Új Szó, 2000. április (53. évfolyam, 77-99. szám)
2000-04-06 / 81. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. ÁPRILIS 6. TÉMA: A MADARAK VILÁGNAPJA Az utolsó dodót 1680 táján látták. Múzeumban egyetlen dodólábat és egy dodócsőrt őriznek. Örökre eltűnt tollas jószágok Mauritius-szigeti dodó. Őseik repülve jöttek a szigetre, galambok voltak. Párizsban 1902-ben aláírták a Mezőgazdaságban Hasznos Madarak Nemzetközi Egyezményét, s ennek értelmében április 1-je lett a madarak világnapja. ÖSSZEÁLLÍTÁS A madarakkal foglalkozó szakemberek - az ornitológusok - a jelenleg élő madárfajok számát 8600-ra becsülik. Mivel a trópusi esőerdők élővilágát még nem sikerült maradéktalanul feltárni, nem kizárt, hogy itt ismeretlen madarak is élnek, de a vüág más tájain is felbukkanhatnak eddig még nem látott vagy éppenséggel már kihaltnak tartott fajok. Ez utóbbira több példát is mondhatunk, a legnevezetesebb talán a takahe esete. Ezt a madarat kihaltnak vélték, de 1948-ban Új-Zéland szigetén kb. 80 példányukra bukkantak. Ennek az ornitológusok annyira megörültek, hogy még közvetlen tanulmányozásukról is lemondtak és egyetlen kitömött példányuk sem került múzeumba. Szigorú védelem alatt állnak, további fennmaradásuk szinte kizárólag az embertől függ. Mivel a takahe a földre építi fészkét, tojásai és fiókái a szigetre betelepített menyétek könnyű prédájává válhatnak, ezeket igyekeznek távol tartani a madaraktól. Úgy tűnik azonban, hogy más, néhány évtizeddel vagy évszázaddal ezelőtt még élt fajok végleg eltűntek a Földről. Ezeknek az „egyszer volt madaraknak” a jellegzetes képviselője a Mauritius-szigeti dodó, amelynek ősei még jól tudtak repülni és a saját szárnyaikon érkeztek meg az indiai-óceáni szigetre. Itt nem éltek olyan ragadozók, amelyek veszélyeztették volna őket, így elkényelmesedtek és elhíztak, rep- képtelen madarakká váltak. Amikor a 16. században portugál, majd holland hajók kötöttek ki Mauritiu- son, a madarak sorsa végzetes fordulatot vett. Mivel addig emberrel nemigen találkoztak, nem is tartottak tőle. A szárított és sózott, olykor a kukacoktól is hemzsegő hústól már undorodó matrózoknak kapóra jöttek ezek a szelíd és kövér madarak, amelyeket még bottal is le tudtak ütni. A korabeli leírások szerint húsuk nem volt valami ízletes és végzetüket nem is az emberek, hanem a hajósokkal érkező patkányok és sertések, valamint a behurcolt makákó majmok okozták, miután a földön kialakított fészkekben talált tojásokat fogyasztották leginkább. Az utolsó dodót 1680 táján látták. Múzeumban egyetlen dodólábat és egy dodócsőrt őriznek, s hogy mégis tudjuk, hogyan festett ez a madár, azt a 17. században készült színes rajznak köszönhetjük. Hasonló sorsra jutott 1750 táján a Réunion szigetén élt rokona, és 1800 körül végleg eltűnt a Rodriguez-szigeti dodó is. Napra pontosan tudjuk az óriásalka kihalásának időponlját: 1884. június 3- án ölték meg az utolsó alkapárt és tetemüket egy múzeumnak adták el. Az óriásalka hatalmas termetű, egy méternél is magasabb repképtelen halászmadár volt, amely kissé a pingvinre is emlékeztetett, bár ezzel a madárral nem állt rokonságban. Az Atlanti-óceán északi tájain elterülő szigeteken hajdanában hatalmas kolóniákban élt, a madarak szinte minden négy- zetcentimétemyi helyet elfoglaltak. Húsuk nyilván ízletes lehetett, hiszen az ember ősidőktől fogva fogyasztotta őket. Az 1700-as évektől kezdve