Új Szó, 2000. május (53. évfolyam, 100-124. szám)
2000-05-19 / 114. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2000. MÁJUS 19. Kultúra Gágyor Péter: „Döbbenetes, amikor összeáll néhány ember, s egy idő után sokkal többet fogalmaz meg minden tagja ennek a csoportnak, mint amire egyedül képes lett volna." A színpadon nem a rutint, az emberit szereti Utoljára majd’ két évtizede, 1982-ben rendezett hazai magyar színházban. Ezután egy kis és egy nagy emigráció következett, Magyarország után Németország. ’89 óta szinte folyamatosan jelen van tájainkon, színházhoz - ismét - mégis csak most jutott: az évad utolsó komáromi előadását rendezi. LAKATOS KRISZTINA Idén a színház- és mozgásművészet kategóriában ő kapta a Nyitott Európáért Díjat. Gágyor Péterrel beszélgettünk. A Nyitott Európáért Díj átadásán Márait idézte, aki szerint emigrációban mindenki lesüllyed a saját színvonalára. Ön hova jutott? Valószínűleg a saját színvonalamra. Ezt belülről sosem lehet megállapítani, talán kívülről látszik. Mégis, hogyan élte meg a kényszerű emigrációt? Visszás érzésekkel, mert sosem készültem rá. ’68-ban, amikor probléma nélkül ki lehetett menni, Ausztriától néhány száz méterre laktam, Pozsonyban. Akkor föl sem merült bennem a távozás, mert huszonévesen az ember optimista, én is bíztam abban, hogy gyorsabban fog ez a bezártság, ez a köldöknéző állapot fölszámolódni, és egy lazább diktatúra következik. Amikor kimentem, egy szót sem tudtam németül, akváriumból kivetett halra emlékeztettem. Aztán jártam egy évet a Goethe Intézetbe, majd a müncheni Színművészeti Főiskola rendező szakára. Vizsgáztam, dolgozatokat adtam be, de nem folytatódott. Néha jó volt, mert vén lóként fiatalokkal voltam körülvéve, de néha nehéz volt a világok találkozását elérni. Aztán rájöttem, nem bírom türelemmel kiböjtölni, míg ott színházhoz juthatok. Döntöttem, hogy bármit vállalnom kell. Ehhez hozzátartozik, hogy szép gesztusokat értünk meg Németországban, a származás folytán a család egy héten belül német honosítást, állampolgárságot, útleve- let, gazdasági segítséget kapott. Azt mondtam: ha kaland, legyen kaland. Elkezdtem vállalkozni, ami maga a kaland, mert a mai napig nem megy túl jól, úgy látszik, nem vagyok üzletembertípus. A „kaland” mellett nem maradt semmi keserű szájíz? Már az sem volt egy örömteli állapot, amikor a Felvidékről Magyarországra mentünk át, majd megvonták a család csehszlovák állam- polgárságát. Nem is jöhettem ide egy darabig, a húgom temetésére is csak különleges útlevéllel, kaptam harminchat órát, ezalatt kétszer kellett jelentkeznem a rendőrségen. Németországgal az volt a helyzet, hogy akkor azt hittem, évtizedekig tartó elzárkózás következhet, és negyvenen túl az embernek olyan sok évtizede nincs. De szerencsénk volt: szinte egy hosz- szabb nyaralás után hazajöhettünk. Persze keserűség marad az emberben. A bársonyos forradalom után furcsa érzésekkel olvasgattam azokat a színtvallásokat, amelyeket egykori kollégáim - a sajtóból és máshonnan is - követtek el: mennyire harcoltak a rendszer ellen, mennyire veszélybe sodorták magukat... Én meg - lehet, hogy ez mazochizmus - azzal vagyok bajban, hogy kint voltam, és nem mentem el addig, ameddig el kellett volna menni, nem csuktak le egyszer sem, és gyáva voltam, és amikor elmentem, akkor is gyáva voltam. Az ember magyarázza magának, hogy családod van, gyereked van; én