Új Szó, 2000. május (53. évfolyam, 100-124. szám)
2000-05-24 / 118. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2000. MÁJUS 24. Kultúra Parti Nagy Lajos: „Egy olyan nyelv létrehozása lenne igazán érdekes számomra, amelyik a legváratlanabb pontokon teljesen költészetté válik..." Teljes világot teremt minden egyes hősének Költőként indult, de több műfajt is meghódított. Novellák, tárcák, drámák után regénypersziflázst írt, most először pedig, Hősöm tere címmel, kétszáz oldalas regényt. SZABÓ G. LÁSZLÓ Parti Nagy Lajos bravúrja, nyelvi bűvészmutatványa a parodizált stílusok mögött megjelenő személyes líra. Műveibe a magyar nyelv legelevenebb regisztereit építi be úgy, hogy közben káprázatosán zsonglőrködik a betűkkel. A rapszódiából így lesz habszódia, az operettből huszerett, de nemcsak új szavakat - új műfajokat is teremt. Egészséges stílusérzékét úgy vegyíti a zseniális dilettantizmussal, ahogy a szemfényvesztő dolgozik kiszemelt áldozatával. Előbb ámulatba ejti, aztán elvarázsolja olvasóját, hogy az utolsó sorig, a „zárómutatványig” úgy manipulálja, ahogy ő akarja. Cipolla a javából. A kortárs magyar irodalom egyik jeles mágusa, aki „szórátéttel” viszi be a sűrűbe régi és új híveit. Eddig talán csak a Svejkkel kerültem olyan kapcsolatba, mint mostanában Sárbogárdi Jolánnal. Bárhol, bármikor nyitom is ki a könyvét, írói ötleteivel, szellemességével, nyelvi poénjaival azonnal hat rám a szöveg. Ennél nagyobb dicséret nincs. Ha úgy lehet olvasni valamit a szövegeim közül, mint a Svejket, akkor az nekem nagyon jólesik. A Svejk ugyanis alapmű számomra. Én most már hosszabb ideje Jolán hatása alatt vagyok. Nem tudom megunni a regény nyelvi „kirakójátékát”, azt, ahogy a betűket tologatja ide-oda, ahogy csereberél és új kifejezéseket alkot. Leír, kivesz, betold, vagy inkább fülel, gyűjt, jegyzetel? Nem gyűjtök. Rájöttem ugyanis, hogy amit gyűjtenék, azt ledobná magáról a saját anyagom. Attól fogva, hogy elkezdtem prózát írni, a lefelé stilizált nyelv, a köznyelv, vagy ha úgy tetszik, a romlott nyelv fontos eleme lett a szövegeimnek. De nem vagyok gyűjtőtermészetű író. Kolozsvári Grand- pierre Emil volt az, és Mészölynek is volt egy korszaka, amikor imádott ilyen furcsaságokat gyűjteni. Én is megjegyzek egy-egy érdekesebb szólást vagy fordulatot, ám a legtöbb esetben nem használom egyiket sem, hanem kitalálok helyette majdnem olyat vagy hasonlót, mert az az érzésem, hogy leválik a saját szövegemről. Nem teljesen kompatibilisek. Az általam „megteremtett” nyelv természetesen műnyelv. Ezt az olvasó is érzi. Kicsit olyan, mint ahogy a hiperrealista festmények visszanyúlnak a fényképhez, illetőleg a valósághoz. Szinte ugyanazt mutatják, de mégsem. Arról nem is beszélve, hogy én szeretek szöszölni a mondatokkal. Játszani a szavakkal. Aztán vagy bejön egy ötlet, vagy nem. Addig dolgozom, addig forgatom az egészet, míg a végén kialakul. Én egyszerűen érzem ezt a jolános nyelvet. Azt mondta: műnyelv. Persze. Csakhogy én ismerek embereket, akik hasonlóan beszélnek. Van egy furcsa fogalmazásmódjuk, amely azt a réteget, azt a közeget is tükrözi, amelyben él- nek-mozognak. Majdnem ugyanazt a nyelvet használják, de mégsem. Ez fontos. A Mauzóleumban látszik, hogy számomra ez a nyelv akkor érdekes, ha annyi költészetet, irodalmisá- got tudok beletenni, amennyi csak belefér az adott szituációba. Leutánozni egy ilyen rossz vagy gyenge beszédű társadalmi réteg, esetleg csoport nyelvét, szerintem egyszerűen unalmas és fárasztó. Egy olyan nyelv létrehozása lenne igazán érdekes számomra, amelyik a legváratlanabb pontokon teljesen