aztán a távolabb élők számára is ismertté váltak, mivel a könnyen elejthető óriásalkákat nagy tömegben szállították a kikötőkbe és ott bárki megvehette az olcsón kínált madárcsemegét. A megritkult állományt egy természeti katasztrófa is jelentősen megtizedelte. Egyik utolsó menedékhelyüket, az Izlandhoz közeli Geirfuglasker szigetet 1830-ban egy vulkánkitörés nyomán elnyelte az óceán. A rö- vidfarkú albatrosz számára is majdnem végzetesnek bizonyult egy tűzhányó. A Japánhoz tartozó Toroshima-sziget a költőhelye, itt néhány tucat példányuk él. Az emberek a tollúkért vadásztak rájuk, de 1903-ban egy hatalmas vulkán- kitörés elpusztította az embereket és a madarak nagy részét is. 1906- ban a szigetet védetté nyilvánították, de 1941-ben ismét izzó láva lepte be, s akkor úgy tűnt, hogy az albatroszok végleg kihaltak. Később azonban ismét felbukkantak s ma is költenek Toroshimán. Az amerikai vándorgalamb kihalásának dátumát is tudjuk. 1914. szeptember 1-én múlt ki Cincinnati város állatkertjében a Martha névre keresztelt tojó, amely fajának utolsó képviselője volt. Pedig az amerikai vándorgalambok még hatvan- hetven évvel korábban színe tömegesen éltek az Egyesült Államokban. Ahogy egy könyvben olvashatjuk: „vonuló csapatai délben besűrítették az eget, a levegő tele volt galambokkal, szárnyaik suhogása mennydörgésszerű hanggá erősödött. Ha leszálltak, olyan tömegben ereszkedtek alá, hogy súlyuk alatt a fák erős ágai is letörtek”. Az 1800-as évek derekán Észak-Amerika 10 madara közül 4 vándorgalamb volt. ízletes húsuk miatt hálóval vadásztak rájuk és szinte fillérekért árulták őket. Néhány évtized leforgása alatt azonban számuk annyira megcsappant, hogy 1890-ben már védelem alá kellett helyezni a vándorgalambokat. Tömeges pusztulásukat feltehetően valamüyen fertőzés is felgyorsította, s ezt az állomány már nem tudta kiheverni. Nagy jutalmat ígértek annak, aki legalább egy párt beszerez belőlük, de az összeget nem volt kinek átadni. Ugyancsak 1914-ben, a már említett állatkertben pusztult el az utolsó karolinai papagáj is, amely kedvelt díszmadár volt és valószínűleg ez lett a veszte. A Labrador-réce utolsó élő példányát valamikor 1875 őszén látták, ez 77126-os sorszámmal ellátva az Amerikai Nemzeti Múzeum gyűjteményébe került. Takahe. A kihalt madarak között tartották számon 1948-ig, amikor is Uj- Zéland szigetén mintegy 80 példányukat megtalálták. KÖZMONDÁSOK A MADARAKRÓL Bagoly is bíró a barlangjában! - arra utal, hogy az odvát nappal elhagyó baglyot az apróbb madarak együttes erővel igyekeznek elkergetni, de a szólás jelentése mégis az, hogy mindenkinek joga van intézkedni a saját portáján. Baglyokkal huhogass, verebekkel csiripelj! - azokhoz alkalmazkodjunk, akikkel együtt vagyunk, akiktől a sorsunk függ. Fúrj is megszokja a tarlót (sarlót) - a veszélyes helyzeteket is meg lehet szokni. Szegény úrnak galambdúc a mészárszéke - arra mondják, aki elherdálta az örökségét vagy akinek ritkán kerül hús az asztalára. Kakas alatt is tojást keres - esztelenséget művel; de a kapzsi, pénz- sóvár emberre is mondják. Hiába kapar a kakas, ha a jérce széjjelvájja - hiába keres a férfi, ha a felesége nem takarékos. Csirke csipog a nád alatt - kezd látszani a hajadon lányon, hogy várandós. Köszönjetek ludak, én is asszony vagyok - olyan nő, akinek házasságon kívül született gyereke. A ludat gágogni tanítja - arra mondják, aki az okosabbat