is azt magyarázom magamnak, hogy addig maradtam Szlovákiában, amíg lehetett, amíg nem tudtam, hogy a jövő hónaptól nincs hol dolgozzak, s csak azután választottam a magyarországi „kis emigrációt”. S onnan is akkor mentünk el, amikor már sehol sem találtam lehetőséget arra, hogy talajt fogjak. Nem volt önben erkölcsi finy- nyásság, amikor ’89 után hazatért, s ugyanazokkal a személyekkel találkozott, akik annak idején „támogatták” távozásában? Sokat változtak az emberek azalatt, amíg elvoltam, hiszen amikor visszajöttem Németországból, már 7-8 éve nem éltem Szlovákiában. Inkább az volt furcsa, hogy sarki prostituáltnak éreztem magam: kí- nálgatom magam, és nem kellek senkinek. Azt hittem, azok, akikkel annak idején együtt próbáltuk megtenni vagy elszabotálni, amit lehetett, azt mondják majd: „gyere, toljuk együtt tovább a szekeret”. Nem így történt. Hogyan fogadták az egykori barátok, valamikori közvetlen környezete? Volt egy naiv időszak, amíg meg nem jelent a Rudé Krávo, amelyből kiderült, hogy a baráti társaságomnak mindenképpen jelentős része fizetést kapott azért, hogy velem barátkozott. Nem egy felemelő érzés, hogy a múltam fele össze van mocskolva. Ma sem vagyok ezzel rendben, ma is nehéz, ha azok, akik ebben a furcsa dalárdában, ebben a „Mojszejev együttesben” aktívan részt vettek, odajönnek kezet fogni. Párat elküldtem, de öreg vagyok már bohócnak, hogy mindig nálam kezdődjön a cirkusz egy társaságban, hogy „velem te ne akarj kezet fogni.Bennük lehetne annyi tisztesség, hogy sejthetnék: ez nem jó. Mit lehet kezdeni azzal a közös múlttal, amelyben valaki áldozat volt, valaki pedig üldöző? Megfelelően kell rá emlékezni. És vannak szabályok. Németországban a háború után, egészen mostanáig természetes volt, hogy aki a Gestapóval együttműködött, vagy az SS-ben, vagy az NSDAP-ben fontos funkciót töltött be, nem vállalhatott pozíciót. Ugyanígy: aki nálunk például egy szövetkezetben pártelnök volt, és eldöntötte, hogy az én gyerekem vagy a te gyereked nem mehet főiskolára, mert nem kap káderajánlást, az nagyon mocskosán kiszolgálta a hatalmat. Nem azt mondom, hogy börtönbe kell csukni, de tűnjön el az életnek arról a színpadáról, ahol társadalmi felelősségről, közéletiségről van szó, és legyen taxisofőr, csináljon gombgyárat, ami csak jólesik, de ne képviseljen egy mákszemnyit sem abból a társadalomból, amelyben én egy mákszem vagyok. Ezt mindenképpen jó lenne helyrerakni, mert ha nem tesszük meg, azt a mi unokáink nem fogják megbocsátani. Az ember nem bírja elviselni, ha egy nagyon koszos anyaméhből bújt elő. Úgy képzelem, ha az ember kap egy díjat, azzal, hogy elfogadja, maga is vállalja a közösséget a díj eszméjével, a díjazókkal, azokkal, akik megkapták, azokkal, akik a jövőben meg fogják kapni... Egy díjazottat mindig megtisztelnek, meg kell köszönni és szerényen mosolyogni. Ez a díjazott osztálya - vagy nem elfogadni. Bennem is felmerült a variáció, hogy mi van, ha nem fogadom el. Akkor a díj tovább sodródik arrafelé, amerre nem szeretném, hogy sodródjon... Persze sok minden eszembe jutott. Például hogy akkor kapok díjat, amikor semmit sem csinálok - ez is érdekes jelenség. Pedig én amíg élek, csinálni akarok valamit. Elképzelhető, hogy hasznos, hogy elfogadtam a Nyitott Európáért Díjat, mert esedeg kénytelenek tudomást venni rólam azok is, akik eddig megpróbáltak elkerülni. Mert olyan műfajban