Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-28 / 73. szám, kedd
5 ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 28. TÉMA: A PEDAGÓGUSOK EMLÉKNAPJA Vannak, akik a pedagógusok problémáit kizárólag az anyagiakra redukálják. Pedig akadnak - épp a legönzetlenebbeknek és leglelkiismeretesebbeknek - egyéb gondjaik is. Még az unokáinkat is tanítani fogják Napjainkban gyakran esik szó a 21. század iskolájáról. Milyen lesz, képes lesz-e úgy felkészíteni a diákokat, hogy azok megfeleljenek az új évezred követelményeinek. Kevesebb szó esik arról, milyen legyen a pedagógus, akitől elvárjuk, hogy egyre bonyolultabb világunk fokozott elvárásainak a katedrán állva eleget tegyen. VOJTEK KATALIN Demcsák Edit és Vojtek Sándor, a pozsonyi Duna utcai gimnázium fiatal magyar-angol szakosai még századunk harmincas éveiben is tanítani fognak. Ezért érdemes meghallgatni, hogyan vélekednek munkájukról. Demcsák Edit A tanítványai elbeszéléseiből tudom, hogyan tanítja az irodalmat. Valahogy így képzelem el a 21. század irodalomtanárát. Arra gondolok, hogy az irodalmi művek bizonyos helyzetekkel és magatartásformákkal szembesítik az olvasót, és ezáltal önismeretre, empátiára, problémamegoldásra nevelnek. Ön az óráin épp erre összpontosít. Kétlem, hogy ezt az egyetemen tanították volna. Ez egy érési folyamat eredménye? Ez valahogy ösztönösen adódik, így látom a világot, így szemlélem az életet. Azok közé tartozom, akik nagyon sokáig keresik önmagukat és helyüket a világban. Én az irodalomban találtam meg a válaszokat a kérdéseimre. Azt hiszem, az irodalom tanítása egyfajta kihívás is, hogy megpróbálja az ember ellensúlyozni a mai fogyasztói társadalom talmi csillogását, felszínességét, hamis ideál\\ Mit tanítsunk: * amit a felvételin kérdeznek, vagy azt, ami igazán fontos és értékes? \\ jait. Ezt a kort a szemfényvesztés korának nevezném. Ösztönöz a képmutatásra, a becstelenségre, az önzésre. Talán az irodalom és a művészet az, amellyel valamiképpen ellensúlyozni lehet ezeket a negatív hatásokat. Egy Amerikában élő magyar tudós a humán tantárgyak háttérbe szorításával magyarázza az amerikai tanulók ijesztő agresszivitását. Az érzelmi nevelés szerinte is épp az irodalmon keresztül realizálható. Az irodalomtanítás nem puszta adatok, tények halmazát jelenti. Érzelmek és emberi értékek közvetítése a feladata. Az irodalom azzal, hogy beleélésre késztet egy-egy szereplő helyzetébe, gondolatvilágába, az empátiát, a másik megértését, a vele való érzelmi azonosulást erősíti. Hogyan viselkednénk, mit tennénk a szereplő helyzetében? Erre sokszor nem is olyan könnyű a válasz. A felfedezés izgalma, a kaland gyönyörűsége a legvonzóbb az irodalomban, és ezzel lehet leginkább megfogni a diákokat. Rengeteg az előírt tananyag. Van lehetőség megállni egy-egy műnél, behatóbban foglalkozni vele? Ma megvan a tanárnak az a lehetősége, hogy maga határozza meg a súlypontokat az irodalom- tanításban. Ez egyben nagy felelősség is. Mert mi a garancia arra, hogy a tanár a helyes értékeket Demcsák Edit: „Ez ad nekem örömet" közvetíti, a megfelelő műveket a megfelelő értelmezésben tálalja a diáknak? De aki igazi, élményszerű irodalmat akar tanítani, annak ezt a felelősséget vállalnia kell, a szelektálást el kell végeznie. A tanterv nagyon sok mindent előír, de azt egy az egyben betartani nem lehet. Nem kis dilemma, hogy mit tanítson az ember; azt, amit a felvételin kérdeznek, vagy azt, ami igazán értékes, érdemleges, és ami a diákok magatartását, személyiségét formálhatja. A felvételi tesztek a lexikális tudásra összpontosítanak. Mikor lesz itt összhang az igazi irodalom szelleme és a követelmények között? Nem lehetne nyomást gyakorolni a tantervek kidolgozóira úgy, hogy