Új Szó, 2000. április (53. évfolyam, 77-99. szám)
2000-04-12 / 86. szám, szerda
5 ÚJ SZÓ 2000. ÁPRILIS 12. TÉMA: A NATO g Washingtonnak mindenképpen meg kellett akadályoznia, hogy a Szovjetunió egyesítse saját forrásait a nyugat-európaival, és ezeket kihasználva esetleg világuralomra törjön Megalakulásának körülményei és rövid története (TA SR/EPA-felvétel) A második világháború befejezését követően Európában és egész Eurázsiában pontosan úgy alakultak az erőviszonyok, ahogy azt angolszász geopolitikai szakértők a háború folyamán, sőt már előtte is megjósolták, és amitől a legjobban tartottak. ÖSSZEÁLLÍTÁS Eurázsia központi része és annak hatalmas erőforrásai felett egyetlen birodalom, a Szovjetunió gyakorolta az ellenőrzést, a nyugateurópai peremvidék pedig nagyon legyengült a világégés következtében, így egy esedeges szovjet támadás esetén nem tudta volna megvédeni magát. Nyugat-Európa Moszkva fennhatósága alá való kerülése az Egyesült Államok létérdekeit fenyegette, ezért Washingtonnak mindenképpen meg kellett akadályoznia, hogy a Szovjetunió egyesítse saját forrásait a nyugateurópaival és ezeket kihasználva esetleg világuralomra törjön. Az USA tehát elhatározta, hogy bekapcsolódik a világpolitikába. Az európai és amerikai félelmek jogosak voltak. A második világáborút követő néhány évben a Szovjetunió rendkívül agresszív külpolitikát folytatott: ellenőrzése alá vonta Közép- és Kelet-Európát - ezt a saját bőrünkön tapasztalhattuk - és kommunista bábkormányokat állított a csatlósokká degradált országok élére, a kedvezőtlen gazdasági és társadalmi helyzetet kihasználva Nyugat-Európában (Olaszországban és Franciaországban) is „kellemetlenkedtek” a helyi kommunista pártok, Görögországban partizánháborúban próbálták megdönteni a Nyugatbarát vezetést, nyomást gyakoroltak Törökországra a tengerszorosok (Boszporusz, Dardanella) ellenőrzése érdekében, a megegyezésekkel ellentétben nem vonultak ki Észak-lránból. A legnyíltabb - katonai konfliktussal is fenyegető - összetűzés Moszkva és a Nyugat között (a NATO megalakulása előtt) az úgynevezett berlini válság volt. A négy győztes nagyhatalom által ellenőrzött német főváros amerikai, brit és francia igazgatás alatt álló részébe (a későbbi Nyugat-Berlin) a szovjetek tulajdonképpen elzárták az utánpótlási útvonalakat. A szövetséges légierő a szovjet blokád feloldásáig légihíd segítségével biztosította a város ellátását. Nagy megdöbbenést keltett 1948 februárjában a prágai kommunista hatalomátvétel. Ennek hatására egy hónappal később Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg és Nagy-Britannia képviselői aláírják a brüsszeli szerződést a kollektív védelemről. Az említett szovjet lépésekre való reakcióként az amerikai szenátus elfogadja az ún. Vandenberg-hatá- rozatot, amely megteremtette a törvényes kereteket ahhoz, hogy az USA saját biztonsága érdekében katonai szövetségekbe lépjen be. Ezeket megelőzte a Marshall-seNyugat-Európában is „kellemetlenkedtek” a helyi kommunista pártok. gély, amely, miután az amerikaiak felismerték, hogy egy gazdaságilag és társadalmilag is szétzilált Nyugat-Európa képtelen ellenállni - helyi és külső - kommunizmus nyomásának, segített talpraállítani a nyugati országok gazdaságát. Fontos mérföldkő volt a Truman- doktrina meghirdetése, amely elkötelezettséget jelentett a segítségnyújtásra a kommunista előrenyomulással szemben. Ennek logikus következménye volt 1949. április 4-én az Észak-Atlanti Szerződés aláírása Belgium, Dánia, Franciaország, Izland, Olaszország, Kanada, Luxemburg, Hollandia, Norvégia, Portugália, Nagy-Britannia és az Amerikai Egyesült Államok által. A szerződés legfontosabb részei: a preambulum, amely a szellemiséget és céljait tükrözi, valamint az 5. cikk, amely sokkal konkrétabb és az aláíró államok kollektív védelmét irányozza elő, tehát bármelyikük elleni támadás az egész szövetség elleni támadásnak tekinthető. A NATO megalakulásakor leginkább csak az aláírók szándékait fejezte ki, mivel a tagállamoknak a szovjetekhez képest kis létszámú hadereje állomásozott Európában, így megalakulásakor hagyományos eszközökkel képtelen lett volna megállítani a Vörös Hadsereg nyugati irányú előrenyomulását. 