Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-23 / 69. szám, csütörtök
10 Régióink ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 23. TÖRTÉNETEK A RÉGMÚLT IDŐKBŐL Bombázások a II. világháborúban TIPARY LÁSZLÓ inden háború bűncselekmény, amelyet az emberiség ellen követnek el. A XX. század annyi fejlődést hozott műszaki téren, mégis szégyen rá, hogy a háborúkat nem tudta megszüntetni. Míg egyesek hasznot húznak, addig az emberek milliói ártatlanul szenvednek és meghalnak. Közép-Eu- rópában szerencsére 1945 óta nem volt háború. Az azóta született nemzedékek el sem tudják képzelni a háború borzalmait. Ez az írás a II. világháborúban átélt bombázásokra emlékezik: 1943 tavaszán kezdték el Budapest bombázását az angol-amerikai, majd 1944-ben már az orosz repülőgépek is. Mi, az Ipolyság környékén élő faluk lakói némi ízelítőt kaptunk ezekből. Budapest tőlünk délre, légvonalban mintegy 70-80 kilométerre fekszik. A nappali bombázások idején ide hallatszottak a hatalmas robbanások. Éjszakánként pedig, mint távoli villámlások, a robbanások fényei is láthatók voltak. Az újságokból olvastuk a szörnyű pusztításokat, melyeket ezek a támadások emberekben, épületekben végeztek. Kistompa felett is többször átrepültek az amerikaiak négymotoros óriásgépei, a Libe- rátorok. Több százan egy-egy kötelékben, félelmetes, hatalmas zúgással. Körülöttünk kisebb vadászgépek cikáztak. Ha derült volt az égbolt, ezt mind jól lehetett látni. A gépek délről jöttek, s észak felé repültek át felettünk. A községekben harangokok félreverésével és kiakasztott síndarabok verésével jelezték a légiriadót. A határban üyenkor leállt a munka. Az ott dolgozók a fák, bokrok alá húzódtak. A falvakban pedig a pincékbe, kiásott bunkerokba menekültek. Nem tudta senki, nem dobnak-e le bombát. Hiszen a pilóták távcsövekkel látták a házakat, hidakat és emberek mozgását. 1944-ben már éjszakánként is voltak légitámadások. Szovjet repülők szálltak felettünk, Budapest irányába. Mi nem láttuk őket, de a zúgásuk félelmetes volt. Ezek, hogy jobban lássák a terepet, világító rakétákat, ún. Sztálin-gyertyákat engedtek ki a repülőkből. Ejtőernyővel lassan, csoportokban, mint levilágított karácsonyfa, ereszkedtek alá, és félelmetesen megvilágították az amúgy elsötétített falvakat is. Olyan világos volt tőlük, hogy az éjszakában, az újságok betűit is el lehetett olvasni. Rettegtünk, féltünk, soha nem tudhattuk, nem dobnak-e le néhány bombát. A szobi vasúti hidat és az érsekújvári vasútállomást többször bombázták. Aztán 1944 végén jött a front, amely minket is elért. Egyre közelebbről hallatszottak az ágyúlövések, bombázások. A Sztálin-orgo- nák süvítése, amikor egyszerre több rakétát lőttek ki észak felé. Ezeket a rakétavetőket Katyusák- nak nevezték. A frontvonal Ipolyságtól délre, mintegy 10-20 Idlométerre leheti, amikor 1944. december 8-án délután falunkon keresztül német katonák meneteltek a front - Ipolyság - irányába. Az ablakon kitekintve arra lettem figyelmes, hogy a katonák az útról szétszaladtak, be az udvarokba, s farakások, ólak tövébe bújtak. Mire kiléptem az ajtón, láttam, hogy felettünk egész alacsonyan kéttörzsű amerikai repülőgépek szálltak le. Jól ki lehetett venni rajtuk a fehér ötágú csillagot. De nálunk nem dobtak le egy bombát sem . Nem is tudom megmondani, hogy miért? Talán, amikor fölénk értek, már egy katona sem volt az úton? Ezt láttam szülőfalumban, Kistompán. Néhány pillanat múlva azonban már bombázták