Új Szó, 2000. április (53. évfolyam, 77-99. szám)
2000-04-11 / 85. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2000. ÁPRILIS 11. Kultúra Száz éve, 1900. április 11-én Kassán született Márai Sándor, a mítoszteremtő író, akinek mi is tartozunk Aki szabadságában félni kezdett Valahol az ennsi hídon, az akkor még orosz megszállás alatt lévő Ausztriában döbbent rá az 1948 őszén Magyarországról emigráló író: „Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem.” DUSZA ISTVÁN Márai Sándor Föld! Föld! című emlékezéseit zárja a fenti mondattal. Aki olvasta a folyamatosan újra megjelenő Márai-művek közül a Naplókat, a Kassai őrjáratot, az Egy polgár vallomásait vagy a verseit, akkor nyilván kereste a magyarázatát annak a különleges belső hiányérzetnek, amely ezeket az alkotásait olvasva óhatatlanul megszületik bennünk. A Föld! Föld! című könyvét 1973-ban Salemóban írta, s talán éppen ezért, a tapasztalt emigráns biztonságával összegzi a valamikori távozás érzését. Ennek a lényegét adta a szabadság érzéséből fakadó félelem. Műveinek mélyrétegeiből fejthető fel ennek a különös és elgondolkodtató érzelemkombinációnak a lényege. Márai Sándor sokat utazott, sokat tartózkodott külföldön. Volt egyetemi diák, volt tudósító, utazott kedvtelésből, de a végső távozás napjáig, és azután is bevallottan, szenvedélyesen ragaszkodott a hazájához. Erről szólnak a vallomásos művei, erről írta azokat a szépprózai alkotásait, amelyekben a fantázia szülte alakok sorsát mesterien keverte a valóságosan ismert emberek sorsával. Amit az Egy polgár vallomásaiban párizsi tanulmányainak idejéről leír, az kapcsolódik a Kassai őrjárat minden sorához. A műveit olvasva feltörő hiányérzet nem lehet más, mint az európai ember lelki- ismeret-furdalása. Márai szüntelenül kereső író volt. Kereste a viszonylatokat, a dolgok, a történések, a cselekedetek hátterét. Könyveit olvasva látszik igazán, hogy nem csupán a polgárság leegyszerűsített létét kutatta, és a felismerések nyomán féltette, hanem azokat az európai értékeket mutatta meg, amelyekről manapság oly sok avatatlan politikus szájából számtalan nyakatekert mondat hangzik el. Pedig Európa - Márai szerint - a lelkekben veszik el. A folyamatot látta, érezte, de nem látta a meggátolásának a hatékony módozatait abban a században, amelyben az örök erkölcsi értékek vesztek a semmibe. Babit- sot idézi a Föld! Föld!-ben: „Szabadság! mondják / és a föld bitókkal felfakad.” Mindabban, amit kutatva felvet, elsősorban a felelősségérzet jelenik meg. 1936-ban az Előszó egy földrészhez című publicisztikájában így írt: „Az eszmét elég hamar kinőttük, Európa és a század gyermekei; s egy napon észrevettük, hogy maradt helyette egy földrész.” Mit is kezdhetünk mi ezzel a földrésszel, amelyről még mindig naivan hisszük, hogy összetartozik, népeinek van még esélye a tartós megbékélésre és a szellemi tisztánlátás megszerzésére. Bár több elemzője is állítja műveiről, hogy az az Európa és az a Magyarország, amelyről végeredményben egész életművén átvonuló módon ír, nem is létezett. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy maga a Márai által megteremtett polgár archetípusának eszmerendszere mintegy vezérelv lehetne a mindennapok során ellátandó feladataink megoldásához. Márai Sándor mítoszteremtő író volt. Mítoszának hőse az a polgár, amely eszményképpé lett az életmű egészét tekintve. Mítoszának mozgatója pedig nem más, mint az európai szellem, amelyben haláláig hitt. Vannak életművében olyan alapvetései ennek a mítosznak, mint amilyen maga az Egy polgár vallomásai, de tekinthetjük annak a Füves könyvet is, amely tömör összegzése annak, amitől az a sokat boncolgatott polgári gondolkodás és érzület