Új Szó, 2000. április (53. évfolyam, 77-99. szám)
2000-04-04 / 79. szám, kedd
5 ÚJ SZÓ 2000.ÁPRILIS 4. Oktatás E A magyar kar mellett szól az anyagi bázis megteremtésének lehetősége. Bírjuk az anyaországi illetékesek ígéretét: ha megteremtődnek a feltételek, pénzbelileg támogatnak Nyitra múltja, jelene - és a diplomahonosítás... A képzés feltételei Nyitrán - a genius loci miatt - sohasem voltak kielégítőek: az ilyen körülmények között elért eredmények a tanárok helytállását dicsérik (Dömötör Ede illusztrációs felvétele) A diplomahonosítás és a körülötte támadt egyezkedés hosszabb ideje foglalkoztatja a szakmát és a nyilvánosságot. Mintegy jelezvén, milyen rendezetlen, önző és felelőtlen korban élünk. RÉVÉSZ BERTALAN Mivel a kisebbség ügyeit taglaló viták nálunk jobbára érzelmi tölté- sűek, s kimenetelüket eleve beárnyékolja egyfajta bizonytalanság, ezért az eszmefuttatások indulatosak, csapkodóak. Legfőbb vétkük azonban kétségkívül az, hogy alapvető tételeket mellőznek vagy eltorzítanak, pedig azok híján aligha közelíthetők egymáshoz az álláspontok. Szót kérésem okán most arra vállalkozom, hogy az általam legfontosabbaknak tekintendő - de a sajtóbeli megnyilatkozásokból hiányzó - adalékokat, tényeket egymás mellé illesszem, reménykedvén, hátha valamelyest tisztábbá válik látásunk. 1. Bár a nyitrai magyar pedagógus- képzés jogüag-statutálisan nem volt rögzítve - mert ebbeli követeléseinket a mindenkori hatalom, a máig virulens nacionalista „realitások” újra meg újra lesöpörték az asztalról de: Nyitra 35 éven át (1960-95) vállalta és biztosította a magyar általános és középiskolák tanítóinak, tanárainak képzését, a pedagógusállomány folyamatos pótlását. Aki ma, legyen az szakmabeli vagy a szakma ismerője, e puszta tényt nem képes elismerni, az vagy tájékozatlan, vagy tudatosan hazudik, következésképpen történelmet hamisít. S mert a képzés feltételei - a genius loci miatt - sohasem voltak kielégítőek: az ilyen körülmények között elért eredmények, úgy vélem, egyértelműen a tanárok helytállását dicsérik. Amit a három és fél ezret meghaladó pedagógusnépességnek és annak a több tucatnyi kiváló tudós tanáregyéniségnek és közéleti személyiségnek a munkája bizonyít, akik itt végezték tanulmányaikat. (Most azonban ők is tűrik a hazug rágalmakat.) Következésképpen: az eltávozott tanárok (Csanda, Onódi, Horváth István professzorok) csakúgy, mint a maiak, de különösen maga az Intézmény, a hazai magyar közoktatásért végzett jó szolgálataiért nagyobb megbecsülést érdemelnének. Nemcsak a tisztesség végett, hanem elsősorban azért, mert az 1994-98 között elszenvedett megrendítő csapások ellenére talpon maradt, s megfogyva bár..., de azóta egyben-másban előreléphetett - köszönve mindezt a tanárok ügyszeretetének, nemzetközösségük iránti hűségének, azoknak, akik az évtizedek során több ízben süllyedéssel fenyegető hajóról nem menekültek el. Ha ez az igazság - márpedig bizonyíthatóan ez -, úgy minden hazai magyarnak egy emberként kellene támogatnia törekvéseinket: a pedagógusképzés szent ügyét. Ehelyett az utóbbi tíz évben kisebbségi közösségünkben az a megnyilatkozás számít szalonképesnek, amely Nyitrát a végletekig becsmérli - avagy (s ez nem kevésbé méltaüan): ignorálja. 