a tőlünk mintegy két kilométerre lévő gyerki szőlőkben az ott felállított ágyúkat. Perceken belül sok robbanást hallottunk, a 7-8 km-re lévő Ipolyságot bombázták, lőtték. Telitalálat érte a kórház sebészeti pavilonját is. Teljesen romba döntötte. Több házat is találat ért, civil halálos áldozatok is voltak. Aztán az innen Drégelypalánk felé az országúton vonuló német csapatokat lőtték. Sok volt a halott. Szülőfalumat 1944. december 15- én este foglalták el az oroszok. Húszadikán már Lévát is bevették s a Garamig értek. De a tőlünk délre fekvő szomszéd községekben Ipolyvisken és Bemecebarátiban még a németek voltak. Ugyancsak a 7-8 km-re északkeletre fekvő Paláston is. A Börzsönyből naponta hulltak az ágyúgolyók, aknák. Az országutat lőtték, amelyen az oroszok vonultak, de a falunk házait is találatok érték. A lakosok a pincékben, bunkerokban voltak. Csak itt- ott néhányan merészkedtek ki. Akinek nem volt pincéjük, azok hatósági parancsra még a nyáron bunkerokat ástak a kertekben. Azokat gerendákkal, földdel takarták be. En is készítettem ilyet a kertünkben. De aki tehette, a biztonságosabbnak hitt pincékben kért menedéket. December 22-e délutánján nem lőtték a falunkat. Mi hárman, 17 éves legénykék egy pince tetején álltunk két orosz katonával Ugyanis az oroszok a Ga- ramnál lévő német állásokat bombázták, majd repültek visszafelé. Mivel szlovákul meg tudtuk érteni őket, beszélgettünk velük. Egyszerre csak délnyugatról repülőgép zúgását hallottuk. Oda tekintettem s láttam, hogy öt repülőgép száll felénk. Mondom az orosz katonáknak, hogy ezek németek! Felismertem a német zuhanóbombázókat, mert olykor az ipolysági moziban a filmhíradókban láttam ilyeneket, amint támadtak. Az orosz meg akart nyugtatni, azt mondta: „Nyicsovo, nasi” - semmi, ezek a mieink. Még mutattam neki, hogy ezeknek előre áll a szárnyuk, más a formájuk. S akkorra már az első gép, majd utána a második is bal oldalára dőlt és ereszkedett le a falunk fölé. Az első gépből láttam, amint kiengedtek öt bombát, a másodikból kettőig számoltam - és mindannyian beugrottunk a pincébe. A pince tele volt lakosokkal. Ott elkiáltottuk magunkat, hogy bombáznak! De abban a pillanatban a légnyomástól becsapódott utánunk az ajtó és már robbantak is a bombák körülöttünk. A legközelebbiek 15-20 méterre tőlünk! A gépek felemelkedtek, átrepültek a falu felett, majd megfordulva újabb bombákat szórtak. Azután gyorsan eltűntek. Az orosz légvédelmi géppuskák még csak válaszolni sem tudtak, olyan hirtelen jött a támadás. Amikor csend lett, kimerészkedtünk a pinckéből. Szörnyű kép fogadott. Füstöltek az eltalált házak, jajveszékelés hallatszott mindenhonnan - a házak körül, az utcán civilek és katonák, sebesültek és halottak. Édesapám, aki éppen az utcán ment, szintén megsebesült, s pár nap múlva meghalt. Nem élte meg a 44. évét. A legnagyobb tragédia egy pincében volt. Ézt a pincét telibe találta egy bomba, átütötte a tetejét. Ez egy több, mint százéves, kőből készült pince volt, földdel betakarva. A bomba fel sem robbant. Tizenheten voltak benne s belőlük hárman meghaltak. A ház gazdáját fején, a mellette álló 13 éves fiút és leányt a mellén és lábán érte a találat. A lánynak mindkét lábát leszakította. Ha felrobbant volna, valószínűleg mind meghalnak. A bomba máig is ott van a pince alatt a földben. Helyén évekig egy lyuk tátongott, de mivel nem robbant föl, évek múltán újra használatba vették. Nem tudtuk elképzelni, miért volt