Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)

2000-03-04 / 53. szám, szombat

Szombat, 2000. március 4. 4. évfolyam, 9. szám

„Amikor a Meciar-éra alatt elkezdődött a magyarellenes uszítás, gyakran vitatkoztam a fiammal, de aztán abbahagytam. Láttam, hogy nincs értelme, nem lehet őt meggyőzni"

Ki fogja olvasni a magyar könyveket?

VOJTEK KATALIN

E

z a végtelenül kedves és finom lelkű idős ember, T. úr, aki szürke ■■■■■ hivatalnokként

élte le az életét, csodálatos szerelmi történet hőse. A happy enddel végződő lelki drámáról még környezetében is csak kevesen tudnak. Belső történéseit, mozgatórugóit regénybe ötvözni talán csak Goncsarov tudná, a mikroszkopikus finomságú megfigyelések mestere, aki a látszólagos eseménytelenségben is meglátta és érzékeltetni tudta a mélységet. Nem mintha T. úr élete eseménytelenül folydogált volna. Már a kezdetén is drámai elemek vegyültek bele, a történelem jó- vagy inkább rosszvoltából. A család - a hivatásos katonatiszt apát gamizon- ról garnizonra követve - hol itt, hol ott lakott: Kisterenyén, Kassán, Eperjesen, a galíciai Trembow- lában, vagy éppen Ungváron. Az apa Kassa környéki nincstelen szlovák gyerekként csak elemi iskolát végzett, de a katonasághoz

Összeházasodtak, szerényen, de boldogan éltek, két gyerekük született, később felköltöztek a városba.

kerülve gyors karriert csinált. Ott fedezték fel sokoldalú tehetségét, remek memóriáját és logikáját. Könnyen tanult, szívós volt, szorgalmas és kitartó, hamarosan tiszt lett, ő intézte az alakulat gazdasági ügyeit. Magyar nőt vett feleségül, a gyerekeit magyar iskolába járatta, magyar szellemben nevelte. „Mi sokáig nem is tudtuk, hogy az apánk szlovák” - mondja T. úr. Aztán jött az első világháború, vele együtt a menekülés, majd a nélkülözés - „két évig húst, tejet nem láttunk” -, és T. úr számára véget

ért a gondtalan gyerekkor. Apja megsebesült, betegen tért haza a frontról, hiába műtötték meg háromszor is, alig negyvenévesen meghalt. „Ha megmarad, másképp alakul a sorsunk, mert apám a fantasztikus tehetségével biztosan karriert csinált volna a csehek alatt is” - vélekedik T. úr. A három gyerek közül még így is ő járt a legjobban, mert egyedül ő végzett gimnáziumot, az utolsó magyar osztályt járta ki Eperjesen. „Szlovákul nem tudtam, és nyelvvizsgát kellett tennem. Bevágtam fejből Bemolákot, elmentem a vizsgáztató tanárhoz és megmondtam neki: kérem, én csak Bernolákot tudom, és azt, hogy hol kell ipszilont írni. A tanár rendes ember volt, Bemolákból vizsgáztatott és átengedett. A csehek is megértőek és elnézőek voltak Josefovban, ahol katonáskodtam, de hiába prote- zsált be apám volt felettese, egy ezredes, nem lehettem tiszt, csak tizedes, mert nem tudtam a nyelvet. A csapatunkban hozzám hasonló magyar fiúk voltak, így aztán nem csoda, hogy amikor valaki az utcán csehül szólított meg, én németül válaszoltam. A leszerelés után hazatértem, és a szemközt lakó jóindulatú cseh professzor állást szerzett számomra a postán.” Mire kitört a második világháború, T. úr már megtanult szlovákul. Bevonult,. többször csak hajszálon múlott az élete, fogságba esett, nyolc hónapot töltött sárban, hóban a szabad ég alatt. Nem a szörnyűségek maradtak meg benne, hanem az a pacovi kislány, aki a lerongyolódott, csont-bőr fiatalembert behívta a házukba, a szüleihez, és meleg kávéval kínálta. „Másnap nem mertem a házuk felé menni, nehogy azt gondolják, azért megyek oda, hogy ismét megvendégeljenek. A következő napon hívtak, menjek a kerítéshez, látogatóm jött. A cseh kislány volt, mákos knédlit hozott, mert náluk beszélgetve elmondtam, azt szeretem a legjobban.” Azóta nem múlt el karácsony, hogy T. úr ne küldött volna levelezőlapot Pacovba.