2. Felelőtlen, hazug rágalmakkal („Nyitra 40 év alatt képtelen volt megoldani a magyar pedagógus- képzés problémáit. ...szabotálja a magyar pedagógusképzést. ...az egyetem elvesztette szakmai hitelét. Az utóbbi öt évben a magyar diákok száma egyötödére csökkent...”) csak ellenfeleinknek szerzünk örömöt; a magunk szent ügyét meg pusztítjuk. Azokat a kínkeservesen megvédett és átmentett alapokat, erkölcsi funda- mendumokat, amelyekre fel kell húznunk a magunk építményét. Tíz évi - hol elszánt, hol csüggedt - nekifeszülés után kénytelen-kelletlen tudomásul kell vennünk a nacionalizmus szabta hétköznapi realitásokat, vagyis azt, hogy ma, tíz évvel a ’89-es hatalomváltás után sincs esélyünk önálló magyar egyetem alapítására, noha ez lenne az igazi, távlatos megoldás. Sajnos, ma sem és holnap sem. Elsősorban a többségi nemzet, a hatalom megátalkodott makacsságának okán, de amiatt sem, mert a mi térfelünkön eddig (10 éven át!) nem akadt testület, élén egy tekintélyt parancsoló, karizmatikus személyiséggel, amely és aki felvállalta volna a nehéz feladat elvégzését - miként teszik azt immár némi eredménnyel Tőkés Lászlóék. Pedig már nekünk is vannak elhivatott politikai testületeink (törvényhozói, korányzói, pártbeli), s ezekben már hál’ istennek egyre szaporodnak a szolgálni kész jeles egyéniségek. Csak hát elkeserítő, hogy a közös akaratot bizonyító, a létünket meghatározó s a fontossági sorrendet szem előtt tartó, koncepciózus és következetes cselekvés-szféra ez idáig nem és nem működik! Ehelyett felületes buz- gólkodásoknak, előkészítetlen A továbblépés törekvéseink összehangolásától, együttes hatásától függ. kezdeményezéseknek s eredmény-, télén kísérleteknek lehetünk tanúi - az eseteket aligha kell sorolnom. Az egyetem-téma kapcsán hadd jegyezzem meg: kollégáimmal a minap összeszámolván Kassa, Nyitra, Pozsony egyetemein a természet- tudományokat művelő magyar tudós tanárokat, nyilvánvalóvá vált, hogy velük-általuk brilliáns természettudományi kar létesülhetne. Megvalósítható? Igen! Csak három dolog szükségeltetik: akarat, áldozatvállalás és sok-sok pénz! Fájdalom, mindhárom hiányzik. 3. A továbblépés kívánatos üteme törekvéseink összehangolásától, együttes hatásától függ, ami az olvasatomban azt jelenti, hogy mindenekelőtt a saját portánkon kell rendet teremtenünk, s a közös akarat elkötelezettségében cselekednünk (miként Vörösmartynk mondta: „rendületlenül”, mert a hazát s a ma szent ügyeit is csak így érdemes szolgálni); politikusnak és értelmiséginek egyaránt, hiszen legfőbb ideje, hogy tudatosítsuk, egymásra vagyunk utalva, s csakis közös erőfeszítéssel vagyunk képesek bármit is elérni, éspedig a kívánatos munkamegosztás révén: a politika kezdeményez és végrehajt, a tudomány meg bizonyít. Jó ideje a magyar tanító- és tanárképző Nyitrán folyó eszmecseréinek, töprengéseinek - több ízben a magyarországi Oktatási Minisztérium, a HTMH s a nagykövetség felelős főtisztviselőinek részvételével - nyomán többen arra a következtetésre jutottunk, hogy a tartós folyamattá váló politikai, uniós konstelláció közepette legcélszerűbb a magyar kar létrehozása, mely az egyetemi struktúra részeként az érvényben levő önállósággal működne. Tető alá hozásához azonban nem elégséges sem a komissziókban zajló tanári ügybuzgalom, sem az egyetemi vezérkar mérsékelt