megalapozódhat valakiben. Elemzőinek másik kételye a forma és a tartalom olykor látszatra össze nem illesztettségéből fakad. Ezt elsősorban azok a műfaji megjelölések keltik, amelyek regényként aposztrofálják, mondjuk a Napnyugati őrjáratot. Ilyen megközelítésben nehéz mit kezdeni az Egy polgár vallomásai-val, amelynek pontosan meghatározható hőse maga az író, s egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy a fikció és a valóság milyen módon keveredik egybe, hogy kiadja az ebben a művében leginkább körülhatárolt mítoszt, az európai polgárról. Mostanság már világosan látható, hogy Márai elemzői határozottan elkülönítik az életművön belül a hagyományos értelemben - mind formailag, mind tartalmilag - szépprózának tekintett műveket. Mintegy nem tekintik egyenértékűnek főbb műveivel a Csutora, A zendü- lők, a Szindbád hazamegy, a Vendégjáték Bolzánóban, A gyertyák csonkig égnek, A San Gennaro vére vagy a Sértődöttek című regényeit. Annyi bizonyos, hogy ha Márai igazán olvasott lesz a magyarok körében, akkor ugyanúgy ezeket a műveit keresik majd, mint mostanság német és-olasz olvasói. Ha többet nem is, három versét mindenképpen ismerik a verskedvelők. A delfin visszanézett, a Halotti beszéd és a Mennyből az angyal nemcsak az emigráció lelki ki- vetüléseiként kincsei a magyar lírának, hanem a vers és a nyelv megunhatatlan esztétikumát tekintve is. Ugyanakkor lírájának szinte valamennyi darabja izgalmas élményt jelenthet azok számára, akik a verset szeretik. Márai Sándornak tartozunk, de leginkább önmagunknak. Olyan ez a legutóbbi évtized, mintha egy láthatatlan alagútban visszafelé haladtunk volna az időben, ahol egy nekünk és értünk író alkotó szellemének ismeretlen világát fedezzük fel lépten-nyomon. Olvasva műveit és visszagondolva a szellemi sivatagosodás négy évtizedére, lelki szemeinkkel meg kellett látnunk azt a szakadékot, amely elválasztott bennünket attól a mítosztól, amelyet minden írói megnyilvánulásával képviselt. Tévednek azok, akik a szociológiai vagy osztályszempontú megközelítéssel a „polgárság írójának”, az „utolsó polgárnak” mondják. RÉSZLETEK MÁRAI SÁNDOR MÜVEIBŐL Kassai őrjárat „De a polgárt csak ő mentheti meg, a polgár, személyesen, ha leszáll önmagába, a polgári kultúra igazi értelmébe, s megújul, megtisztul, és erkölcsében, szellemi igényében, társadalmi magatartásában megint alkotó lesz. A hős mindig alkot. A polgár, aki csak megőrizni akar, szenvelgő és émelyítő, át kell adni sorsának. Az occidentális civilizáció tömegeit, tehát a breton parasztot éppen úgy, mint a Tisza vidéki kubikost és a londoni dokkmunkást, egy emberöltő életideje alatt fel lehet emelni a nyugati kispolgárság életformáinak szintjére, ha a polgár s vezető szellemei hajlandók erre a katarzisra, a megtisztulás és az ellenállás nagy erőfeszítésére. A polgár, az igazi, megmentheti az európai ember lelkét, ha egyszer vége lesz mindennek, ami e pillanatban véres és engesztelhetetlen pusztulási folyamat...” „.. .Nincs mód többé felmenteni az európai szellemi embert a felelősség vádja alól. Nézzünk körül a magunk portáján, s nem is valamilyen homályos, történelmi távlatban, hanem a közvetlen idő valóságában. Nézzünk a jelenbe, s nézzünk a múlt két három évtizedébe. Haladjunk végig egy nagyvárosi utcán, lépjünk be egy olvasóterembe, vagy egy újságokkal, képeslapokkal bővelkedő kávéházba, maradjunk otthon, nyújtsuk ki kezünket napi olvasmányaink kevésbé nemes, szobánkba zuhogó nyomtatványai felé, vagy csavarjuk fel egy rádió gombját: beárad szobánkba, életünkbe, lelkűnkbe az a zavaros és sekélyes álműveltség, mely nagyobb veszély a kultúra számára, mint a műveletlenség. Mindabban, amit az irodalmi, társadalmi, művészeti, közírói hírverés nap mint nap elénk tálal, ugyanazt az öklendezésre ingerlő áltáplálékot kapjuk, melynek sem ereje, sem íze, sem sava-borsa. Tetszetős és megtévesztő csomagolásban kapjuk a beavatottságnak és értesültségnek azt a híg és felületes összességét, amely a tömegek számára ma egyértelmű a műveltséggel.” Föld! Föld! „Mert volt valami Európában — néha én is kimondtam, leírtam —, amit talán naivan így neveztek: »hivatástudat...