Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-31 / 76. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 31. Kultúra HARMAN - EGY KÖNYVRŐL Németh Zoltán szövegeiben a barokk irracionális teste teremtődik újra, a testalkotó munka viszont az ivarközömbösség látszatát kelti, operatív nemzésnek látszik Az interkorporalitás játékai Szöveggé válni a másikban, a másik szövegévé lenni, az én modelljét a testmetafora kommunikációs modelljében oldani fel, az interkorporalitás játékaiba bonyolódni - nagyjából ezeket az irányulásokat látom Németh Zoltán könyvének szövegalkotói eljárásai mögött. CSEHY ZOLTÁN A fentieket determinálja a szem többfunkciós testrészisége. A szemgödör a nyelvesülés homályos előszobájaként mutatkozik: egy apodütérion lesz, ahol a gondolat levetkőzhet, mielőtt a nyelv sűrű gőzébe és a szöveg forróvizes me- ^ dencéjébe lép. A szem létterével kijelöli saját sze- metlenségét is: „a szem hátulja ez, okos, ügyes eltűnés”, ahogy Németh Zoltán írja. A szem testré- sziségének pregnáns példája az Op. számozott ciklusa. Az „op” szó holdudvarában éppúgy felragyoghat a pillantásait szigorúan a Né- meth-szövegeken tartó Hans Arp-i óvó szem (Opus Null, Álmok életről és halálról Meudau 1932) képviselte kultúrtartalom is, mint az „opart” képzőművészeti pillantása vagy a latin „opus” szó meglehetősen kifejlett fogalmi tartalmakkal zsúfolt, összetett rovarszeme is. E szövegekben a barokk irracionális teste teremtődik újra, a testalkotó munka viszont az ivarközömbösség látszatát kelti, operatív nemzésnek látszik. Szavak egymással és egymástól undorodva. Hangya- boly-szervezettségű orgia és önnön konokságának parodisztikus ellenképe is. A testrészek puszta tárgyak, létvi- szonyaik, melyek egymáshoz való viszonyaikban tükröződnek, konfliktusaikban ironikus hőstettekké nemesednek. Ellenkezésükben a A nyitóvers-testrész A szem sötétje című vers farka lesz. szövegeződés grammatikai és a modem poétikai mechanizmusaival; én-elvesztő, én-sorvasztó inter- penetrációjuk a kultúrtartalmak történeti rendszerében, más-őrző, perverz gesztusaik szövegbe helyezésében és variálhatóságában a boncmester és a feltrancsírozott hullát, a testtokot újra emberszerű külsővel felruházó mosdató-öltöz- tető (ó, emberiét helyén parádézó testmodell!) egymást kiegészítő tevékenységét látom ötvöződni. A különbség, a lényeges különbség az, hogy a holt a versekben megéled. Helyesebb talán ezt a folyamatot a sorozatos, nem szűnő átoperálás transzparenciájának nevezni. A műtétek szüneteiben csupán néhány kiválasztott írásjel, szem formájú lámpa villan fel: a vak pont és a kétszeresen kiszúrt szemű kettőspont. A testrészek kategóriája nagyon is plasztikus: korántsem anatómiai egységekről van szó, sokkal inkább ezek szétválaszthatatlan cafatairól a működési funkció erőterében, elszórva a mozgások és létezések kommunikációinak nyomvonalán: hasonlóan szórta szét Médeia testvére tagjait jövendő boldogságába vetett hitének kocsinyomán. Ráadásul ebben a poétikai rendben minden szó testrésziséggel bír, lévén, hogy szövegtesteket formál. A „világmegváltóképletben” vajmi kevés hely marad a stabil egységeknek, mivel mihelyt az egzaktság legparányibb jegye is realizálódhatna, a terep azonnal a diszk,urzív szubsztitúciók és- szöveghatalmi technikák orgiaszőnyegévé válik. Az opusok működtetési és saját gyönyörünkre fordítható