jóindulata. (Ezen a „vonalon ácsorogva” még évekig is eltarthat a kötélhúzás!) A döntés politikai testületeink, kormány- tisztséget ellátó fő embereink s az oktatási tárca kezében van. Ennek csupán formálisan mond ellent az egyetemi autonómia statútuma, mely ugyebár - mint nálunk minden autonómia-féleség - még gyermekcipőben jár, s különféle betegségek sorvasztják. Ám döntő tényező a fentebb már említett „realitások”, azaz a nacionalizmus szabta korlátok, s az ezekből eredő gondolkodásmód, vagyis az, hogy a mai vezető szlovák politikus és értelmiségi, a tudós tanár nem autonóm egyéniség, tehát nem kezdeményező, még ha egyik-másik hajlana is efelé, mert tart a többség megvetésétől, félti a nehezen megszerzett pozícióját. Ám ha fentről mondják vagy legalább sugallják az elvárásokat, rögvest aktivizálódik, mivel ily módon már képes elfogadtatni a tőle várt intézkedéseket. Hogy a pakliban óhatatlanul benne vannak amaz évtizedek direktíváinak és idomításainak lel- kekbe ivódott megszokásai - ahhoz nem férhet kétség. A Magyar Kar mielőbbi létrehozása mellett szól egyértelműen az anyagi bázis megteremtésének kínálkozó lehetősége. Pontosan mondva ez azt jelenti, hogy bírjuk az anyaországi intézmények fő- tisztviselőinek ígéreteit, miszerint ha megteremtődnek a kívánt feltételek - azaz mihelyst elkezdi működését a magyar nyelvű pedagógusképzés kara -, mi is hasonló pénzbeli támogatásban részesülünk, mint az erdélyiek, legutóbb a nagyváradiak. Bár mindnyájan tudjuk, hogy részint a környezeti tényezők, részint a tanszemélyzeti, tantermi, könyvtárbeli, egyszóval az anyagi okok miatt az indulás semmiképpen sem tekinthető sétagaloppnak, hanem kínos-keserves küzdelemnek a létért, a magunk igazáért - mégis reménykedve vállaljuk, bízva több évtizedes edzettségünkben. Vajha már itt tarthatnánk! 4. Mi Nyitrán igenis belátjuk, milyen lelki és anyagi megterhelést jelentenek a diplomahonosítást kérelmezők számára a rájuk mért félévek, tucatnyi vizsgával, államvizsgával és a diplomamunka megírásával. Magam neveztem másfél évvel ezelőtt közölt cikkemben a honosítással járó procedúrát Ca- nossa-járásnak (Szabad Újság, 1998/321. 9.O.), figyelmeztetvén a hazai tanítóképzés könnyelműen szétszaggatott, tehát tarthatatlan helyzetére, majd fél évvel később (Szabad Újság, 1999/13. 9.0.) ismét szóvá tettem a mind súlyosabbá váló problémát, mindkétszer azzal a jámbor reménnyel, hátha az érintettek egyikét-másikát sikerül szóra bírnom, mondván, beszéljük meg a hogyan továbbot... Fájdalom, egyetlen érdeklődő sem akadt. Hogy mégsem Nyitrán van a kutya elásva, azt a szlovák-magyar tárcaközi megállapodás idevonatkozó tételei egyértelműen bizonyítják (Új Szó, 2000. febr. 10.). Miként az örvendetes enyhítést Nyitra értelemszerűen tudomásul veszi, azaz végrehajtja, ugyanúgy a korábbi szigorúbb követelményeknek sem ő maga a kiötlője, hanem csak a végrehajtója. Lényeges különbség! Tessék már végre megérteni, hogy az egyetemi autonómia nem azt jelenti, hogy X vagy Y egyetem tanácsa, rektori vagy dékáni hivatala a tárca tudta nélkül, önkényesen dönthet a szóban forgó vagy ehhez hasonló horderejű kérdésekben. Sőt, az utolsó szó nem is a minisztériumé, hanem az országos akkreditációs bizottságé. A sajtóbeli közlések kezdetétől mindhiába várjuk a korrekt tájékoztatást, vajon miképpen is jutott erre a balsorsra a mintegy 300 magyarországi diplomával bíró hazai tanító. Nem annyira a szakmabeliek várják, hiszen ők pontosan tudják, hanem az újságolvasó nagyközönség. Sajnos, az igazmondó tájékoztatás mindmáig késik. Ehelyett méreggel kevert valódanságok kaptak publicitást. 