akarja kioktatni. Már csak a pávatoll hiányzik a fenekéből - nevetségesen hivalkodó, felfüvalkodott ember jellemzése. A hattyú akkor énekel, amikor a szajkó vesztegel - vagyis sohanapján, mert a szajkó (népiesen mátyásmadár) állandóan hangoskodik. Minden seregély három szemet visz el a szőlőből - a maga két szemét és egy szőlőszemet a csőrében. Mi esszük meg a varjút - kudarcot vallunk. Koppan a szeme, mint a kálvinista varjúnak - felkopik az álla. Sas legyet nem fogdos - fontos ember apró-cseprő dolgokkal nem foglalkozik. A strucctojás űrtartalma másfél liter Érdekes adatok A madarak testhőmérséklete általában magasabb, mint az emlősöké. Pl. a kivié 37,8, a pingviné 38,8, a bagolyé 39,2, a gémé 40,4, a tyúké 41,7, a rigóé 43,4, a vörösbegyé 44,6 Celsius fok. Ma az afrikai strucc a legnagyobb termetű madár a Földön; magassága kb. 2-2,5 méter, testtömeg eléri a 120kg-ot. Tojásának űrtartalma másfél liter, ami kb. 25 tyúktojásnak felel meg. A legmagasabb ismert madár az 1700-as évek végén kihalt új-zé- landi óriás moa volt, amely elérte a 3-4 métert. A madagaszkári strucc- nak már csak a maradványait ismerjük. Tömege 400 kg körül volt, a Leideni Geológiai Múzeumban őrzött, 22 X 34 cm-es tojásának űrtartalma pedig 9 liter. A tojás kiköltésének ideje is igen változatos. Az énekesmadarak fiókái általában 15 nap alatt kikelnek, a kolibri 16-21 napig, a strucc hat hétig, az albatrosz 2-3 hónapig is költ. Herman Ottó több kiadást megért könyvében bemutatja a Kárpát-medence legismertebb madarait A madarak hasznáról és káráról A pulyka nem szól, hanem pityereg Mit mondanak a madarak? FELDOLGOZÁS Valamikor a századforduló idején jelent meg először Herman Ottó - a későbbiekben több kiadást is megért - nagy sikerű könyve: A madarak hasznáról és káráról, amelyet a szerző „a földmívelő, kertészkedő, erdőtjáró, vadászó, halászó, pásztorkodó magyarságnak és a tanuló ifjúságnak” ajánlott. Aki ismeri a polihisztor tudós egyéb munkáit, annak aligha jelent meglepetést, hogy ez az ornitológiái ismeretterjesztő könyv sem csak a címben jelzett témát járja körül, hanem sok olyan tudnivalót is közread, amelyek már a néprajz vagy az etimológia körébe tartoznak. Herman Ottó természetesen bemutatja a Kárpát-medence legismertebb madarait: a közel 380 faj közül mintegy százat. Nemcsak leírja őket, hanem életmódjukat is ismerteti, és idéz néhány velük kapcsolatos szólást vagy közmondást is. Hogy a madarak népf neveit is felsorolja, az Herman Ottónál magától értetődő, meg indokolt is, elvégre a művet a természettel állandó kapcsolatban álló embereknek szánta, akik esetleg nem ismerték egyik vagy másik madár tudományos nevét. A tollas jószágok háziasításáról például ezt írja: „Az ember megválogatta a fajokat hasznukra való tekintetből: amely sokat és nagy tojást tojt; amelynek fia, amint a tojásból kikelt, legott elindult anyja után; amely nem volt kényes táplálékra és anyányivá növekedve, sok és jó hússal is szolgált, azt a fajt tette ezer fogással- kedvezéssel előbb kezessé, utóbb pedig szelíd majorságává. A jövésmenés, csere és kereskedés hozta és vitte azután az egyik táj szelid madarát más tájra”. (A majorság kifejezés mára kikopott a köznyelvből, csak Erdélyben ismerik és tulajdonképpen a baromfit jelöli.) Herman szerint a ház körül tartott ludat, kacsát vagy tyúkot az ember már nem is veszi madárszámba, “neki az igazi madár a kéményen