapon szintén sok temetetlen halottat láttunk. Emlékszem, az egyik ház előtt egy magyar katona ült mintha csak élt volna, fiatal volt, homlokán kapta a lövést. Gondolom, hogy valaki csúfságból ültette fel. Alig lehetett 20 éves. Az utolsó ház udvarán magas eperfa állt és alatta cigányok az elhullott lovakat nyúzták. Az egész város ki volt halva. Az említett ház után szántóföldek voltak, letaposott kukoricatáblák. A barázdákban mindenütt halott katonák feküdtek, temetetlenül. Nem csoda, hisz ez a kis város több mint egy hónapig volt ostrom alatt, többször cserélve gazdát. Megállás nélkül mentünk és csak a borzalmas pusztítást láttuk: kiégett tankok és autók. Ásvány irányában jártunk amikor a vasúti átjárónál feltereltek bennünket a vasúti töltésre és azon folytattuk utunkat egészen Bátyúig. Talpfáról talpfára lépkedtünk. A kísérő katonák oldalról figyeltek. Figyelték a lábbelinket és ha valakié megtetszett nekik azzal kicserélték a lyukas csizmáikat. Beértünk Bátyúba, azt mondták, hogy ott maradunk éjjelre is. Tágas udvaron voltunk, rajta egy kocsma kinézetű épület. Az út másik oldalán egy kertben nagy szalmakazal állt. Sokan mentek szalmáért, hogy legyen mire leülni. Itt találkoztam öszsze Iván Mihállyal a volt kistárkányi kovács fiával. Mondta, hogy szökjünk meg, mert tovább fognak vinni. Kérdeztem, hogy hogyan? Azt mondta, hogy amikor a vasútállomásra fognak kísérni, a peronon majd vasutasok állnak tolatólámpásokkal. Ők tulajdonképpen arra várnak, hogy valakit megszöktessenek. Teljesen besötétedett, mikor elindultunk az állomásra. Valóban ott voltak a vasutasok és vártak, de én nem mertem kilépni a sorból. Ő kilépett, az egyiktől elvette a lámpást és lemaradt. Sikerült megszöknie! Reggel a legtávolabbi vágányon állt egy szerelvény, néhány magasfalú nyitott kocsival. Ezekbe kellett beszállni. Laci bátyám állt mellettem és azt mondta: „Nem baj le tudjuk a két hetet, vagy ha lehet Lónyánál elszökünk Tiszaszentmártonba a rokonokhoz és ott elrejtőzünk.” Megnyugogtam. Csak már ott lennénk! Ott mindenki ismert és szeretett engem. Nem úgy történt, nem oda vittek hanem Beregszászba! A beregszászi állomáson kiszálltunk és irány a gimnázium. Az állomáson lett volna alkalom lemaradni, de nem szöktünk meg, mentünk, mint a szelíd bárányok egymás után. A gimnáziumban betereltek bennünket az osztályokba. Aki nem fért be az épületbe, az udvaron éjszakázott. Itt a civilek rendelkeztek, azt mondták, hogy Lónyára fogunk menni. A termekben motozást rendeztek. Mindent elszedtek: kést, fényképeket. December 5-én reggel az utcán sorakoztunk. A kijáratnál kondérsze- rű edényből mindenki kapott egy evőkanál kristálycukrot valamivel vegyítve, mivel a cukor elfogyasztása után igen kívántuk a vizet, szomjasak voltunk. Különben ennivalót nem kaptunk. Az úton felsorakoztunk ötösével, körülöttünk lovaskatonák. A patikus mellettem maradt, nem hagytuk el egymást. Meneteltünk gyalog éhesen, fázósan meg-meg szaladva az élcsoport után. Róttuk a kilométereket. Betegek, öregek is, mint az én patikusom. Nagyon sokat köszönhetek ennek az embernek, de erről majd később... Szóval együtt mentünk kulákok és proletárok, itt mindenki bűnös volt, mert magyar. Elérkeztünk egy nagy legelőhöz ahol az út másik oldalán tölgyes erdő és benne keskeny utacska végén kis falucska rejtőzött. Ismerős volt ez a táj, diákkoromban jártam erre. A fű nedves volt, így leguggolva pihentünk, nagyon szomjasak voltunk az éhségről nem is beszélve. Sorakozásra kaptunk parancsot, már az úton álltunk mikor kiderült, hogy egy ember hiányzik. Nemsokára megláttuk a munkácsi várat. Istenem, de jó lenne ott lemaradni