olvasásmechanizmusait talán egy, a klón erejében bízó szöveggenetikai mátrix leírásában érhetnénk tetten. A térbe vetett szem magányos reflektora érdekes módon sokszoro- zottan akkora értelmez (hető) égi teret világít be, mint az összehangolt fényszóróké. A magányos szem felértékelődik: a küklopszi homlok kincse. Ez a nagyfokú jelentésszóródás és osztódás jellemzi a kötet közepét. Az olvasóval szemező szöveg jelentésigézésbe fog. A versekből a Nigl, Laiber, Franzobel, Wid- halm, Czemin vagy Kilic kortárs osztrák költők nevével fémjelzett beszédmód fénye is kisüt. A kötet vége a szemboncolás és a szemmodellezés (egyébként a modellezés fontosságát már a kötet negyedik versében is kimutathatjuk!) látószögéből kínálkozik olvasásra a testszöveg. A testépítés makacs ke- gyedensége a természeti alkotással szemben e tevékenység (modellezés) érzékiségének finom hatalmi mechanizmusaiban oldódik fel. A nyitóvers-testrész A szem sötétje című vers farka lesz, s újfajta értelmezési stratégiák megtestesülésének igényét jelzi. A szem „a test folyékony csatornáin” úszik, s szét- bomlik a testnedvek oldatában, de olyan módon, hogy halála a látás és értelmezés képességével ruházza fel a létrejött konstrukciót. Bevallom, a Bataille-regényekre (elbeszélésekre) emlékeztető szituációk és fogalmiság igézetében olvastam ezt a könyvet. A Simone vulvájában könnyező „kis fehér golyó” a regény szerint egy pap szeme. A másik a testéből néz ki. A másik szövegéből. Ránk. Németh Zoltán AC 7£) m hZfjííi folyékony tpctp AB-ART Németh Zoltán verseiből hatalmas energiák áramlanak Nem működnek egyhangúan a szavak destruktív erői sem: olykor elvágódnak vagy átköltöznek egy másik testbe Irodalmi „szakácskönyv” Fejet cserélt verstestek szemtől szemben POLGÁR ANIKÓ HARASZTI MÁRIA Örül a lelkem, amikor Németh Zoltánt olvasom. Függetlenül attól, ér- tem-e, amit mond. Azt élvezem benne, hogy gondolkodik. Érzem, ahogy gondolkodik, hatalmas energiák áramlanak szét a szövegeiből, mindegyik mögött sok másik gondolatáramlat húzódik, végtelen sorban. Mmt a részecske: mikor tetten érnénk, már máshol van. Amikor úgy érezzük, éppen ráálltunk az ő hullámhosszára, frekvenciát vált. Nem szórakozik velünk, de érezhetően bosszantja, hogy nem értjük. Mit nem lehet ezen érteni? Van egy szöveg, és az működni kezd. „Én ezt így látom” - mondja N. Z., erre sokan megsértődnek. Mert úgy tűnik, még mindig sokan vannak, akik az irodalmat a teremtéssel azonosítják, a leírt dolgokat örökké érvényesnek hiszik. Holott a tudományokban egymás után születnek az izgalmasabbnál izgalmasabb felfedezések, új szemléletek - s ha elfogadjuk, hogy a filozófia vagy az irodalomelmélet is tudomány, állandóan szembesülnünk kell az új elméletekkel, akkor is, ha ízlésünk ellen valók. Azt nem mondhatnánk, hogy a folyamatos mozgásban levő elméleteket hazai oktatásunk követni tudná, azt sem, hogy ezek tanulmánykötetek sorában látnának napvilágot. Míg szerencsésebb helyeken az egyetemi oktatóknak elméleti munkáikat rendszeresen illik publikálni, idehaza ez szinte elképzelhetetlen. De most nem erről van szó, nem is Németh Zoltán nagy vitát kavart tavalyi tanulmány- és esz- székötetéről, hanem a költő Németh Zoltánról. Néha olyan homályos érzés fog el, mintha érteném is, amit ír. Jobban mondva költ. Kavar. Méricskél. Kifőz. Dagaszt. A nyelvet masszaként kezeli, mint a hentes a