1950 decemberében a NATO szövetségesek európai haderejének első főparancsnokává az amerikai Eisenhower tábornokot nevezték ki, 1952-ben pedig a brit Lord Ismayt a szövetség első főtitkárává. Ez a „munkamegosztás” azóta is megmaradt, és az „európai főparancsnok” mindig amerikai, a főtitkár pedig az európai tagállamok diplomatái közül kerül ki. (Érdekességként megjegyezhető Lors Ismay véleménye a NATO legfontosabb feladatairól: az amerikaiakat „bent”, az oroszokat „kint”, a németeket pedig „lent” tartani Európában). Áz 1952-es év rendkívüli jelentőséggel bírt a NATO számára: a már említett első főtitkár kinevezésén kívül a lisszaboni csúcstalálkozón a tagállamok véglegesítették a szövetség állandó szervezeti felépítését, elhatároztak egy nagy létszámú hagyományos hadsereg kiépítését, amely nagyobb eséllyel szállna szembe a Vörös Hadsereggel, sőt sor került az első bővítésre is. Az új tagállam Görögország és Törökország lett, amely ugyan nem atlanti ország, de felvételük beleillett az amerikai- nagymértékben geopolitikai ihletésű - „feltartóztatási politika” rendszerébe, amely a Szovjetuniót körülvéve akarta megakadályozni Moszkva terjeszkedését. Rövid időn belül kiderült, hogy a lisszaboni csúcson előirányzott hagyományos hadseregfejlesztési terv nem teljesíthető a nyugatnémet fegyveres erők bevonása nélkül. Ennek megfelelően Nyugat-Né- metország 1954-ben a szövetség 15. tagállama lett. Erre reagálva a Szovjetunió és Közép-Kelet-euró- pai csatlósállamai az NDK bevonásával 1955-ben megalakították a Varsói Szerződést. Ezzel Európa teljesen két táborra szakadt. A NATO legnagyobb belső válsága 1966-ban következett be, amikor de Gaulle tábornok kiléptette Franciaországot a szövetség katonai struktúráiból, mivel az USA nem fogadta el elképzeléseit a vezetés átalakítását illetően. 1967- ben elfogadták az ún. Harmel- doktrinát, amely szerint a biztonság fenntartható a Kelettel való fokozatos enyhülés mellett is, amit az új stratégiai koncepció elfogadása követett. A hidegháború utolsó bővítésére 1982-ben került sor, Spanyolország felvételekor. Az 1989-es és az azt követő események megszüntették a Nyugat- Keleti szembenállást és a szövetséget is nagymértékben új feladatok elé állították. A hidegháború utáni első bővítés tavaly március 12-én történt Magyarország, Csehország és Lengyelország felvételével. A hidegháború utáni megváltozott helyzet szükségessé tette egy új stratégiai koncepció elfogadását. Az eddigi koncepciók egy meghatározott ellenfélre (SzovjetunióVarsói Szerződés) összpontosítottak, de a mostani mára az előre- láthatatian veszélyforrásokra helyezi a hangsúlyt (etnikai-vallási konfliktusok kirobbantása Európa perifériáján, tömegpusztító fegyverek elterjedése stb.). A legfontosabb változás, hogy elmozdulás történt a hidegháború alatti pasz- szív „kollektív védelemtől” a „kollektív biztonság” felé. Mindezzel együtt megnövekedett a déli szárny jelentősége, amely 1989 előtt elmaradt a közép- és északeurópai mögött. Ez mára megváltozott, mivel Közép- és Észak-Eu- rópa biztonsága jelentősen javult, míg jelenleg a tagországok biztonságára potenciális veszélyt jelentő konfliktusok délen találhatók (Balkán, Kaukázus, Közel-Kelet). Ennek megfelelően változott meg a fegyveres erők diszlokációja is. Ha az integrációt komolyan szorgalmazók nem vesztik el befolyásukat a