« A fogalom fellengzős. Mégis, az én nemzedékem számára is volt benne valamilyen felhígult valóság: a tudatban, hogy Európában születni, európainak lenni nemcsak természeti vagy közjogi állapot, hanem hitvallás. De ez a hivatásérzet nem érzett itt többé senkiben, semmiben. Okos öreg politikusok már beszéltek arról, hogy gazdasági közösségeket kell teremteni Európában, a nacionalista érdekek ellen és fölött - de egy gazdaságilag egyesült Európa, amelynek nincs hivatástudata, nem lehet világerő, mint volt évszázadokon át, amikor hitt magában és hivatásában.” Füves könyv „Az alkotó szellemű és tehetségű embernek sincsen joga ellopni valamit az önműveléshez szükséges időből az alkotás számára. Nem olyan fontos, hogy mindennap írjál, fontosabb, hogy mindennap olvassál. A művelődéshez mindig legyen időd, mindennap. Mert nem biztos, hogy használsz hazádnak és az emberiségnek, mikor alkotsz valamit, isteni kegyelem kell ehhez. De bizonyos, hogy használsz magadnak is, hazádnak és az emberiségnek is, ha mindennap időt adsz lelked művelésének, elolvasod a kivételes alkotó szellemek valamely művének egyik szakaszát, pontosan megismersz egy igazságot vagy ismeretet. Nem fontos, hogy sok író legyen egy közösségben, de fontos, hogy sok olvasó legyen. Nem fontos, hogy te szövegezd meg a szépet és igazat: fontosabb, hogy megismerjed.” Márai Sándor drámái szlovákiai magyar színpadokon: a Kaland, a Szerep és a Családi kérdés, valamint az Egy úr Velencéből című verses játék Az író üzenetét tolmácsolták: sorsáról és sorsunkról DUSZA ISTVÁN Nem kellett sokat várnunk 1989 után arra, csupán bő másfél évet, hogy elsőként a Jókai Színház az 1990-91-es évadban műsorára tűzze Márai Sándor Kaland című háromfelvonásos színművét. Szegvári Menyhért vendégrendező elsősorban a színészek számára nyitott tereket az 1940. október 16-a óta alig játszott darabban. Boráros Imre (Kádár Péter), Kovács Ildikó (Anna, a felesége) és Skronka Tibor (Zoltán, tanársegéd) megformálta színpadi szerelmi háromszög több volt, mint a Márai által elnyújtott párbeszédekben lassan kibontakozó drámaiság. Ebben az előadásban a bemutató után huszonnégyszer játszották a darabot, ami nemcsak a komáromi produkció értékeit, hanem Márai Sándor szlovákiai felfedezését is jelentette. Hiszen akkoriban alig egy éve kezdték kiadni Magyarországon a műveit, de Beke Sándor, a Jókai Színház igazgatója kiváló érzékkel vette fel a színház műsorára Háy Gyula A ló című komédiája után a másik nagy emigráns író színpadi műveit. Tudatosan figyelmeztetve a szlovákiai magyarokat az öt évtizedes befogadói restanciájukra. Márai esetében a Kaland mintegy előkészítője volt a mind színpadi kompozícióként, mind cselekményében a középkori moralitások szerkezetét idéző Kassai polgároknak. Beke pontosan tudta, hogy a Kassai polgárok sokkal erőteljesebben megszólítja majd a kassai és komáromi nézőt, mint Márai Sándor bármely színpadi műve. Nem véletíe- nül lett ez a tisztán csengő magyar nyelven megszólaltatott dráma az akkor sok tekintetben önmagára ébredő felvidéki magyarság rendszer- váltás utáni legnagyobb színházi szembesülése történelmi sorsával. Bár a főhőst, János mestert Áts Gyula vendégként alakította, Ágnest, a feleségét Petrécs Anna, Genovévát, az