kolbásztölteléket. Néhol utánasóz, máshol szór bele egy csipet ragot, gyömöszöli, tekeri, csavarja, né- velőtieníti, kisüti - amelyik nem pukkad ki, az jó, azt a fogyasztó elé rakja. Meg a kritikusok elé/nyám- mogjanak rajta. Ilyen értelemben versei akár egy irodalmi szakács- könyv receptjeiként is felfoghatók lennének, ha nem tűnne szentségtörésnek nevén nevezni azt a szemfényvesztést, amelyet a bűvész a színpadon produkál, s amelyről más csak sejtheti, de tudni csak ő tudja, hogy halálosan komolytalan ugyan, de rendkívül nagy pontossággal tervezett mutatvány. Nem az én tisztem beskatulyázni valamizmusba Németh Zoltánt, mindenesetre nyilvánvalóan nem találta fel a „spanyolviaszkot”, ahogy felénk mondják, „csupán” ki mer emelni a nyelvmasszából nyilvánvaló, képtelen, vulgárisnak vagy illetlennek tartott elemeket, szokatlan társításokba halmozza, és közben - ahogy elképzelem - irtó jól szórakozik, vagy éppen unott képpel veri a billentyűket, és hagyja, hogy a szavak agyából uj- jain keresztül átmásszanak a papírra. Amikor olvasom, magam is szerfölött jól szórakozom. És esetünkben ez a lényeg. Semmi világmegváltás - még ha van is mögötte, vagy odaképzelhető jókora adag filozófiai háttér -, egyszerű játék ez, már amennyiben egyszerű a játék, építőkockák, dominó, kirakós, komám- asszony, hun a álló?, olyas folyamat és felszabadultság, amire unokaöcsém tízévesen azt mondta volt: „milyen jó a magyarországi gyerekeknek, mert így beszélgethetnek”, azaz lazán, játszadozva, szócsavarva, nem féltve nyelvet töröktől, tatártól, romlástól és pusztulástól, mert a nyelv elnyűhetetien, újrafeldolgozható, képlékeny massza, hagyja magát gyömöszkölni, mint a gyurma (ne keressenek ide rímpárt!), anyag, a költészet anyaga, s múlt üyet nem kell félteni egy kis teremtéstől sem. Vehetjük ezeket a szövegeket halálos komolyan is. A nyelv élveboncolási kísérleteként. Az ismétlődéseket klónozási procedúraként. Boszorkánykonyhaként, amelyben az alkimista nem aranyat kotyvaszt, nem is az örök élet elixír- jét, hanem szókukacokat. Nyelvszázlábúkat. És a nyelv kibírja, sőt új erőre kap általa, tágulnak lehetőségei, már nem az a csak hazai, romlott, „obcsánszkis” nyelv, hanem galaktikus magyar, idegen nyelveken szinte dekódolhatatlan, gondolatiságában rejtjelezett, mégis megfejthető, játékos, komoly. A szövegben benne rejtekezik a világmegoldóképlet. Alig várom, hogy valaki megmagyarázza. Mottó: „hogyan beszélsz hogy beszélsz hogy írni mond az hogy az hogy ír hogyan beszélsz ha az hogy beszél ha ír ha mond ha mondd hogy ír” (Németh Zoltán) A latin corpus szó nemcsak az emberi testet, hanem egy szerző egymásra épülő szövegeinek testét is jelenti. Németh Zoltánnak A szem folyékony teste című kötetben kiadott verskorpusza tudatosan játssza össze a két jelentést. A test- felépítés rendszerét azonban a leépítés öröme váltja fel: a szerző előbb lassan, kötélen leengedi a fejét (No. 3, 30. old.), majd vér- cseppjeit a lángba helyezi pörkölöd ni (Ha a vér korom, 60. old.), véres kalitkába teszi az ablakban szárnyaló felhő bordáját (Óda, 44. old.), hasát megészi (Cento, 51. old.), szeme a test folyékony csatornáin úszik (A szem sötétje, 52. old.), egyik lábával pedig egy másikba lép (agónia, 48. old.). A kötet testrészei is önálló helyet keresnek maguknak, nem osztozkodnak és nem egyezkednek: elfér egy testben tíz liter vér, három