Új Szó, 2000. április (53. évfolyam, 77-99. szám)

2000-04-15 / 89. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2000. ÁPRILIS 15.

Kultúra

Márai Sándor születésének 100. évfordulója alkalmából szülővárosa, Kassa adott otthont annak a nemzetközi szimpóziumnak, amelyen neves irodalmárok tartottak előadást

Egy makacsul európai polgár hazatérése

Márai Sándor (1900-1989)

Kassa. Márai Sándor, a város híres polgára száz esztendővel ezelőtt született. A cente- nárium alkalmából a 2000. évben rendezvények egész sora tiszteleg az író, költő, gondolkodó emléke előtt.

MISLAY EDIT

Bár már egy évtizede nem tilos kiejteni a nevét, sőt, úgy tűnik, népszerűbb, mint pályájának első felében „bestselleríróként” volt, talán nem egészen alaptalan az a gyanú, hogy tíz esztendő alatt nem hozható be maradéktalanul a „lemaradás”, irodalmi jelenlétének hiánya, hiszen negyven éven keresztül mély csend övezte Márai személyét és írói munkásságát, amelyet élete során közel hatvan kötetben adott közre.

Kassa, amely Márai verseinek, emlékiratainak nemegyszer „hőse”, s amely az írónál híresebb szülöttel talán nem is dicsekedhet, negyven éven keresztül hallgatott róla. Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy nem találkoztak a nevével, az emlékével, köteteivel. A város magyar tanítási nyelvű iskoláiban az irodalomórákon még véletlenül sem hangzott el a neve. Igaz, a tankönyvekben sem láthattuk leírva, ellentétben számos korszak második és harmadik vonalba tartozó íróinak, poétáinak nevével.

Keserű fintora a sorsnak, hogy az emigrációban élő Márai, aki az emberi, szellemi szabadságot mindennél többre tartotta, s aki addig nem engedélyezte műveinek hazai megjelenését, amíg a szovjet csapatok ki nem vonulnak az országból, és a nép nem választ szabad választásokon vezetőt magának, néhány hónappal a közép-európai rendszerváltások

előtt fordította maga ellen pisztolyát, s így nem érhette meg azt a történelmi fordulót, amelynek bekövetkezésében nem igazán hitt. (Következetesebb és rendítheteüenebb volt, mint a rendszer, amely emigrációba kényszerítette, s amely sok évnyi tiltás után már nem vette volna annyira rossz néven egy-egy műve megjelenését, ám Márai hajthatatlan maradt.)

Azóta sok minden változott a Márai által rajongva szeretett Kassán is. Szülőháza, sajnos, már nem áll, ám egykori lakóházukon, a Mészáros utcában emléktábla hirdeti nevét, az emlékszobában pedig szerény (remélhetőleg a későbbiek folyamán fokozatosan bővülő) kiállítás tiszteleg az író előtt. A Thália Színház művészeinek előadásában színpadi műveiből is ízelítőt kapott az itteni közönség, s.a színház stúdióján kívül polgári társulás is viseli a nevét. Az író tehát lassan hazatér szülővárosába. Nem véletlen tehát, hogy Kassa adott otthont a centenárium egyik legfontosabb eseményének, a nemzetközi Márai-szimpóziumnak, amely a Márai Sándor Alapítvány (Pozsony), a Márai Sándor Polgári Társulás (Kassa), a Magyar Köztársaság pozsonyi Kulturális Intézete a Szlovákiai Magyar írók Társasága, a Csemadok Kassai Városi Választmánya, a Fórum Intézet (Galánta) és a TTiália Színház rendezésében, többnapos ünnepségsorozat részeként valósult meg április 7-én.