öregedő mester modelljét az akkor még főiskofai hallgató Stuben- dek Katalin és Kristófot, a mester fiát Petrik Szilárd formálta meg. A komáromi Bástya Színház-beli bemutató előtt 1992. július 11-én Kassán díszelőadáson játszották a város mindenkori polgárai gondolkodása és a szerző szülővárosának szelleme előtt tisztelgő drámát. Hat nappal később kezdődött a négy előadásból álló szabadtéri sorozat. Katartikus volt hallani a mondatokat János mester szájából: „Mondd el nekik, hogy síkságok és hegyek között él egy nép, mely az emlékezés ősvüá- gából érkezett ide. Tanuld meg nyelvüket, mert a mi szavunkat senki nem érti a világban. Titkunk van, mert kevesen vagyunk...Mondd el nekik, hogy várost építettünk az őserdőben, országok és népek határán. Kőből építettük, az ő szokásaik szerint. Mondd meg nekik, hogy keresztények vagyunk és a magasabb emberi rend szerint akarunk élni. Mondd meg nekik, hogy hittünk valamiben.” Ezeket a mondatokat csak egyféleképpen lehetett érteni: A Kassai polgárok egyik jelenete: Petrik Szilárd (Kristóf) és Áts Gyula (János mester) (Nagy Teodor felvétele) Márai Sándor üzenete volt ez hozzánk: sorsáról és sorsunkról. Kassán 1994. november 17-én a Thália Színház Márai Stúdiójában mutatták be az író Szerep és Családi kérdés című egyfelvonásosait Bencze Zsuzsa rendezésében. A Szerep magából a benne feldolgozott rejtélyből eredően érdekesebb, mint a Családi kérdés. Azt azonban sem a rendezői gondolat, sem a színészek játéka nem fedte fel, menynyiben volt eredeti elgondolás ezt a két egyfelvonásost egymás mellé illeszteni. Sokkalta nagyobb apparátussal, mégsem elegendő alkotói munícióval vitte színpadra alapítványi pénzekből egy kassai és komáromi színészekből összeállt csapat az Egy úr Velencéből című verses játékot 1998 májusában. Dudás Péter rendezői megközelítése formai jegyekkel elsősorban a karneváli miliőt hangsúlyozta. Az előadást látva felmerült a kérdés: mikor kerül Márai egy-egy drámája olyan rendező kezébe, aki megfeledkezik az ájult tiszteletről. Kétséges ugyanis, hogy a sok tekintetben a hazaszeretetről és a szerelemről írt tézisdrámaként is olvasható Egy úr Velencéből című darab erényei (a szép nyelvezet) mellett nincsenek-e túlsúlyban a dramaturgiai hiányosságok (epikus és filozofikus tételeket közlő történet)? Ezek kiküszöböléséhez pontosabb elemzés, a helyzetek laposságának színpadi látványbeli ellensúlyozásához számyalóbb rendezői képzelet kellene. Máraira emlékeznek Ünnepi koszorúzás a szülővárosban Kassa. A hétvégi Márai-szimpó- ziumot követően újabb megemlékezésre kerül sor Márai Sándor író, gondolkodó és polgár szülővárosában. Az amerikai emigrációban elhunyt jelentős művész ma lenne százéves, ez alkalomból a városi önkormányzat nemzeti kisebbségi szakbizottsága, a Nemzeti Kisebbségek Kassai Klubja, a Thália Színház, a Csemadok városi választmánya, valamint a Márai Sándor Polgári Társaság emlékünnepséget szervez, amelyre Zdenko Trebula kassai főpolgármester védnöksége alatt kerül sor. Részvételét jelezte Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke, Boros Miklós, a Magyar Köztársaság szlovákiai nagykövete, valamint Miskolc főpolgármestere, Kobold Tamás is. Délután öt órakor a résztvevők megkoszorúzzák az író emléktábláját, majd Praz- novszky Mihály, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója mond beszédet. Fellép a kassai Csermely kórus. Este hét órától a Thália Színházban szintén műsort ad a sikeres kassai kórus, a Csermely, az emlékbeszédet Rákos Péter prágai irodalomtörténész tartja. A megemlékező szavakat követő kulturális programban fellép a Kassai Vonósnégyes, valamint közreműködnek a kassai színházak színművészei, (juk) (Archív felvétel)