költészetté válik. Olyan ez, mint amikor a színész megfigyel bizonyos embereket, de a színpadon aztán mégsem ugyanazokat a gesztusokat, mozdulatokat használja1, mert a színpadon mindent fel kell nagyítani, ugyanakkor mégis halálpontosan hozza a karaktert. A nyelvészek, a lektorok menynyire tudnak beleszólni a munkájába? Van erre egyáltalán lehetőségük? Igyekszem úgy kiadni a kezemből a kéziratot, hogy ahhoz már ne lehessen hozzányúlni. Olyan helyzetbe, hogy egy szerkesztő azt mondaná, „ez a mondat így radikálisan nem rossz, de nem így kellene”, már nem kerülhetek. Vállalok annyi felelősséget a saját szövegeimért, hogy egy lektor vagy egy szerkesztő ne szólhasson bele. Az olvasók pedig általában szeretik, elfogadják és értik is ezt a nyelvet. De ez nem is egy, hanem több nyelv, és magukban hordozzák a kódjukat, a megfejtésüket. S ha már az olvasó elfogadta, hogy ez játék, különböző elrajzolásokkal, onnantól fogva már nagyon vaskalaposnak kell lennie akár egy nyelvésznek, akár egy kulturáltabb olvasónak, hogy számonkérjen rajtam valamiféle akadémiai vagy irodalmi nyelvi normát. Ezek folyamatosan kevert nyelvek, ergo a szép, helyes beszéd, a nyelvművelés elemei nem itt keresendők. Akármilyen szörnyű ezt mondani: az irodalom nem nép- és nyelvművelésre való. Ezzel nem akarok megsérteni derék magyartanárokat, hiszen tudom, az írónak nyelvvédő szerepe is van. Civilben, amikor irodalomról beszélek, én is igyekszem a lehető legválasztékosabban fogalmazni. Nem káromkodom, és nem keverem össze a műnyelveimet a civil nyelvvel. írás közben viszont ezek a szabályok nyilvánvalóan nem kötnek. Egy autóversenyző sem gondol arra a pályán, hogy nem szabad túllépnie a megengedett sebességet, vagy hogy a kanyarban nem előzhet. De abban a pillanatban, hogy átül a saját kocsijába, és kimegy a közúti forgalomba, rá nézve duplán kötelezőek a szabályok. Nem rejt egy idő után valamiféle csapdát épp az író számára az ilyen erős, művileg megteremtett nyelvezet? De igen. Rengeteget. Ez a nyelv egyfolytában borotvaélen táncol, hiszen a végtelen természetesség és végtelen modorosság határán játszik. Alapvető eszközöm a ma- nír és a természetesség. A folyamatos nyelvkeverés pedig veszélyekkel jár. Adott esetben elmegyek a könnyebb ellenállás felé, és mondjuk elkezdem magam utánozni. Vagy engem kezdenek el utánozni, Parti Nagy Lajos (1953) költő, író Angyalstop (versek, 1982) Csuklógyakorlat (versek, 1986) Szódalovaglás (versek, 1990) Se dobok, se trombiták (tárcák, 1993) A hullámzó Balaton (novellák, 1994) Esti kréta (versek, 1995) Sárbogárdi Jolán: A test angyala (habszódia, 1997) Ibusár, Mauzóleum (színművek, 1996) Hősöm tere (regény, 2000) Műfordításai: Franz Xaver Kroetz: A vágy Werner Schwab: Elnöknők Nem hiszem, hogy a világ különösebben elmesélhető általában kevesebb sikerrel, mint többel. Van egy csomó félreértés ugyanis e körül a nyelv körül. Sokan azt gondolják, hogy elég lökni ezt a rossz közmagyart és rögtön művészi nyelv lesz. A legfőbb veszélyt számomra az jelenti, hogy túlságosan beleragadok egy nyelvbe. Azért is fogalmazok én szívesen úgy, hogy több nyelv ez. Ha megnézem A hullámzó Balaton novelláit, vagy azokat a szövegeket, amelyeket azóta írtam, nyugodtan mondhatom: működik ez a kevert nyelv. Az, hogy a saját narrációs nyelvem is elég sűrű és tele van költészettel, egy dolog. De mégsem ugyanaz a fajta rontott magyar, ^, hanem egy másfajta nyelv. Néha persze unom, és nem akarom folytatni a ,jolánságot”. Hogy tud ezen túllépni? Már tudom, mit akarok csinálni. Próbálok annak a nyomára jutni, annak a fikciónak és képtelenségnek, hogy