A szimpózium résztvevőit Huncík Péter, a Márai Alapítvány kuratóriuma elnökének megnyitója után a város főpolgármestere, dr. Zdenko Trebul’a is köszöntötte. Óhaja, mely szerint Márait a szlovák olvasókkal is meg kell ismertetni, valószínűleg hosszabban tartó folyamat lesz, mint a magyar irodalomba való visszatérése. A város szlovák nyelvű napilapjában pár éve megjelent - megalapozatlan, elhamarkodott-vád ismeretében nem is lesz teljesen zökkenő- mentes, ám a Márai által nagyra becsült, polgárság teremtette értékek iránt mindig oly fogékony Kassa számára talán nem lesz lehetetlen. Az első lépések a „befogadás” érdekében már megtörténtek, hiszen a Kassai őrjárat és a Kassai polgárok, melyeket Balega Sándor fordított le szlovák nyelvre, a dunaszerdahelyi NAP Kiadó gondozásában már a könyvesboltok pultjain váija a leendő szlovák olvasókat.

„Márait, a polgárt vissza kellene hozni Kassára. Es nemcsak Kassára. Méltó helyére tenni a felvidéki és egyáltalán a magyar és a közép-európai tudatban” - vélte megnyitójában Hizsnyai Zoltán is, a Kalligram folyóirat főszerkesztője, a szimpózium vezetője. A meghívott előadók, neves irodalmárok is erre tettek kísérletet. Nem állítható persze, hogy a szimpózium során teljesen kimerítették e témát, hiszen, amint azt Pomogáts Béla mondta, már az egy külön előadás témája lehetne, hogyan alakult Márai újbóli befogadása a magyar irodalomba, ám valamennyi előadó megosztotta a hallgatókkal saját Márai-képét vagy legalábbis annak egy részét. Reménytelen vállalkozás persze egy rövid újságcikkben részletesen ismertetni a szimpóziumon elhangzott érdekfeszítő, tanulságos és kiváló előadásokat, inkább az előadások során kialakuló Márai-kép egy-egy kockáját ragadhatom ki.

Duba Gyula, a Szlovákiai Magyar írók Társaságának vezetőségi tagja Márai életpályáját ismertetve aprólékosan elemezte az író számos művét. A Vendégjáték Bolzanóban mai hatalmas olaszországi sikerén tűnődve e siker titkát többek között abban látja, hogy a mű „... korai elődje egy regénytípusnak, nevézzük posztmodemnek, melyet többek között éppen az olasz Umberto Eco teljesített ki A rózsa neve dmű vüághí- rű művében. Biztosra vehető, hogy Márai művének tökélye és módszere megragadta ennek az iskolának a figyelmét, kritikusait pedig jóleső felfedezésekre késztethette, annál is inkább, mert mindkét regény meglepően bizonyítja, hogy a modem széppróza sem idegenkedhet eleve bizonyos moralizálástól és erkölcsi értékalkotástól. ... persze az irodalom moralizálása semmiképpen sem jelent pedagógiai célt, sem látványos didakticizmust vagy tanmesét, ellenben olyan erkölcsi érzésről és értékalkotásról van szó, amely filozófiai értelemben az emberi tettek minőségével, az emberséggel és a humanizmussal, a cselekvés kvalitásaival azonos. Márai művében nevezhetnénk férfiasságnak, lovagiasságnak, a szerelem törvényének vagy magasabb szempontnak, de akár úri becsületnek, a személy tisztességének vagy a hatalom korrektségének is.”

Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Magyar írószövetség elnöke ugyancsak jó ismerője Márainak, s mint mondta, még azokra az időkre is jól emlékszik, amikor az író nevét kihúzták a különböző irodalomtörténeti cikkekből, a Nyugatról hazatérő turista bőröndjéből a határon kivették Naplójának valamelyik kiadását. Ma pedig ő az egyik legnépszerűbb magyar író, munkásságának valóságos reneszánsza van. A szlovákiai olvasók éppen Pomogáts Béla révén kaphattak kedvcsináló ízelítőt az író műveiből, a Márai Sándor breviáriuma címmel 1992-ben a Madách Kiadónál is megjelent kötet révén. Nagyon pontosan, tömören foglalta össze az írói attitűd lényegét is: „Ha volt író, akinek mindene: életformája, vüágnézete, erkölcse maga volt az irodalom, akkor Márai Sándor volt az. Az írásban találta meg élete értelmét, és a kultúrában azt a szerves rendet, amelynek az egyén vagy a társadalom minden törekvését és megnyilvánulását össze kell fognia. A régi humanisták vagy a felvilágosodás korának klasszikus eszményeket képviselő írástudói becsülhették ennyire az írott szót és azt a szellemi erőt, amit az irodalom jelent. Bizonyára nem véletlen, hogy Márai Goethében találta meg talán legelső szellemi mesterét: szüntelen őt idézte, rá hivatkozott. Azt azonban jól tudta, hogy a kultúra és a hatalom két külön dolog, s a szellemnek egyre kisebb a befolyása azokra, akik megszabják a társadalom vagy az egyén életének és tevékenységének kereteit.” Kassai, az Emigráció előtt és után című előadásában Pomogáts Béla Márai helyzetének és gondolkodásának 1945 és 1950 közötti alakulásával foglalkozott, arra keresve a választ, mi vezette Márait oda,