„A feleségemmel szerettük volna megtanítani a két unokát magyarul” (Illusztrációs felvétel)

A háború után egy kisváros postáján dolgozott, ott ismerte meg a sugárzóan szép, csupa kedvesség Marikát, aki huszonegy évvel volt fiatalabb nála. Összeházasodtak, szerényen, de boldogan éltek, két gyerekük született, később felköltöztek a közeli városba. Amikor a gyerekek leérettségiztek, történt valami a két ember életében, amiről T. úr csak szűkszavúan beszél. „Marika elment. Elváltunk, de harag nélkül. Volt egy kollégája, rendes ember, egymásba szerettek. Nézd, mondtam Marikának, én már öreg vagyok, te még csak negyvenéves, szeretném, ha boldog lennél. Az ismerőseim bolondnak néztek, mert Marika és a férje vasárnaponként meghívtak magukhoz ebédre, hogy ne legyek

egyedül, és én elfogadtam a meghívást, rendszeresek lettek a közös vasárnapi ebédek. Aztán Marika férje megbetegedett, és két hónap alatt végzett vele a rák. Marika egyedül maradt, én is egyedül éltem. Egy szép napon telefonált a fiam: a városban, ahol dolgozik, megüresedett egy lakás, épp az ő szomszédságában laknánk, ha mindketten odaköltöznénk. így aztán ismét összekerültünk.” Arról, hogy mennyi lelki tusa, fájdalmas töprengés előzte meg a nem mindennapi lelki emelkedettségre valló döntést, T. úr nem beszél. Nagyvonalú lemondása Marikáról az önzetlen szeretet szinte hihetetlen, goncsarovi regénybe illő példája. Most, hogy ismét együtt vannak, és - ahogy T. úr mondja Marika olyan szerető gondoskodással veszi körül, mint egy kisgyereket, véget is érhetne a történet. De nem ér véget.

„Van egy nagy bánatom: a gyerekeim nem tudnak magyarul. Nem is akarnak magyarul beszélni, nem szeretik a magyarokat. És ha bármit mondok a magyarok védelmére, a fiam rám szól: Mit véded őket!? Nem tudod, mit csináltak?” - panaszolja T. úr. „Nem adhattam a gyerekeimet magyar iskolába, ezt a munkahelyemen soha meg nem bocsátották volna, akkora volt a sovinizmus. Ha a kollégámmal pár szót váltottam magyarul, a többiek nyomban durván rendreutasítot- tak, meg se mukkanhattunk. A gyerekek szlovák iskolába jártak, és számunkra szinte észrevédenül telítődtek szlovák érzelmekkel, szlovák nézetekkel. Ezt akkor a feleségemmel valahogy nem is tudatosítottuk. A fiam is, lányom is rendkívül könnyen tanult, úgy látszik, örökölték édesapám fantasztikus memóriáját, az iskolában soha nem volt velük baj. A fiamat nagyobb korában alig láttuk, aktívan sportolt, estig edzésen volt, ha fáradtan hazajött, nem sokat beszélgettünk, mert csak bekapta a vacsorát, és ment lefeküdni. Igaz, akkoriban nem is kerültek szóba nemzetiségi témák, különösen otthon, családi körben, így nem is volt alkalmunk észrevenni az iskolában beléplán- tált magyarellenességet. A fiam orvos, szereti a szakmáját, művelt, intelligens, rendkívül olvasott. És jó fiú. Gondoskodik rólunk, ennek a lakásnak is azért örült annyira, mert ő a szomszéd házban lakik a családjával, és így bármikor együtt lehetünk. A feleségemmel szerettük volna megtanítani a két unokát magyarul, gyönyörű magyar mesekönyveket vásároltunk nekik, foglalkoztunk velük, de nem sok eredménnyel. A lányom szlovák városban él, színtiszta szlovák környezetben, az ő gyerekei sem tudnak magyarul. Ezt még valahogy el tudom fogadni, hisz nincs alkalmuk megtanulni. De a fiam gyerekei itt élnek, ebben a városban, ahol több a magyar, mint a szlovák. Amikor a Meciar-éra alatt elkezdődött a magyarellenes uszítás, gyakran vitatkoztam a fiammal, de aztán abbahagytam. Láttam, hogy nincs értelme, nem lehet őt meggyőzni. Mindig nagyon felizgattam magam, és a feleségem is nehezen viselte a szóváltást.”

T. úr, könnyeit rejtve, elfordul. Hogy más témára tereljem a beszélgetést, megdicsérem a könyvszekrény polcain sorakozó könyveket. Választékos irodalmi ízlésre vall minden kötet. „A feleségemmel nagyon szeretünk olvasni. Hosszú éveken át gyűjtöttük ezeket a magyar könyveket. Mi lesz velük, ki fogja őket olvasni? Mert azt tudom, hogy az unokáim nem.”