vajon a századelőn milyenek voltak, hogy beszéltek az irodalom alatti nyelvek. Tehát visszamegyek az időben. Azt fogom megmutatni, milyen volt a valódi közbeszéd a maga trágárságaival, obszcenitásaival, olcsó érzel- mességeivel, ami akkor nem juthatott föl az irodalomba. Még akkor sem, ha Szép Ernő, Kosztolányi, Csáth Géza is nagyon sokat bányásztak fel a köznyelvből, de a nyelvi és erkölcsi tabuk miatt sok minden nem kerülhetett be az irodalomba. Engem most ezek a határhelyzetek érdekelnek nyelvi kérdésként. Ott is lesznek nyelvi problémák, hiszen nyelvcentrikus szövegek lesznek, de már nem ezek a lepukkadt mai magyar nyelvek. Egyébként a Svejk is tele van olyan húszas évekbeli prágai argóval, ami a magyar fordításon nem jön át, mert nem merték a szövegbe foglalni. Joyce is hasonlóképpen bánik a nyelvekkel az \\ Ez nem úgy van, hogy az ember levegőt vesz és azt mondja, hogy holnaptól egy másik írói nyelvet . . használok. >> Ulyssesben. Ez is példa lehet. Nem hiszem, hogy feltaláltam a spanyolviaszt, talán bizonyos pontokon ad absurdum végigvittem valamit, amit más kollégáim esetleg csak a figuráik jellemzésére használtak, én pedig ezekből teremtettem komplett világot. Számomra egy hős alapvetően a nyelven keresztül létezik. Túllépni ezen a nyelven nagyon komoly problémát jelent. Ez nem úgy van, hogy az ember levegőt vesz és azt mondja, hogy holnaptól egy másik írói nyelvet használok. Ebben benne van a saját életem, a tapasztalataim, a személyiségem, ezen kívül pedig van egy erős visszahatás. Vagyis nemcsak én hatok az általam létrehozott szövegekre, hanem a saját recepciójukkal megterhelt kész szövegek is hatnak rám. Radikálisan nyelvet váltani azért sem tudnék, mert nincs más. Nem az van, hogy létezne számomra egy irodalmi nyelv, amelyből leszálltam volna egy köznyelvbe. Nem. Az a bizonyos irodalmi nyelv nem létezik, illetve azokból a nyelvekből áll össze, már vagy majd, amelyet most Esterházy, Garaczi, Nádas, Bodor Ádám vagy Grendel Lajos használ. A rapszódiában hogyan találta meg a habszódiát? Műfajt kerestem Jolánnak, a test angyalának, és mindenféleképpen csak a romantikus felé lehetett keresni, s a romantikából adódik a rapszódia, mint egyfajta áradó, meseszerű forma. Nekem ez játék. Szavakba azonnal belelátni más szavakat. Alapvetően költő vagyok, a reflexeim így működnek. Úgy konstruálok, hogy sűrítek. Bár az utóbbi tíz évben jóval kevesebb verset írtam, mint korábban, a költészet nagyon fontos számomra. Vers, kispróza, próza után már csak a regény jöhetett. Ez nem úgy van, hogy az ember átül a verstől a prózába. Ennek oka van. Most például jobban érdekel a nyelven keresztül kibontható történet. Én úgy akadtam bele a prózába, hogy elkezdett rettentően izgatni a történet. Nem hiszem, hogy a világ különösebben elmesélhető, de nagyon jó történeteket mesélni. Az irodalomban két hatalmas mákony van. Az egyik a dallam, ami mindig is izgatta a költőket és a prózaírókat, a másik pedig a történet. Én nem halhatok meg úgy, ha már ez a mesterségem, hogy ne próbáljam meg, milyen egy történetet létrehozni, konstruálni egy embert és vezetni. Drámaíró nem vagyok. Végképp. Egy drámaíró színpadi helyzetekben, éles, kemény konfliktusokban, akciókban gondolkozik, engem pedig a dikciók foglalkoztatnak. Ez nem mórikálás a részemről, hanem alkat, reflex kérdése. Ilyen értelemben Csehov sem volt drámaíró, csak éppen nagyszerű darabokat írt a színházaknak. Ha egy történet túlságosan egyszerű vagy lineáris, ott azonnal csavarok rajta, összekuszálom a szálakat, de még mielőtt az egész nagyon ösz- szekuszálódna, szépen, lineárisan