Szabadulás című regénye a közelmúltban látott először napvilágot.

hogy az emigrációt válassza, és hogyan küzdött meg az emigráció élményével. „Márainak sohasem voltak illúziói a szovjet rendszer valódi természete felől, ebben sokkal tisztábban látott, mint a nyugati demokráciák számos vezető értelmiségi személyisége s vüághírű írója, Romain Rolland-tól Bemard Shaw- ig, akik többnyire hamis illúzióktól vezetve fordultak rokonszenvező várakozással Sztálin rendszeréhez, különösen a második világháború éveiben. ... Márai, úgy tetszik, jobban ismerte a zsarnokság természetét, s egyetemes tájékozottsága következtében is pontosan tudta, hogy mi várható a szovjet birodalom közép-európai benyomulásától” - mondta Pomogáts Béla. Szólt a csupán néhány éve felfedezett, 1945júliusa és szeptembere között született, Szabadulás című regényről, amely a közelmúltban látott első ízben napvilágot, s amelyben az író egy fiatal lány történetét beszéli el, aki a budapesti ostrom idején édesapját rejtegeti, s reménykedve vátja a megérkező oroszokat, akiknek egyike a „felszabaduláskori’ megerőszakolja. A történet 1945 után nem jelenhetett meg, Pomogáts szerint az viszont kevésbé érthető, hogy az emigrációban miért rejtette Márai egy utazóláda mélyére a kéziratot, s még a legjobb barátai sem tudtak létezéséről.

A kereső ember évtizedei címmel Fried István, a szegedi József Attila Tudományegyetem professzora tartott élvezetes előadást. Saját bevallása szerint Máraira két alapérzés hatott: az egyik a „valami nincs rendben”, a másik a „valami történik” alapérzése. Fried István többek

között arra is rávüágít, hogy „... a »valami nincs rendben« sejtésből az egyetemes válságra döbbenés lesz, a »valami történik« pedig a személyiséget pusztulással fenyegető történelemmé válik... Márai ennek a két, 20. századi rémmesévé torzuló eseménysornak a jegyében hirdette meg, hogy az értelmiségi, a polgári magatartás mértékegysége csakis az ellenállás lehet, a kilépés a konvencionálissá sekélyesedő nyelvből, társaságból, családi és társadalmi környezetből, nemzet- és művészetfeífo- gásokból, mindezt annak érdekében, hogy létrejöjjön az a szellemi életforma, amelynek ősformáját még Thomas Mann fogalmazta meg.” Az olaszországi siker kapcsán Fried István úgy véli, ez „... beszédesen jelzi, hogy ez a fajta beszédmód, melyen Márai fél évszázadon keresztül munkálkodott, ma sem veszítette el teljesen időszerűségét. De beszédesen jelzi azt is, hogy a fajta polgári tartás, nem magatartás, tartás, Haltung,... magyar változatában része lehet annak az európai kulturális emlékezetnek, amelynek jelképpé emelkedő figurái között ott lelhetjük Márai Sándornál a függetlenségüket, emberségüket, jogbiztosította szabadságukat őrző kassai polgárokat.”