társadalomra, sikeresek lehetnek törekvéseink A Washingtoni Szerződés Preambuluma A szövetség bővítése FELDOLGOZÁS George Robertson és Madeleine Albright (TA SR/AP-felvétel) Béke és biztonság A közép-európai országok közül elsőként Lengyelország, Magyar- ország és Csehország lettek az Észak-atlanti Szövetség tagjai, 1999. március 12-én. Sajnos, Szlovákia a jól ismert belpolitikai okok miatt ezt a történelmi lehetőséget elszalasztottá, és ahogy Zbigniew Brzezinski megjósolta szlovákiai látogatása alkalmával, ezt egyszer még nagyon sajnálni fogjuk. A NATO következő bővítésére leghamarabb valószínűleg csak 2002 után kerül sor. A tagságra aspiráló országok a következők: Észtország, Lettország, Litvánia, Szlovákia, Szlovénia, Románia, Bulgária és - ha a változások gyorsak és hatékonyak lesznek - Horvátország is a komoly jelöltek közé sorolható. Egyes balkáni országok - Macedónia, Albánia - tagjelöltsége egyelőre nagyon távolinak tűnik, a térség és nem utolsó sorban saját belső instabilitásuk miatt. Ukrajna jövője még nem tisztázott, jelentős hatással lesz rá az ország nyugati és keleti felének viszonya, Oroszország fejlődése és a Nyugat és Moszkva közötti kapcsolatok alakulása. Ha Oroszország NATO- tagságáról beszélünk (lásd Putyin- nyilatkozat), tisztában kell lenni azzal, hogy Moszkva teljes jogú tagsága esetén a Szövetség jellege, befolyási szférája teljesen megváltozna. Ilyen forradalmi változás jelenleg még középtávon sem képzelhető el. Ha a bővítésről beszélünk, feltétlenül említést érdemelnek a nagyobbik osztrák kormánypárt, az ÓVP törekvései Ausztria NATO-csatlakozása érdekében. Visszatérve a már említett országokra, Észtország pozícióját erősítheti, hogy viszonylag rövid időn belül az Európai Unió tagja lesz. Litvánia felvételi esélyeit javíthatja az erőteljes lengyel támogatás, mivel Vilnius tagsága esetén Lengyel- ország északkeleti határainak biztonsága fokozódik és körbezámák a kalinyingrádi orosz enklávét is, ahol viszonylag nagy hadsereg állomásozik. A balti államok támogatói közé tartoznak a skandináv tagok (Norvégia és Dánia), Vvala- mint a Balti-tenger mellékiek is, mivel felvételük esetén a régió stabilitása tovább erősödne. Ellenük szól viszont az erőteljes orosz tiltakozás (a volt Szovjetunió utódállamai) és egyes katonai elemzők véleménye is, akik rámutatnak a három ország megvédésének problémáira támadás esetén. A balkáni országok csatlakozási esélyeit elősegítheti Franciaország erőteljes támogatása, mivel Párizs (RomáSzlovákia belépése esetén a NATO keleti határa is lényegesen megrövidülne. niával meglevő történelmi kapcsolatokon kívül) a NATO déli szárnyának megerősítését szorgalmazza, amelynek vezetésére igényt tart. Ezek az országok számíthatnak a moditerrán tagországok, elsősorban Spanyolország és Olaszország támogatására is. Róma különösen Szlovéniát és Romániát támogatja, de a jövőben - ha nem merülnek fel kölcsönös viták - Horvátország is számíthat támogatásra. Magyarországnak szintén komoly érdeke fűződik Szlovénia csatlakozásához, amely az Olaszországba vezető „hidat” jelenti számára. Budapest támogatja Romániát is, mert annak tagsága esetén a NATO keleti határa eltolódna a magyar határról , de ismert a magyar- horvát „stratégiai partnerségre” való törekvés is (ebben minden bizonnyal komoly szerepet játszik, hogy Horvátországon keresztül ki lehet jutni az Adriára). Szlovákia NATO-tagságát leginkább a „visegrádi” szomszédok, Magyarország, Lengyelország és Csehország támogatják. A legkomolyabb indok, hogy biztosíthatná közöttük az összeköttetést. Ez fokozottan érvényes Magyarországra, mert neki jelenleg nincs közös határa más NATO-tagállammal. Ebből az „elszigeteltségből” az ország vagy Szlovákia, vagy Szlovénia -jobb esetben mindkettő - felvételével