befejezem. Az írásaim a szövegszerűség és a világszerűség határán játszanak. Amikor az olvasó már rászokna, hogy ez semmi egyéb, mint egy posztmodem szöveg, akkor valahogy kivezetem egy rendes, magyar, dugványos lapályra. Számomra valóban szavakból és mondatokból konstruálódik a szöveg, de azt azért szeretném tudni, hol lakik az Úristen, tehát nem gondolom az irodalomról, hogy kizárólag a szójátékokra kell irányulnia. Az Ibusárt eddig nyolc helyen mutatták be és nemcsak Magyar- országon, hanem Lódzban és Kolozsvárott is. A Mauzóleumot a Katona József Színház csapata játssza a Kamrában, erős szerep- osztással. Hogy küzdenek meg a színészek ezekkel a nehezen tanulható, nyelvi brillíroktól színes szövegekkel? Amikor a színész a rontott magyart tanulja, azt gondolja, könnyű a dolga, mert nagyjából megjegyzi, hogy miről szól a szöveg és... ... megy fölötte, megy alatta. De aztán kiderül, hogy ez nem így van. Nem mehet sem fölötte, sem alatta. A Mauzóleum próbáin végig ott voltam a Kamrában. Ott a színészek elkezdték úgy lazán, és akkor Máté Gáborral, a darab rendezőjével azt mondtuk: ez kotta. Ezt tessék félhangról félhangra halálpontosan, kötőszótól kötőszóig megtanulni. Itt nincs improvizálás. Kihúzni szabad, ha a színész azt mondja, ő ezt képtelen elmondani, de egy kötőszót is csak úgy lehet beletenni, ha én tudok róla. És ez nem hiúság kérdése. Én látom át az egész szerkezetet, én tudom, mi fér bele és mi nem. Tudom, hogy ami a színésznek poénban hálás, az valójában már sok lehet. A test angyalát Csákányi Eszter játssza a Merlin Színházban. Imádom őt. Remek színész. Sárbogárdi Jolánban dilettáns költő veszett el, de azt gondolom, a legdilettánsabb költőnek is vannak zseniális pülana- tai. Nem irigylem a fordítóit. Pokoli munka, kimerítő vállalkozás lehet Parti Nagy Lajost fordítani. Nem csodálkoznék, ha ezek a művek „megrekednének” a magyar irodalomban. Én úgy gondolom, a jó irodalom mindig nagyon sokat veszít a fordítással. Ezért sem olyan nagy tragédia, ha egy könyv a magyar nyelvben, a magyar térben él igazán. Eddig nem írtam regényt. Az európai kiadók pedig majdnem csak arra koncentrálnak. Még novellákat sem nagyon adnak ki. Az Ibusár már le van fordítva angolra. Megkísérelték a lehetedent. Lengyelországban 1992-ben mutatták be, és azt írták, egész jó a fordítás. Most akarják franciára átültetni. A Mauzóleum németül és angolul is megvan már. Ha csak a nyelvi brillírtől jó a szöveg, akkor ne is fordítsák, de ha másvalamitől is, akkor igen. Bizonyos rétegei nyüván elvesznek a szövegnek, más rétegei viszont nem. Elesett, elvágyódó hősei mindkét darabjában és nem egy novellájában olyan csehesek. Bizonyára erősen kötődik a cseh irodalomhoz. Az Ibusár írásakor az volt a nagy feladvány, hogyan tudom eltartani magamtól Hrabalt. A világlátásunk közös. Az irályunk nem. A magyar irodalom nagyon sokat köszönhet a csehnek. Természetesen a németnek, a franciának és az orosznak is. Hasek és Hrabal viszont egyszerűen megkerülhetedenek. A Hősöm tere után elindul vissza a századelőre, hogy újabb regényt írjon. Nekem a regény akkora repülés, akkora kaland, hogy minden titkos vágyam kielégíti. Ézzel együtt mégis azt mondom: nálam a lírából indul ki minden, és oda is tér vissza. „Az élet úgy megy, mint a gázóra” - írja. Olyan gyorsan, vagy... Ha a gázórát egyjól működő metronómnak fogom fel, akkor rendes, jó ritmusban megy. Nagyon sokáig kellene élnem, hogy megírjam mindazt, amit szeretnék. írni jó. Rettentően jó. Ha még negyven évig olyan tempóval dolgozhatok, mint eddig, akkor azt mondhatnám: elképesztően megérte.