Rákos Péter irodalomtörténész, a prágai Károly Egyetem tanára úgy véli, még mindig nem tudunk eleget Márai Sándorról, az íróról, most gyűlnek csak be, Ady szavaival élve, „az utolsó hajók”. Most alakulhat ki végre az összkép, hiszen tíz éve folyik az írói pálya elemzése. Még korántsem tisztázódott minden. A Naplókról szólva Rákos Péter felhívta a figyelmet arra, hogy míg az 1968 utáni csehszlovák kommunista vezetés - Svoboda, Cemik, Smrkov- sky - címére bírálatot jegyez fel Márai, 1958-ban Kádárral kapcsolatban hiányzik ez a kritika. Mint ahogy az is furcsa Rákos Péter számára, hogy Franz Kafka halálának 80. évfordulóján egyetlen fontos bejegyzést sem talál róla a Naplóban, pedig Márai maga is azt vallotta, hogy Kafka meghatározó írói élménye volt. „De a legnagyobb meglepetés, amellyel megajándékozott: a magyar polgári gondolat nem remélt, nem feltételezett ereje és makacssága” -jelentette ki Rákos Péter. Giorgio Pressburger, a budapesti Olasz Intézet igazgatója Márai olasz- országi fogadtatásáról és váratlan sikeréről szólt. Mint mondta, nagyon örül annak, hogy ehhez a sikerhez ő is hozzájárulhatott, hiszen a Corriere della Sera című olasz napilapban két nagy terjedelmű cikkben is foglalkozott Máraival. Az egyik A gyertyák csonkig égnek olasz nyelvű

megjelenése kapcsán mutatta be az írót az olasz olvasóknak, a másikban az ötven éven keresztül írt Naplókról szólt, amelyeket, ha végigolvasunk, „egy olyan ember jelenik meg előttünk, aki annak ellenére, hogy nagyon nehéz teljesen őszintének lenni, igyekszik és tud is őszinte lenni. ... Azt hiszem, a világirodalomban kevés íróval találkoztam, aki ennyire becsületes lenne, mint Márai.” Giorgio Pressburger szerint a Naplók megérdemelnének egy teljes olasz kiadást, mert egy olyan dokumentum, „amely elmondja, mit jelent az az eltűnő alak, amit európai embernek nevezünk”.

A szimpóziumot egy „dokumentumdráma” zárta, egy rendkívül frappáns irodalmi játék, Hizsnyai Zoltán előadásában két súlyos irodalmi egyéniség, Márai és a Tsúszó Sándor naplóit vetette össze, amelyet, minthogy az önirónia sem állt távol tőle, talán maga Márai is elismeréssel hallgatott volna. „Egyvalami bizonyos: ha kíváncsiak leszünk még ennek az évszázadnak az embereire, szellemi folyamatokra, szüntelenül felbuzgó kétségek és az eltiporhatat- lan remények párharcából kibontakozó 20. századi életérzések mibenlétére, ha felelősségteljes, ugyanakkor szenvedélyes kortársi reflexiók után kutakodunk, ... ha reneszánsz szellemű és műveltségű alkotók talán utolsó művészetét keressük, Márai Sándor könyveinek, de különösen Naplóinak lapozását semmiképpen sem kerülhetjük el. Ha így teszünk, talán még a bennünk, mindannyiunkban rejtőzködő Tsúszó helyzete sem vész el”. Szaszák György, a Márai Sándor Polgári Társulás nevében üdvözölve a résztvevőket megjegyezte, nem tudja, mit szólna az író az ünnepléshez, hiszen bizonyára az sem véletlen, hogy végakarata értelmében hamvait a Csendes-óceánba szórták. Nem valószínű, hogy nagy ünneplésre vágyna bármüyen kerek évfordulója kapcsán az az író, aki nem szívesen adott interjút, s az emigráció éveiben társaságba sem túl gyakran járt, vagy ha igen, csak azzal állt szóba, akit arra méltónak talált. Márai, a polgári értékrend, az „európai hivatástudat”, szellemiség és művészet egyik legjelesebb magyar képviselője talán mást tartana fontosnak. Hogy művei minél több olvasóhoz eljussanak. S ha már olvassuk, fogadjuk meg Füveskönyve tanácsát is: „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel olvasni, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. ... Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék.”

A kassai Márai-emlékszoba egy részlete

Pomogáts Béla a Magyar írószövetség koszorúját helyezte el az író emléktáblájánál (Dömötör Ede felvételei)

A szimpóziumot a Thália Színházban tartották