az irodalomszakosok is társulásba tömörülnének, mint a történelemszakosok? Itt az egyetemi oktatóknak, a középiskolai irodalomszakosoknak és az alapiskolai pedagógusoknak kellene valahogy együttműködni, tisztázni és összhangba hozni az irodalomtanítás célját. Sajnos, az irodalomoktatás terén nincs ilyen társulás, és ez hiányzik. Ahogy hiányzik a párbeszéd is a középiskolák és az egyetem között. Kislányos megjelenése ellenére tanítványai kifejezetten szigorú tanárnak tartják. Ez elhatározás kérdése, vagy fokozatosan alakult így? Azt hiszem, a szigorúság egyrészt a természetemből adódik, önmagámmal szemben is elég szigorú vagyok. Másrészt beláttam, és a tapalasztalaim is igazolták, hogy bizonyos szigor nélkül nem lehet eredményeket elérni. Persze, nem embertelen szigorról beszélek. A benevolens magatartás nem célravezető. Lehet, hogy bizonyos diákok körében ezért nem vagyok népszerű, de tartom magam ehhez az elvhez. A fegyelemtartás módja nem kis dilemmát jelent a pedagógus számára. Van, aki először szigorú, aztán enged, mások kezdetben engedékenyek, de látva, mennyire elkanászkodnak a diákok, bekeményítenek. Amikor Szencen tanítottam, azt hiszem, szigorúbb voltam. Ez bizonyára a környezettől is függ. Itt kezdetben elég nagy ellenállásba ütköztem, nehéz volt magam elfogadtatni a diákokkal, akik, úgy látszik, nem szokták meg ezt a fajta szigort, és ebből konfliktusok adódtak. De úgy érzem, ez az ellenállás megszűnt, és sikerült közel kerülni egymáshoz. A kiszámíthatóság mennyire fontos egy tanárnál? Nagyon fontos. Kell, hogy a gyerek tudja, mihez tartsa magát, mire számíthat. A tanár ne legyen hangulatember. Persze, neki is változik a hangulata, de tudnia kell uralkodni magán. Ez a munka óriási önfegyelmet igényel. Ezért jógázik? Igen, azt hiszem az önfegyelmemet a jógának köszönhetem. Propagálja a jógát a gyerekek között is? Direkt módon nem. De van lehetőség arra, hogy ezt is beleszőjem az órába, hogy elmondjam, milyen filozófiai háttere van, mire jó egyáltalán, hogyan tudja befolyásolni az ember személyiségét, magatartását. Elmondhatom, hogy én a jógában egy életmódot találtam meg, ami nagyon segített a pályafutásomban, az eredményeimben, a magánéletemben. Kezdő egyetemistaként először csak kíváncsiságból kezdtem vele foglalkozni, aztán, ahogy fokozatosan megismertem, mindent megtaláltam benne, ami számomra fontos. Végül elvégeztem a jógaoktató tanfolyamot, és a jóga életem szerves részévé vált. A gyerek azt viszi magával, amit a pedagógustól kapott - még ízlésben is. Elkerülhetetlen, hogy a tanár befolyásolja a diák irodalmi ízlését, és ez nem is baj, de az a jó, ha a diák megtalálja azt, ami neki tetszik és nem hagyja magát teljes mértékben a pedagógustól befolyásolni. Az irodalomoktatás akkor sikeres, ha kialakul a diák sajátos ízlése, meg tudja mondani, neki mi és miért tetszik. Tehát nem a pedagógus irányítja, hanem az egyéni ízlésének megfelelő műveket talál, amelyekben önmagát fedezi fel. Mert az irodalomtanítás az ön- megismeréshez vezeti a diákot. A rutin nélkülözhetetlen, de bizonyos ponton túl gátló lehet. Ez hogyan küszöbölhető ki? Az évek során másképpen tanítom ugyanazt az anyagot. Hozzáolvasok, új információkat szerzek. A rutint leginkább talán az állandó önműveléssel lehet kiküszöbölni. A történelemhez és a magyarhoz felvette az angolt, rengeteg tanulás árán. Úgy tűnik, az egész élete csak tanításból és tanulásból áll. Lehetséges ezt csinálni ennyi pénzért? Ez a kérdés időnként bennem is felmerül, de ahogy jön, úgy el is megy. Ezt szeretem, ezt tudom csinálni, ez ad nekem örömöt. Vojtek Sándor Még bizonyára élénken élnek benned az egyetemen tanultak. Amit ott kaptatok módszertanból, mennyire tudod hasznosítani? Nem