láb és öt darab gerinc is. Az se baj, ha a páA kötet testrészei is önálló helyet keresnek maguknak. ros testrészekből csak egy jut: jobban felértékelődik így az egyetlen; vérbe borított szem képe. A szavak destruktív erői sem egyhangúan és irányítottan működnek: olykor kegyetlenül elvágódnak vagy átköltöznek egy másik testbe: így válik le visszhangról a vissz (33. old.), így kell korábban a nap (agónia, 48. old.). Ezt a secessiót (különváltást vagy elköltözést) követve talán a lexikondefiníciók szerint „öncélúan bizarr, szeszélyes formákat alkalmazó” szecesszió örömét kilesve szóliánok és kígyószavak tekerednek és harapnak egymásba: így lépnek színre a feszítettmenetoszloptég- lahelykéregetők (Op. 7,11. old) és a mindenfájdalomrakínraakadá- sangyalai (Op. 3, 22. és 27. old). A mondat: a szóépület lebontása utáni téglahalom. így akar ilyen lenni a Pius című vers: Pius levelei Piushoz levelei. Ról értesítenek arról értesítenek. Mikor volt az hogy az volt mikor. De ezentúl úgy tégy ezentúl. Mikor első mikor első. Tégy úgy tégy akkor. A verstestek olykor fejet cserélnek; az egyik a címtelenségből (49. old.) A szem sötétje cím alá (53. old.) tagozódik, egy másik ugyanilyen című vers (52. old.) pedig egy teljes előzőt (5. old.) bekebelez. Ugyanígy az egyik Cento is (51. old.) A szem sötétje címmel (54. old.) jut kiemelt, hogy úgy mondjam, az egyedül áhított pozícióba. A cím tehát nem a megkülönböztetést, hanem az egybeolvasztást szolgálja: minden a test legkiemeltebb jelentőségű részén, a szemen keresztüljut el tudatunkba. Hátramaradt még a korpusz beágyazása. Én legszívesebben a középkori mártírok testi szenvedéseinek élvezettel ecsetelt leírásai és az antik priapikus költészetben gyökerező, az undort esztétikai gyönyörként felfogó szövegek közé ültetném. A minden kísértésnek ellenálló szűzleányok történetébe csempészett „negatív erotika” (ahogy Szerb Antal írja) itt is ötvöződik a borzongató részletességgel előadott önkínzások motívumaival. A középkori legendák kedvelőinek ajánlom a Ha a vér korom című verset: vannak benne ugyan Mucius Scaevola hősiességét leköröző kísérletek is, e tettekben azonban nem önigazoló pátoszt, hanem élvezetet kell látnunk. A másik véglet: a Belek trónján. Kedvenc Catullus-versem a 23. carmen Furiusa jut róla eszembe, aki tízszer sem kakái egy évben, az is keményebb a babnál és a kavicsnál, olyannyira, hogy ha kezével dörzsöli, még be se piszkítja az ujját vele. „Répa, borsó, meggymagok, amit kiszemezhet/ az emberi elme a szarból, prófétákéból esetleg még zabszembet.” (46. old.) - hangzik igazi magyar simplici- tasszal. A fennkölt stílus láttán úgy tűnik, a szerzőt hasonló szándék vezette, mint a vergiliusi idill közepébe egy kakáló parasztot rajzoló Beccadellit. A Legenda Aureában Szent Adorjánt fiatal felesége, Natália buzdítja a vértanúságra. „Miután levágták Adorján lábfejét és összetörték lábszárát, arra kérte Natália, hogy engedje kezét is levágni, hogy ezzel hasonlóvá legyen a többi szenthez, akik többet szenvedtek.” Kívánom, hogy a testek és szövegek lebontásának játékát, Németh Zoltán kötetét olvasók hasonló örömöket éljenek át, mint az Adorján levágott kezét szorongató Natália. Németh Zoltán, Csehy Zoltán és Polgár Anikó a kötet bemutatóján, amelyet Dunaszerdahelyen, a Vámbéry Irodalmi Kávéházban tartottak március 23-án (Haraszti Mária felvétele)