a városban! A város szélén hatalmas repülőteret láthattunk ami a háború előtt nem létezett. A repülőtér tele bombázókkal, fényesek voltak mintha akkor jöttek volna ki a gyárból. A kockaköves Szent István utcában jártunk, haladva a főutca felé. Szegény diákvárosom hová kerültél! Eddig a járdán jártam most meg az utca kellős közepén menetelek. Mondom a patikusnak, hogy itt van II. Rákóczi Ferenc kastélya, erre ő görbebotjával Munkácsy Mihály szülőházára mutatott. A főutcáról bekanyarodtunk a Kossuth Lajos utcába, az én utcámba, ahol diákkoromban laktam. Most jött a nagy meglepetés: a ház előtt hangzott el a szó „Sztuj!” Kinyílt a kiskapu és a kíváncsiskodó szolgáló leány a kócoshajú Ancsa lépett ki rajta. Rákiáltottam:,Ancsa!” Ő odajött a sor mellé és megismert. Sírni kezdett, hogy: „Miért?”. Később megszólalt és azt mondta, hogy „Oni Tibi magukat viszik megölni”. Mondta, hogy megszöktet, hoz vizesvödröt, és majd tegyek úgy, mintha csak vizet vittem volna az embereknek. Leintettem! A másik kapuban is jelentkezett Dr. Tárczy Károly szakácsnője és azt mondta, hogy az orosz kommandó ott van nálunk a házban és ő elintézi, hogy kimaradhassak a menetből. Ancsa egy tálkában 4 darab fasíro- zottat hozott és közölte velem, hogy Károly bácsit is így vitték el és már meg is halt. Éppen csak átvettem és megköszöntem az ennivalót már indultunk is. Menetközben az járt az eszemben, hogy miért is mondta Ancsa, hogy visznek minket megölni. Beértünk a sörgyár udvarára ahol az éjszakát töltöttük. Voltak akik befértek a nagy raktárterembe, de ott kevés volt a levegő. Az oroszok tüzet raktak az udvaron, a nagy fenyőfák alatt, ott melegedtünk. Szomjas voltam, itt vettem az egyik bámészkodó embertől egy pohár vizet 50 pengőért. Jólesett a fasíro- zottra, amit közösen ettünk meg. A katonák elvették az emberek karóráját, csizmáját. Nagyon nehezen virradt meg. December 6-a volt mikor megint sorakozni kellett. Utunk iránya Szolyva volt. A Latorca folyónál láttuk a magas emlékoszlopot, amelyet annak emlékére állítottak, hogy Árpád vezér a honfoglaláskor innen tekintette meg a síkságot, melyet megfelelőnek talált. A Latorca hídja fel volt robbantva. A víz széles volt és gyors. A híd pilléreinek vasszerkezetére deszka volt erősítve, ezen keltünk át egyesével a túlsó partra. Kibírhatadan állapot, éhesek, szomjasak, fáradtak voltunk. Ennivalót nem kaptunk, biztosan gondolták, hogy a kétnapi élelemből még van, de mi nem készültünk fel ilyen hosszú útra. Sóhajtoztunk, az idősebbek halálukat kérték. Erőnk fogytán volt. Többször kényszerpihenőt tartottunk. (Folytatás a következő számban.) Harc Sztálingrádért (Archív felvétel) FELHÍVÁS Júniustól - fotóverseny! A nyár a fényképezések időszaka, ilyenkor gyakrabban kapjuk elő a készüléket, hiszen a viruló természet - amely maga is megörökítésre érdemes - pazar hátteret biztosít családi fotózásainkhoz. Most induló versenyünkbe küldjék el legsikeresebbnek tartott felvételeiket, a három legjobbnak ítéltet megjelentetjük oldalainkon és készítőiknek tárgyi nyereményeket küldünk. A júniusi fotóverseny témája: Gyermekeink. Nem kimondottan portrékat, hanem humoros, .jópofa felvételeket várunk. Már most elárulhatjuk, hogy a szünidei két hónap témája természetesen a nyaralásról fog szólni. Képaláírással és címmel ellátott felvételeiket az alábbi címre küldjék: Régióink - Fotóverseny, Új Szó, Prievozská 14/A, P.O.Box 49,824 88 Bratislava 26. r c) I l\l \( A mellékletet szerkesztette: P. Malik Éva J \ J A J J V J J J X J\ AZ UI SZÓ MELLÉKLETI Levélcím: Régióink, Vox Nova Rt., Prievozská 14/A, P.O. BOX49, 824 88 Bratislava, tel.: 07/58238310