nagyon. Túl elméletiek voltak a módszertanórák, nem készítettek fel kellőképpen a mindennapi gyakorlatra. Pedig annyi minden várja az embert, amikor becsöppen egy iskolába, amire nem is számít. Például. Kitalálok egy órát, azt hiszem, hogy tökéletes lesz, mindenkit érdekelni fog, aztán a gyerekek ím- mel-ámmal fogadják. Ez fordítva is működik? Persze. A tanításnak van egy csomó olyan mesterségbeli fortélya, amit az embernek meg kellene tanulni. Ezt az egyetemen nem tanítják. Aki elvégezte az egyetemet, azt hiszi, ő elolvas, megtanul valamit, azt elmondja a diákoknak, és ők azt megértik és tudni fogják. Aztán kiderül, hogy ez nem így működik. Egész sor lehetőséget kell kipróbálni ahhoz, hogy kiderüljön, hogyan lehet átadni egy bizonyos anyagot úgy, hogy az meg is maradjon a diákban. Vannak tananyagok, amelyeket már négy-ötféleképpen próbáltam valahogy megtanítani, és még mindig keresem a legcélravezetőbb módszert. Az egyetem részéről épp ezt a praktikus oldalt hiányolom. Ott például senki sem hívja fel a hallgatók figyelmét arra, milyen hibákba eshet a kezdő pedagógus. Mert ha bekerül az iskolába, és kap heti huszonvalahány órát, épp hogy csak győz nagyjából felkészülni a másnapra, miközben halmozódik benne a sok fel nem dolgozott és negatív tapasztalat. De ha kellő felkészültséggel megy neki az ember, akkor az első héten nem kell megrémülnie, hogy jaj de rossz tanár vagyok, nem tudok tanítani. Hat éve tam'tasz. Hogy állsz a rutinnal? Valahogy úgy, ahogy a színészek. A színésznek van egy évadban öt -hat szerepe, ami már soknak számít. Időnként egy-egy este játszik, és tudja minden részletét a szerepének, az egész darabnak. A tanárnak viszont napi 5-7 órán át kell állandóan játszania, sőt rendeznie is a fellépését, az óráját, és nincs sok ideje azt olyan alaposan átgondolni. Azért kéne, hogy az egyetem megtanítsa a leendő tanárt egy sor készségre, főleg arra, hogyan kell a problémákkal bánni, mit kell elkerülni. Hogy a kezdő pedagógusnak ne a saját bőrén kelljen tapasztalnia azt is, ami könnyen elkerülhető lenne, mert el lehet mondani, előre lehet rá figyelmeztetni. Elég sokat tapasztal úgyis a saját bőrén. Állandóan jelen kell lennie, állandóan produkálnia kell, és nincs idő mindent alaposan előkészíteni. így nem csoda, ha egy idő múlva az ember kezd belefásulni, vagy kialakulnak olyan rutindolgok, amikről tudja, hogy működnek; tavaly is jó volt, most is ezt csinálom. Viszont akkor már nem olyan jó. Rengeteg ötletem volt, kidolgoztam különböző segédanyagokat, és amikor először vittem be az órára, rettenetesen izgultam, hogyan fogadják a diákok. Boldog voltam, ha láttam, hogy tetszik, ha meg nem, akkor alaposan letörtem, de mindenképp intenzív élmény volt. Ha azonban sokadszor viszem be ugyanazt az anyagot, akkor már tudom, mire lehet számítani, és nem adok bele annyi energiát az órába. Akkor meg hiányzik az a feszültség, az az elektromosság, amitől jobban mennek a dolgok. Nagyon hamar kimerülne a pedagógus, ha minden órán izzana körülötte a levegő. Biztos. Bizonyos idő múlva az ember kezd elfáradni, ráadásul egyre több olyan tényező van, amely miatt azt mondja, hogy á, nem is érdemes ezt folyton ekkora hőfokon csinálni. Anyagi tényezőkre gondolsz? Nem csak anyagiakra. Nagyon fárasztó például, hogy hatalmas mennyiségű anyagot kell megtanítani. Ha egy tanár rendesen meg szeretné tanítani azt, amit tanít, akkor csak 10 százalékát venné át a most előírt anyagnak. Magyartanárként leheteden heti három órában négy év alatt átvenni a magyar és a világirodalom minden jelentős művét. Pedig a tanterv azt követeli, hogy minél többet átvegyünk. Ez eleve egyfajta felületességhez vezet, nincs idő elmélyedni semmiben. Az lenne a jó, ha