utazom, hogy nem tudok egyedül „színházni”. Ez a kis számítás is benne volt (bár akkor a Jókai Színházzal már tárgyaltunk egy produkcióról). Benne volt Márai, akivel viszonylag szoros kapcsolatom alakult ki, nem személyesen, hiszen amikor én Amerikában jártam, ő már nem élt. Az említett idézete nagyon megtetszett, mert az emigrációs csoportosulások kezdettől fogva nem voltak rokonszenvesek. Március 15-re műsort csináltam, és többek között Radnóti is benne volt. Egy főemigráns odajött hozzám és megkérdezte: „Te nem tudod, hogy Radnóti zsidó?” Ilyenkor az embernek megszűnik a lehetősége, hogy ezekkel párbeszédet folytasson, marad a magányos farkas állapot: én nem is vagyok emigráns, csak ideiglenesen vagyok kint, élem a világom, olvasgatok, teszem, amit tehetek... Több fórumon elmondta, mi a - nem éppen hízelgő - véleménye a tájainkon látható színházi produkciókról, most pedig a Jókai Színházban ringbe száll a saját elképzeléseivel. Nyílik tér a megvalósításukra? Nem egy felsöpört teniszpálya, ahova most belépek. Az egész magyar színház - Pályi András megfogalmazása szerint - egy osztrák hagyományok után játszó struktúrában, kultúrában létezik. Elmondtam már, ez a „mintha színház”: mintha közönség, mintha rendező, mintha volna mondanivaló, mintha sikerülne elmondani... Mikor Magyarországon dolgoztam, ezt a kötöttséget még erősebben éreztem. És éppen azért, mert az itthoni színházak olyan meggyötörtén mélyen vannak abA kis népeknek vannak túlélési stratégiáik, amelyek függnek a mentalitástól és egyebek- y tői is. \< ban, hogy saját arcot alakítsanak ki, elképzelhető, hogy itt hamarabb sikerül az áttörés, mert a sok éhes eszkimónak ez a hitvány fóka nem olyan értékes. A fóka a színház, az eszkimók azok, akik próbálnak belőle megélni - akár úgy, hogy rendezőként egy videoszalagot küldenek a segédrendezőnek, és lejönnek az utolsó öt próbára. Van egy ilyen kisipari jellege a színháznak. Már maga az sértő állapot, hogy egy darabot hat hét alatt kell színre vinni. Ennek ellenére nincs más megoldás, mint így dolgozni, és ezzel együtt elkezdeni valamit, hogy megszűnjön az az attitűd, hogy valahogy elszórakoztatjuk a közönséget, ha másként nem, alpári módon, mert az mindig bejön. Megtalálta ehhez a megfelelő partnereket Komáromban? Még nem ismerem őket, nem dolgoztam velük. Ha valahol érvényes, hogy a puding próbája az evés, a színházban különösen az. A színpad azzal indul, hogy találkozik 10-11 kiszolgáltatott ember - s csak egymásba tudunk kapaszkodni, hogy ne fulladjunk meg. Döbbenetes jelenség, amikor összeáll néhány ember, megtalálják egymást, és jól dolgoznak, s egy idő után olyan szintre jutnak el, hogy sokkal többet fogalmaz meg minden tagja ennek a csoportnak, mint amire egyedül képes lett volna. Elkezdenek néhány centivel a színpad deszkái fölött létezni. Milyen önnel együtt dolgozni? Nehéz ember, nehéz rendező? Kétségbeesett vagyok elsősorban. Az alkotási folyamat csúcsát a tétovázásban érzem. Nem szeretem a prejudikált koncepciókat. Bejön a mester: „Fiúk, ott bejöttök, a harmadik lépésnél megfordulsz, azt mondod »jó«, a negyediknél »napot«. Világos? Jó, csináljuk!” Mert minek csinálni, ha tudom előre az egészet? Állandóan visszael- lenőrzök, kételkedek, hogyan lehetne más, hogy lehetne emberibb... Aki evezni akar velem, annak nem hiszem, hogy ez rossz, mert nem unalmas. Aki kisipari, közepes munkát akar