5. December 7-én s azóta többször is elmondtam: maguk a főszereplők sem vétlenek, hiszen többségük 30-40 év közötti meglett ember, tehát megfordulhatott volna a fejükben az a jogos igény, hogy - már a felvételi vizsga előtt, legkésőbb a felvételi eredményének vétele után - megbízható választ kapjanak a tanulmányaikat lezáró diploma hazai érvényességét illetően. Ám az ő mulasztásuk úgy- ahogy érthető; mondjuk, egy-egy sikertelen hazai felvételi után kapva kaptak az újabb lehetőségen, gondolván, valahogyan majd csak alakul. Alkalomszerűen ugyanis ilyesféle tájékoztatást kaptak - vallották be. Azt azonban végképp nem értem, hogyan szánhatták rá magukat oly bizonytalan kimenetelű lépésre a City University vezetői, a közismert, jónevű tanárok, anélkül, hogy megbizonyosodtak volna a leglényegesebbről: a külhoni diplomák hazai érvényesíthetőségéről. Ami ugyanis közzé tétetett - miszerint Komárom és Királyhelmec azért volt kénytelen 1992-ben levelező tagozatos évfolyamot nyitni, mert a nyitrai főiskola felmondta több évtizedes vállalását -, nem igaz! Ekkor Nyitrán (1996-ig) a képzés menete még mind mennyiségi, mind minőségi tekintetben változatlan, hiszen ezekben az években a nyitrai Intézménynek éppen Komáromban működött kihelyezett levelező tagozata, később, 1994-től meg Rimaszombatban. Mindkettő megszűnését - ma pontosan tudjuk - a Győr-Sárospatak felé való nyitás okozta (Lásd részletesebben László B. cikkét: Új Szó, 2000.1.13.) Következésképpen: 1992-ben még semmi sem indokolta, hogy - nagyobb hányadában nappali, kisebb hányadában levelező tagozaton - a szakszerű irányítású, kielégítően működő hazai tanítóképzés ellen oly romboló merénylet induljon, melynek nyomán mára elbizonytalanodva, darabokra hullva (több száz hivatásából kiábrándított tanítóval a roskadozó vállán!) várja a talpra állítását. Hihetetlen, hogy nemzetrészünk jelesei, képzett tanáremberek ily mérhetetlen szerecsédenségbe taszítsák a legszentebb ügyet, s vele annyi jobb sorsot érdemlő fiatalembert. Erre valójában nincs mentség! 6. És ami sokunknak külön gondot okoz, s még tovább tetézi a vétkeket, az a már-már kizárólagossá avanzsált és túlméretezett-duzzasztott levelező tagozatos tanító- képzés. Kérem tisztelettel, a rúa- gyar nyelvű oktatás 5 évi kényszer- szünete után iskoláink tanszemélyzettel való ellátását, pontosabban mondva a képzettség folyamatos pótlását az 50-es 60-as években csak úgy lehetett biztosítani, ha évről-évre minél többen fejezték be levelező tanulmányaikat. Ma azonban - az uniós törekvések követelte minőségkultusz idején! - szinte kizárólagosan erre alapozni a holnap pedagógusnemzedékének képzését fejlődésbeli visszalépést jelent és végzetes út- tévesztést. Hiszen a nappali és levelező formában tanulmányaikat végzők tudásbeli szintje nem lehet egy és ugyanaz, mert a tanulási feltételeik sem azonosak. A tanárok ugyanazok, ám ez egymagában kevés - évtizedes tapasztalataink meggyőzően