törhet ki. Szlovákia tagsága összekapcsolná Közép-Euró- pában a NATO középső és déli szárnyát is. Ezenkívül rendkívül kedvezőtlen lenne számunkra, ha a közöttük levő „fekete lyuknak” más geopolitikai irányultsága lenne, vagy más központ felé gravitál- na. Szlovákia belépése esetén a NATO keleti határa is lényegesen megrövidülne, sőt Csehország meg is szűnne a Szövetség keleti határa lenni. A csatlakozásra váró országokkal szembeni legfontosabb kritériumok, hogy rendezzék egymás közötti kapcsolataikat, mert senki sem akar egy újabb „török-görög” viszályt importálni a Szövetségbe, valamint a demokrácia tiszteletben tartása és működő piacgazdaság kiépítése. Az utóbbiak a belső társadalmi feszültségek kiszűrése és a stabilitás elősegítése miatt fontosak a NATO-nak. Ebből a szempontból biztosnak tűnik Szlovénia és az orosz kisebbség helyzetének rendezése után a balti államok helyzete. Szlovákia határeset, valahol Szlovénia és Románia között helyezkedik el. Ha az integrációt komolyan szorgalmazók nem vesztik el befolyásukat a társadalomra, sikeresek lehetnek törekvéseink és már a következő bővítési korban, esetleg csatlakozhatunk néhány éven belül. Ellenkező esetben Szlovákia egyszer majd tényleg nagyon fogja sajnálni. „E szerződő felek újból hitet téve az Egyesült Nemzetek Alapokmányának céljai és elvei mellett és megerősítve abbéli óhajukat, hogy minden néppel és kormánnyal békében éljenek, elhatározva, hogy megőrzik a szabadságot, népeiknek a demokrácia, az egyéni szabadság és a jog uralma elvein alapuló közös örökségét és civilizációját; arra törekedve, hogy az észak-atlanti térségben előmozdítsák a stabilitást és a jólétet; eltökélve, hogy egyesítik az együtA stratégiai koncepciók a Washingtoni Szerződés után a NATO legfontosabb dokumentumai. Tulajdonképpen politikai-biztonsági dokumentumok, melyek meghatározták a szövetség legfontosabb céljait, és megvalósításának módjait. A hidegháború alatt a NATO- nak három ilyen koncepciója volt: az előretolt védelem a tömeges megtorlás és a rugalmas reagálás stratégiája. Mindhárom Nyugat- Európa megvédését tűzte ki legfontosabb feladatául szovjat támadás esetén. Katonai akció csak külső támadás esetén volt tervezve, arra való reakcióként. „Előretolt védelem” - a NATO első stratégiai koncepciója amely hagyományos eszközökkel a lehető legkeletebbre kívánta feltartóztatni a szovjet támadást, hogy a tagállamok területét csak minél kisebb mértékben érintsék a hadműveletes védelmük, valamint a béke és biztonság fenntartására irányuló erőfeszítéseiket; megegyeztek a jelen Észak-atlanti Szerződésben...” ,A Felek megegyeznek abban, hogy egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Eszak-Amerikában intézett fegyveres támadást valameny- nyiük ellen irányuló támadásnak tekintsék; és ennél fogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, azonnal megteszi a szükséges intézkedéseket.” tek. Feltétele volt a Vörös Hadsereggel megközelítőleg azonos méretű haderő létrehozása. Európában változtatásra kényszültek. Elfogadták az új koncepciót, amely az amerikai nukleáris erőkre helyezte a hangsúlyt, mivel bármilyen nagyságú és bármivel végrehajtott szovjet támadást azonnal nukleáris válaszcsapással toroltak volna meg. „A rugalmas reagálás” értelmében az előző stratégiai koncepció túl nagy kockázatot jelentett, amire főleg a kubai válság idején döbbent rá a világ, hiszen a NATO vezetőinek nem lett volna választásuk a koncepció alapján egy szovjet támadás esetén. Az 1967-ben elfogadott stratégiai koncepció szerint a NATO olyan eszközökkel és mennyiséggel reagált a szovjet támadásra, amelyet az használ és szükségessé tesz. Az oldal anyagát összeállította: Ondrejcsák Róbert A szövetség legfontosabb céljai és azok megvalósítása Stratégiai koncepciók
