Új Szó, 2000. április (53. évfolyam, 77-99. szám)
2000-04-14 / 88. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2000. ÁPRILIS 14. Kultúra Ma ötvenéves Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom egyik kiemelkedő egyénisége. Harmonia Caelestis című családregénye ezekben a napokban kerül a könyvesboltokba A regényírás olyan, mint a bányászat Németh Ilonától, a szellemes ötleteiről ismert installá- tortól targoncán futó tortát, Karol Wlachovskytól, a budapesti Szlovák Intézet igazgatójától egy szál vörös rózsát, Szigeti Lászlótól, a pozsonyi Kalligram ügyvezető igazgatójától pedig egy 225 oldalas születésnapi (ajándék)- számot kapott Esterházy Péter, a kortárs magyar irodalom ma ötvenéves grófja. SZABÓ G. LÁSZLÓ E. P., a szerző, az író, a mester „beállt derekára” hivatkozva óvatosan lépkedett a Rákóczi úti házban megrendezett est folyamán, de szóval is, erővel is bírta órákon át. Az ünneplésből feleségének és udvari borítótervezőjének, Esterházy Gittának is jutott bőven. „Minden titkomat elárulta” - súgta élete párjáról, de ennél többet hiába vártam tőle. A „vanegynő” hallgatott. Házas társa, Csokonai Lili viszont beszélt. Az élet, mint tudjuk, nem habostorta. Az élet ma Ester- házy-torta. Németh Ilona Ester- házy-tortája ránézésre „beton”. Az élet beton? Ezt nagyon ki tetszett találni. Nádas Péternek van egy zseniális fordítónője, aki bizonyos helyzetekben azt szokta mondani, hogy „Das Leben ist Hard”. Ezek szerint az élet kemény. Hát, én ezt nem tudom. Arra nézvést nincsen információm, hogy milyen az élet. Csak a saját életemről tudok beszélni. Az meg hol ilyen, hol olyan. Most éppen milyen? Játék, móka, kacagás. Befejeztem kilenc év munkáját, a Harmonia Gaelestist. Regény. Családregény. 1991-ben kezdtem el, és 2000 januárjában adtam le. Kilenc év mindegyik reggelén odaültem az íróasztalhoz, és ott is maradtam addig, amíg bírtam. Rengeteg munka kellett hozzá. Ezt nem lehet megúszni. Az a rossz a regényírásban, hogy nem lehet kikerülni a munkát. Nem úgy van az, hogy minél tehetségesebb az ember, annál kevesebb munkát kell végeznie, hanem majdhogynem fordítva van. A regényírás olyan, mint a bányászat. Ott kell ülni, és csinálni kell. Úgysem segít senki. Ki tudna segíteni? Senki. Pedig még a klasszikus megoldást is elfogadnám. Az ördögtől? Cimborálnék én vele is, de nem segít. Ez szép lassan kiderült. „Ha én ízig-vérig író volnék...” - mondta nemrég. De mi, ha nem az? Vélhetően az vagyok. Parodiszti- kusan csak író vagyok. És hedonista. Egy hedonista demokrata. A hedonizmus nem áll tőlem távol. De elég furcsa hedonizmus az enyém, hiszen az életformám meglehetősen unalmas, egysíkú, szigorú. Tehát én nyeglén azt mondhatnám: a hedonista apáca az én életformám. Nem a hedonista szerzetes? Ha már, akkor apáca. Annyit adjunk meg Csokonai Lilinek. Az erotikus szerzőnek? Az jó volna. Nagyon jó. De csak ritkán sikerül. Ön alvásban is kitűnő. Ez igaz. Büszkén állítom, hogy tehetséges alvó vagyok. Az alvás nagyon fontos kelléke a munkámnak. A regényírás hosszú távú dolog, amelyben pontosan tudni kell, hogy ha ekkor fekszem le, akkor ekkor kelek. Ha nem lennék jó alvó, ebbe mindig belezavarna valami. De az vagyok, és ez nagy ajándéka az égnek. Úgy alszom, olyan jól, mintha rendben lenne a lelkiismeretem. Mondhatná magát forradalmárnak is. ízig-vérig stüusforradal- márnak. Nem. Egy forradalmár meg akatja váltani a világot. Az író nem azért ír, hogy változtasson rajta? De. Én mindent akarok. Főleg leírni akarom a világot. A leírástól meg nyilván megváltozik. ízig-vérig nyelvteremtő. Vagy ha úgy tetszik: nyelvújító. Minden komoly írásnak nagyon erős kapcsolata van a nyelvvel. Volt egy idő, amikor sokat beszéltünk arról, hogy a nyelv meg a mondat. Hát ez magától értetődő! De ha az ember védekezik valamivel szemben, akkor ezt túlhangsúlyozza, és akkor rajta is marad. Ha azt mondom: Nagy Magyar Gondolkodó? A magyar az jó. Nagynak kicsi? A naggyal nem foglalkozom, a rendes gondolkodó meg nem üyen. Az komolyabb. Ön meg nem annyira? Nem. Van egy-két rendes gondolkodó a kultúrhistóriában. Azokhoz nem érdemes törleszkedni. Fiatalnak öreg, öregnek fiatal, úja Az idegenben. Akkor ez most éppen jó? Bizonyos értelemben én mindig úgy éreztem, hogy ez éppen jó. Tulajdonképpen húszéves korom óta. Közben semmi nem jó, de van egy alap jó. Merthogy az élettel kezdtük. Az egészben van valami jó. Konkrétan aztán mindig olyan, amilyen. De ha húszéves kora óta jó, akkor már harminc éve nagyon jó. Ez így nem igaz. Hogy azóta jó. Mintha állandóan boldog lenne az ember. Mert nem az. A magyar ember ritkán boldog. Én úgy mondanám: magyar embere válogatja. Közvetlenül