az iskola inkább bizonyos készségek kialakítását, a gondolkodásra serkentést tekintené fő feladatának, a tárgyi tudást az egyetemen úgyis megkapja a diák. Van ilyen készségkialakító, gondolkodásra tanító iskola? Nyugat-Európában nagyon erős ez a tendencia. Ott problémamegolA tanításnak van egy csomó mesterségbeli fortélya, amit az egyetemen nem tanítanak. \\ dó órákká alakult át a tanítás. A legtöbb nyugati iskolában nem irodalomtörténetet tanulnak, hanem irodalmi szövegekkel dolgoznak a diákok. Olvassák, értelmezik a művet, megnézik a filmváltozatát, megtervezik például, hogyan nézne ki a Romeo és Júlia erkélyjelenete, ha ők rendeznék. Ez egyrészt fokozza a kreativitást, másrészt segíti az egyéni hozzáállás kialakulását. Hogy azért legyen irodalom- történeti áttekintésük is a gyerekeknek, az érettségi előtti két évben a megismert műveket megpróbálják történeti vázra felrakni. Van, ahol nemcsak olvastatják a híres szerzők híres műveit, hanem elkészíttetik a diákokkal a paródiájukat, vagy átírásukat. Ebből kifolyólag az érettségi vizsgák sem olyanok, mint nálunk, gyakran csak egy esszét kell írni egy adott témáról, és nagyon ellenőrzik, hogy mennyire eredeti, és mennyire képes a diák kifejteni egy gondolatot, értelmezni egy művet. Nálunk viszont ez másodrendű dolog, hisz az egyetemi felvételin magyar szakra a tesztek 90 százaléka arról szól, ki mikor élt, mikor írta ezt vagy azt a művét. Az angoltudásoddal remekül érvényesülhetnél más területen is, jobb fizetéssel, mint tanárként. Nem tudom elképzelni, hogy máshol dolgoznék. Szeretek tanítani. Annak ellenére, hogy közben rájöttem; annak, amit az eddigi hat évben csináltam, legalább a felét, ha nem többet, teljesen másképpen kellett volna csinálnom. Pedig ebben a hat évben iszonyatosan sok munkád és energiád van... Ez igaz. De közben nagyon sokat tanultam a diákjaimtól. Most fog érettségizni az osztályom, az első, ahol osztályfőnök voltam, és ha értékelni kéne, mennyit tanultak ők tőlem és én tőlük, szerintem azonos az arány. Egyrészt általuk jobban megismertem magamat, másrészt gyakran a gyerekek mutattak valami olyat egy irodalmi műben, amit én nem is vettem észre. Egyáltalán az emberi kapcsolataim és a gondolkodásmódom rengeteget változott csak azzal, hogy ezeket a gyerekeket négy éven át magyarra és angolra tanítottam. Van idő elmélyültebb tanár-diák kapcsolat kialakítására? Az órán átveendő tananyag meny- nyisége, a szünetek rövidsége miatt erre iszonyúan kevés a lehetőség. Nagy kár. Elsőben, másodikban az etikaórán különböző lélektani játékokat játszottunk az osztállyal, és rengeteg elfojtott, negatívnak tartott dologról kiderült, hogy nem kell tőlük félni. Görcsök oldódtak fel, egymásról alkotott tévhitek tisztázódtak. El tudom képzelni, hogy minden tanítási nap osztályfőnökivel kezdődne, ahol csoportdinamikai, lélektani gyakorlatokat játszanánk, vagy csak egy jót beszélgetnénk. Létrejönne egy olyan kapcsolat, amely elviselhetővé tenné azt is, hogy a tanár számonkéri a tanultakat. Biztos, hogy sokkal jobban el tudnánk egymást fogadni, és harmonikusabban működne az iskola. Vannak valamilyen terveid? A skandináv országok némelyikében a pedagógusnak hat letanított év után ki kell vennie egy év fizetett szabadságot. Akkor nem tanít, hanem kutat, tovább képezi magát, a témakörével foglalkozik ugyan, csak éppen nem az iskolában. Most, hat év után, én is megpróbálok szünetet tartani. Szeretnék doktoranduszképzésre jelentkezni Budapesten. S ha lehet, kutatni is szeretnék, mert nagyon foglalkoz* tat, hogyan lehetne kreatív tankönyveket írni a középiskolák számára, és hogyan működik ez az egyes országokban. Vojtek Sándor: „Sok problémát el lehetne kerülni." (Somogyi Tibor felvétele)