létrehozni, annak bizonyára kellemetlen, mert nem a rutint szeretem a színpadon, hanem azt a furcsa állapotot, amikor kínlódunk, kínlódunk, és egyszercsak valahonnan mélyről megszólal valami nagyon szépen emberi. Ne azon röhögjünk, hogy ezek a belgák milyen balgák, hanem mi miért vagyunk balgák, hasonlóan. Kell, hogy a színpadon megszólaljon egy aktuális, lokális társadalmi mondanivaló, hogy valahol az a közös főzet csípjen, ingereljen. Egy előadás attól érdekes, hogy megragadom, ami belülről nyomja az ember talpát a cipőben, azt a kavicsot, mert kavics van elég. Komáromban saját művét, saját Svejk-átiratát állítja színpadra. Mi volt a kavics az Isten veled, Monarchia esetében? Volt egy kavics, amitől megírtam, és volt, amitől színpadra akartam állítani. Az írás már kész - annak idején Kecskemétre menet írtam meg -, arról beszélhetünk. A kis népeknek vannak túlélési stratégiáik, amelyek függnek a mentalitástól és egyebektől is. 1848, 1956, a Rákóczi-szabadságharc vagy a Wesselényi-féle összeesküvés - vérontások, felakasztások, kinyírások - alapján a 20. században kialakult egy olyan motívum, hogy nem mi csináljuk jól, magyarok, ezzel a fejjel neki a falnak technikával, hanem a svejki magatartás, a „nedélat a vydélat” a jobb. Egy kis nemzet ne ugráljon, mindig álljon a győztes oldalára, úgy lesz nyerő. Tulajdonképpen a Svejk az én írott formámban a két megközelítés közti különbségekről szól, arról, hogy egyik sem jó. Segget csinálok magamból, csak hogy túléljem a háborút - ezzel az étosztalan magatartással pont úgy nem lehet célt érni, mint a másikkal. Persze sok minden más is belefér: a rendőrspicli címerállat lett - mindenképpen van egy sajátos aktualitása a témának. Érez valamiféle szellemi nosztalgiát a Monarchia iránt? Nem nevezném nosztalgiának. A Monarchiára úgy is tekinthetünk, mint az Európai Unió előképére. Működőképes, nagyhatalmi pozíciójú jelenség volt, rengeteg tévedéssel, rengeteg ostobasággal, rengeteg tanulsággal. Nem hiszem, hogy baj volt, amikor a nagyszüleim 18 évesen három nyelvet tudtak anyanyelvi szinten. Nem tudom, mi az, amit nyertünk a monarchia szétverésével. Igaz, Habsburgok nincsenek, és ez mindenképpen nyereség. De volt egy ország, ahol Lembergtől a svájci határig nem állították meg az embert, egy világot lehetett az országon belül megismerni. Épp a Monarchia szétverésével lett számunkra a nyugat-európai abszurd nehezen érthető, mert mit magyaráznak nekem Godot-ról, a kopasz énekesnőről, mikor Kohn bácsi sztorija Ungvárról sokkal érdekesebb: hat-hét országban élt úgy, hogy közben ki sem mozdult a szülővárosából. Ha valami abszurd, ez az. Gágyor Péter (1946) rendező, drámaíró, publicista 1964 A komáromi ipariban érettségizik, majd Pozsonyba költözik. 1965 A Csemadokban az irodalmi színpadok referense. Elbocsátása után bútorhordó, gyárudvarsöprő, pedagógus... 1968 A Nő riportere 1969 Az Új Szó munkatársa 1971 Kassára költözik, a Hűmé stavby üzemi lapjának szerkesztője. 1972-1982 A Szép Szó irodalmi színpad vezetője 1979-től A Thália állandó rendezője. Két és fél évadot tölt a színházban, olyan rendezések fűződnek a nevéhez, mint a Don Quijote, a Szélkötő Kalamona, a Kulcskeresők... 1982-től „Kis emigráció” Magyarországon: Kecskeméten, Szolnokon, Győrött rendez. Csehszlovák állampolgárságát megvonják, a magyart nem kapja meg. 1988 Németországi emigráció. Jelenleg is német állampolgár.