a boldogságról amúgy sem lehet mit mondani. De azt nem állítom, hogy az, amiről most beszélünk, nem látszódna a könyveimben. Látszódik. Akkor is, ha ez mindenféle rosszal, rémülettel van együtt. Hatvanadik születésnapján Jirí Menzel amolyan magánelőadást kapott a kollégáitól. „Vettek” neki egy sztriptíztáncosnőt, aki a szeme előtt vetkőzött le a színpadon. A nő, a szokatlan helyzet miatt, erős lámpalázzal küszködött, Menzel pedig lent a nézőtéren, a kollégái körében feszengett. Fel is szólt egy idő után a nőnek, hogy „kérem szépen, tö- mörítsen!” Ön most kapott egy hatalmas tortát, pedig lehet, hogy egy nőnek jobban örült volna. Vagy volt már kilencvenhét, és annyi éppen elég? Születésnapra inkább tortát kell kapni, nem pedig meztelen nőt. Aztán két születésnap között már történhet bármi. Főleg egy táltossal. Mert ahogy úja, még ötvenévesen is táltosnak érzi magát. Regényrészlet. És most nem érvényes? Vagy csak azért nem, mert beállt a dereka? Csak az ötvenet tudom kommentálni. Ami nem jelent semmit. Az a fontos, hogy befejeztem a könyvemet. De az, hogy ötven vagyok, egyáltalán nem lényeges. Egybeesik a regény megjelenésével. Hogy milyen a könyv, azt nem tudom, de az biztos, hogy nekem fontos. Závada Pál röviden és tömören annyit mondott róla: nagyon jó. Kevésszer hallani kollégát olyan entuziazmussal beszélni, ahogy ő beszél, és én ezért nagyon hálás vagyok neki. Az idegenben írja azt is, hogy a poklot kórháznak képzeli. A mennyországot milyennek hiszi? A pokol olyan kórház, ahol az ember a saját szövegeinek a nyomdai levonatát olvassa. A mennyországban pedig elégedetten leteszi? Majd nyolcvanéves koromban térjünk vissza erre. Most csak annyit mondhatok: minden egyes könyvvel megszabadul az ember valamitől. Tulajdonképpen nem is egy feladattól, hanem egy szenvedélytől. Minden könyvével letud egy szenvedélyt. Csokonai Liliben a barokk nyelv iránti szenvedélyemet tudtam kipipálni. Következésképp ha ebben az új könyvemben olyan helyzetbe kerültem, ahol a barokk nyelv kísértett, akkor ennek a kísértésnekj ha akartam, ellen tudtam állni. És ez ott jót tett a regénynek. Kertész Imre írja önről, hogy „Diktatúrában már csak a puhát ismerte, irodalomban kizárólag a sikert.” Osztja a véleményét? Szerintem ez nagyon is kritikus megjegyzés. De stimmel. Irodalomban kizárólag a sikert, diktatúrában már csak a puhát. Ez ténykérdés. Én valóban elkényeztetett helyzetben vagyok, csak az a baj, hogy az ember nem ezt méri. Kap mondjuk egy Kossuth-díjat. Ezt lehet mérni? Akkor volna jó valamire, és megint ott vagyunk a segítségnél, ha valamiben segítene. Vagy ha arról tudósítana, esetleg arról győzne meg, vagy arról adna bizonyítékot, hogy amit az ember csinál, az jó. Az irodalmi sikerek erről nem szólnak. Az irodalmi sikerek csak arról szólnak, hogy vannak emberek, akik számára fontos, amit csinálok. Ez nagyon jó érzés, de az íróasztalnál ezzel nem lehet kezdeni semmit. Én szívesen kiszívnám a sikerből azt, ami jó, de úgy gondolom, a sikerrel nem kell foglalkozni. A sikertelenség bonyolultabb. És annak is megvan a veszélye. Ugyanúgy, mint a sikernek, amire könnyebb vállat vonni. Mindenesetre ez az ünnepség most jólesik. Ez valóban az olvasói szeretet megnyilvánulása. Amihez lehet, hogy distanciával kellene viszonyulni, de én nem viszonyulok azzal. Ennek én most gátlástalanul örülök. Ennyit megengedhetek magamnak. Nem is fog írni egy ideig? Szívem szerint egy évig nem csinálnék semmit. Napokig olvasnék, jegyzetelgetnék, és gőgösen azt mondanám, hogy csak kétszer annyit fogok dolgozni, mint általában a kollégáim. De nem így van, mert mindig belebonyolódom valamibe, ami munkát követel tőlem, az meg több, mint amennyit jónak látok. Most hagyom egy kicsit sodortatni magam. Mászkálok, utazgatok. Fél évig több meghívást fogadok el. Eddig folyamatosan abban a szerencsében részesültem, hogy minden könyv után beleestem egy másikba. És ez fantasztikus dolog. Rémületből csak a mindennapit érzem, mert mindennap szembe kell nézni az üres papírral, de egy új könyv elkezdése nem jelent félelmet. Mutathatok egyet a régi könyveiből? A „second hand”-ben vettem. Az írók Boltja-beli „turkálóban”. Kis Magyar Pornográfia könyvtári számmal és pecséttel. Milyen pecséttel? ELADHATÓ. Aljasság! Beleírhatom? Csak tessék! Aztán együnk rá. Szeretném végre megkóstolni magát. Az édesebbik felét. Finom? Rendes Esterházy-torta. És az, ellentétben az Esterházy-rostélyos- sal, majdnem mindig jó. Nekem elhiheti. A tortát még nem rontották el. Dés László, a népszerű zeneszerző társaságában a születésnapi esten Závada Pálhoz régi barátság köti Esterházy Pétert (Dömötör Ede felvételei)