A nők nemzetközi ünnepe továbbra is létezik, még akkor is, ha a múltban alaposan lejáratták. Ki ne tudná, hogy törvényeinkben több paragrafus is vonatkozik a nőkre.

ol vannak azok az idők, amikor március 8-án a munkahelyeken minden nőt szép sorjában felkö- szöntöttek a férfi kollégák (persze elsősorban a főnökök), átadták nekik az ilyenkor esedékes egy szál virágot meg a szakszervezeti tagdíjakból megvásárolt törülközőt vagy vázát, dísztárgyat, egyebet. Ilyenkor rendszerint ünnepléssel telt a nap, s bár a nők (főleg a kisgyermekes anyák) ugyanúgy siettek haza, mint máskor, a férfiak szívesen poharazgat- tak késő estig. Nem csoda hát, ha a nők számára megalázó volt a március 8-i mézesmázos ünnepi beszéd, a hamis pátosz. És nem csoda, hogy elsősorban a nők örülnek annak, hogy most már akár egyetlen napra sem kell eljátszaniuk a „szegény, szerencsétlen nő” szerepét, akit azért nőnapkor mégis csak „megtisztelnek” a munkatársak. Március 8-a a világ dolgozó nőinek

Kezdjük el akár március nyolcadikán

ünnepe. S ez már elég ok arra, hogy ebből az alkalomból legalább néhány gondolat erejéig foglalkozzunk a dolgozó nőket érintő problémákkal. Igaz, mostanában általában sok kérdés merül fel a dolgozó emberrel kapcsolatban, s talán egyes férfi olvasók felróják nekem, hogy akkor miért éppen csak a nőket érintő gondokra szándékozom kitérni. Nézzék el nekem a férfiak, de határozottan állítom, hogy a dolgozó nők már csak azért is elismerést érdemelnek, hogy a munkahelyükön ugyanúgy helytállnak, mint bármelyik munkatársuk, s emellett a család működtetése is rájuk hárul - a háztartási munkák, a gyermeknevelés, az idős szülőkről való gondoskodás. Kevés az olyan férfi, aki képes lenne mindarra, amit a nők naponta véghez- visznek. Másrészt pedig maguk a nők nem is tudatosítják, illetve nem méláznak el afölött, milyen felelősségteljes szerepet játszanak. Egyszerűen csak végzik a munkájukat, azt teszik, amit a mindennapok diktálnak nekik. Szerencsére, bizonyos felsőbb fórumokon rájuk is gondolnak, s akár jogi normákkal, különféle szolgáltatásokkal, akár egyéb vívmányokkal igyekeznek megkönnyíteni munkájukat és életüket.

Ki ne tudná, hogy törvényeinkben több paragrafus is vonatkozik a nőkre. Védik őket a férfiak részéről való diszkriminációval szemben, az elbocsátás ellen, s különféle előnyöket biztosítanak számukra a munkavégzés során. Mindez azonban csak elmélet. A gyakorlat teljesen más. Tudvalevő, hogy egy munkáltató ugyanarra a helyre gondolkodás nélkül inkább a férfit veszi fel, nem pedig a nőt. Ugyanazért a munkáért a nők kevesebb fizetést kapnak, mint a férfiak, s ez jellemzi a prémiumokat és egyéb pénzbeli jutalmakat is. Egyes munkákat tilos a nőknek végezniük, mégsem ellenkeznek, ha ilyen feladatot kapnak, mert tudatában vannak, hogy egyébként esetleg elbocsátják őket - erre a munkáltató bármikor talál jogos indokot. Nézzük a szolgáltatásokat. Mennyi

szó esett mar mostanáig a nők helyzetét megkönnyítendő szolgáltatásokról! Évtizedeken át kritizáltuk, hogy nem

kielégítőek. S mit mondunk ma?

Ha eddig nem voltak megfelelőek, akkor manapság egyenesen rosszak, mert nagyon sok család számára megfizethetetlenek.

Emiatt több munka hárul a nőkre a háztartásban, ezért ki- merültebbek, ingerültebbek, fáradtabbak a nők. Valóban így kell ennek lennie? A lakosság nagy részéről van szó, amely - bár nem mindegyik nő, de biztos, hogy a többségük - közömbösen viseli már-már rabszolEnnyire azért még nem kell rohanni... (Illusztrációs felvétel)

gasorsát anélkül, hogy tenne ellene valamit. Azt hiszem, legalább el kellene gondolkoznunk erről. Nem szabadna gondjainkat magunkba zárni. Jobban oda kellene figyelnünk az élet örömtelibb oldalaira is. Talán az is elég lenne, ha a nőket sújtó problémákról többet beszélnénk - komolyan, nyíltan és tárgyilagosan. Kezdjük hát el nőnapon, 2000. március nyolcadikán.

FIALA ILONA