bizonyítják. Vagyis a más-más feltételek közepette végzett tudásgyarapítás szintje, végső soron a képzettség minősége között általában jelentős a különbség. Kivételek persze mindig akadtak, ám ezek valóban csak kivételek voltak. Maga a nagy arányú lemorzsolódás ténye is eme véleményemet igazolja. (Zárójelben jegyezném meg: mivel ma már a társadalmi igény aligha követel oly nagyságrendű képzési iramot, mely a következő években az eddiginél is nagyobb mértékben fog növekedni, félő, hogy hamarosan a „túlterhelés” következményei okoznak újabb gondokat.) 7. Végezetül a két ország tanító- és tanárképzésének eltérő szerkezeti tagoltságáról szólnék. Részint ugyanis ez a különbség okozza a félreértéseket, illetve akadályozza a vitatott kérdés jogszerű rendezését és egyezményes lezárását. Csak az idevágó legfontosabbakat említem, éspedig azt a négy évtizedes periódust, melynek kezdetétől (1960) Nyitrán folyik a magyar pedagógusképzés.- Nálunk a tanító- és tanárképzés a közelmúltig 2 típusú felsőfokú tanintézetben realizálódott: a) az alapiskolák évfolyamaira a pedagógiai karokon (később pedagógiNem akadt testület, amely vállalta volna a nehéz feladat elvégzését. ai főiskola) b) a középiskolákra meg az egyetemek bülcsészet- tudományi és természettudományi karain, az 1977/78-as tanévtől a pedagógiai karok is képeztek középiskolai tanárokat c) 1995-től mind az alapiskolák két tagozatára, mind a középiskolákra való képzést egyetlen intézmény, az egyetem végzi (azzal a differenciációval, hogy alsó tagozatos tanítóképzés csak a pedagógiai karral bíró egyetemeken létezik) d) az egyetemi karokon végzett tanárok (kivétel nélkül) képesítést nyernek mind az alapiskola felső tagozatára, mind a középiskolára.- Magyarországon a tanító- és tanárképzést évtizedek óta 3 fajta felsőfokú tanintézet végzi, az alábbi tagoltságban: a) az általános iskolák alsó tagozatára: a tanítóképző főiskolák b) az általános iskolák felső tagozatára: a tanárképző főiskolák c) a középiskolákra az egyetemek BT és TT karai. Külön hangsúlyozandó, hogy Magyarországon a 3 típusú tanintézet között komoly minőség- és rangbeli különbség volt mindig, és van ma is. Például sem a tanítóképző, sem a tanárképző főiskola abszolvensei nem doktorálhatnak. Nálunk viszont igen - lévén ugyanazon intézmény végzettjei. Igaz ugyan, hogy a tanítóképzés tanulmányi időkerete itt is, ott is 4 év, ám a diplomák rangbeli besorolása nálunk mindkét fokra egyetemi rangú, tehát egyenértékű; Magyarországon viszont mindkét alsóbb szintű tanintézeti képesítés főiskolai minősítésű, íme az akadályai a magyarországi főiskolai diplomák és a szlovákiai egyetemi diplomák egyenér- tékűsítésének. Ez ellen nincs apelláta, még ha ki-ki amazt minősíti is szakszerűbbnek. Legvégül engedtessék meg, hogy elrebegjem a magam szóbéli óhaját: szűnjön meg végre az ordas indulatok garázdálkodása, az átkos széthúzás, egymás szaggatása - és szívleljük meg nagy alkotóink intő szavait: kezdjünk el népben, nemzetben gondolkodni! A szerző a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemen ad elő Az intézmény 35 éven át (1960-95) vállalta és biztosította a magyar általános és középiskolák tanítóinak, tanárainak képzését, a pedagógusállomány folyamatos pótlását (Somogyi Tibor illusztrációs felvétele)