megtelepedett gólyapáron, az eresz alatt költő fecskén, a verében, pipiskén és a varjakon kezdődik”. Hajdanában, amikor a magyarországi folyók egyike sem „ismerte a szabályozást, a gátat, hanem úgy áradt szerte a lapályon, amint a vize csak engedte és a ró- naság legnagyobb részben nádat, gyékényt, sást, sulymot, vizitököt és halat termő rétség, részben in- govány és láp volt, jogosan kiálthatta el magát egy régi madárismerő ígyen: Amplissium est Hungária Aviarium!, ami magyarul azt teszi: Magyarország a madarak legnagyobb tanyája! Ez akkoron volt, amikor az óriástestű gödény „Az ember megválogatta a fajokat hasznukra való tekintetből.” nagy fészektelepeket rakott a magyar mocsárrengetegben és csőrének alsó kávájából hajtoványos szákot alkotva nem is halászta, hanem merítette a halat; telepein ezrével állott a fészek. - Ennek ma már nyoma sincsen! Akkoron a nemes darunak ezernyi fészke állott az ország területén és még a sur- bankónak is ékes darutoll lengett a kalapján. Ma lehet itt tíz fészek és legény legyen, aki dárutollra szert teszen, nagy pénzen; a legtöbbje már a szürke gém tollára fanyalodik”. Több mint száz esztendeje vetette papírra ezeket a sorokat a nagy tudós, egy olyan korban, amikor még ismeretlen volt a DDT, nem voltak olyan vegyszerek, amelyek közvetlenül vagy közvetve a rovarokkal, esetleg a gyomnövények magvaival táplálkozó madarakat veszélyeztették. Vajon ha ma élne Herman Ottó, milyen szavakkal jellemezné a madárvilág helyzetét? Ő már akkor pontosan tudta, hogy a környezet átalakítása, az állatok életterének megváltozása számos faj eltűnését hozza magával. Ma Közép-Európában a Herman emlegette gödény - vagyis a pelikán - legföljebb az állatkertekben látható, az elmúlt 100 évben jó ha kétszer megfordult ezen a tájon átvonulóban. De azzal aligha számolhatott, hogy a különböző rovarirtó és növényvédő szerek fizikailag is megsemmisítik majd a madarakat, s ezáltal még azok a fajok is végveszélybe kerülnek, amelyek egyébként alkalmazkodtak a megváltozott körülményekhez. ÉRDEKESSÉG Herman Ottó az országot járva nemcsak a madarak fészkelőhelyét és életmódját figyelte meg, hanem szorgalmasan gyűjtötte a madarak tájegységenként változó elnevezéseit, a velük kapcsolatos közmondásokat és szólásokat, s feljegyezte azt is, hogy egyes vidékeken mit hallanak ki az emberek a madarak „beszédéből”. Vegyük például a pulykát: „nem is szól, hanem pityereg, már hogy a jércéje. Fázékony kicsinyeit vezetgetve azt pityergi: Csak úgy élünk csak-csak-csak! Erre a fiák felelik: Még egy ki-csitt-csitt- csitt-csitt! Ekkor berzenkedésre fogja a pulykakakas, kereket vág a farkával s oda lublukol a jércének: Kúdúlással is eltartalak. Mikor a magyar pór ezt értelmezi, bizony elmosolyodik, mert hiszen pityergő életpárját ő is azon a módon vigasztalja”. Ä madarak bizonyos emberi tulajdonságokat is jelképezhetnek. A galamb „a nép szerint azt mondja: Van borunk! Van borunk! Erre a kút melletti fertő pocsolyából odakiált a torkos kacsa: Csak csapra! Csak csapra! A galamb burukkolása megfelel a csöndes örömnek, amelyet a gazda érez, mikor pincéje rendben van; a kacsa hápogása megfelel a mohóságnak, melynek nem az okos gazdálkodáson, hanem a prédaságon jár az esze. A magyar ember eleven esze kétféle embert tükröztet a két különböző madár természetében és szavában: a takarékosat és a prédát”. Az oldal anyagát összeállította: Lacza Tihamér