bombatámadás célpontja e kicsi falu. Másnap éjjel jött a válasz: éjfél után Ipolyvisk felől betörtek a falunkba a németek, és elfoglalták, így átvágták az oroszok vonalát, s bekerítették a már Lévánál lévő szovjet csapatokat is. Nagy harcok lettek volna, de e csapatok után nem érkeztek meg a német páncélosok, mert nem kapták meg a benzin utánpótlást. Ezt később tudtuk meg egy falunkbeli katonától, aki akkor Párkány mellett volt. A csata így is bekövetkezett. Az orosz tankok Lévától visszajöttek, Ipolyságtól, pedig lovasság támadott. A németek csak gyalogosok voltak, az orosz túlerővel szemben alul maradtak. S a legtöbben meghaltak. Éjjel órák hosszáig tartott a csata. Házról- házra támadták az oroszok a németeket. A civilek meg a pincékben, bunkerokban rettegtek. Szörnyű volt a fegyverek ropogása, gránátok robbanása... Újabb károk és sebesültek. Három hónapig állt a front a Ga- ramnál. Március 25-én törték át az oroszok ezt a vonalat. Addig az oroszok minket, civileket kényszerítettek arra, hogy a réteken rögtönzött repülőtereket építsünk. Három hónapig éjjel-nappal mi civilek raktuk ki a lőszert a vagonokból. Volt amikor egyik estétől a következő éjjelig haza sem engedtek, annyi vonatszerelvény jött a lőszerekkel. Golyóktól kezdve aknákat, ágyúgolyókat, bombákat, ágyúkat, csónakokat, mindent mi raktunk ki a vagonokból. Március végéig tartott ez a munka. Reméljük, a mai nemzedékeknek nem kell átélniük ilyen szörnyűségeket! A pince bejárata, amelyben 17-en voltak, s hárman meghaltak Archív felvétel Nem jó, ha az idős ember magányában csak a halált várja. Zajosabbá kellene tenni az idősek életét! Ünnepelt az abaújszinai Rozmaring Néptáncegyüttes A környék apraja-nagyja csak Hanka néniként ismeri ZSEBIK ILDIKÓ Az első ötven esztendő JUHÁSZ KATALIN K issné Bodnár Anna 77 éves, szókimondó, | energikus, életvidám asszony. Bodrogköz- ■■■■■■ ben alighanem mindenki ismeri. A furcsa csak az, hogy nem a polgári nevén ismerték, ő a köztudatban Hankaként él, mindenki Hanka nénijeként.- Becsületes katolikus vagyok, és magyar. Ez a két alapvető ismertetőjelem. Az egyik nagymamám nemesi származású asszony volt, ám mert egy cipészhez ment férjhez, családja kitagadta. Állítólag tőle sok mindent örököltem. A nagy szívét, a temperamentumát, a kitárulozását. Én is imádtam a színpadot, műkedvelőként Dobos Lászlóval a világ legszebb darabjaiban játszhattam. Ami pedig a szüléimét illeti, édesapám Ung- rácon mindenféle asztalosmunkát kitanult, így a család 1938- ban temetkezési vállalatot nyitott. A műhelyben készültek a koporsók, mi, lányok a vevőket fogadtuk. Száz meg száz olyan koporsó porlad a királyhelmeci temetőben, amelyet apámnak soha senki sem fizetett meg. De a magára maradottakat is saját költségén temette el. Anyám meg apám - egymástól függetlenül - titokban támogatta a rászorulókat. Hatan voltunk testvérek, én voltam a legidősebb. Szüléink mindannyiunkat megtanítottak dolgozni, másokat szeretni, jót cselekedni. Bizonyára nem véletlen az sem, hogy engem még ma is számtalan ember megkeres. Vannak napok, amikor csak a vendégeket fogadom. Képzelje, engem még néhány amerikai hitközösségben is ismernek. Ha az egykor kivándorolt bodrogköziek leszármazottai látogatóba hazajönnek, engem keresnek meg. Amerikából szép számmal kapok leveleket. Csak annyit írnak a borítékra: Hanka néni, Fő utca, Királyhelmec. A város gyermekei egy életen át ragaszkodtak hozzám, főleg a fiúcskák. Amíg a cukrászdában dolgoztam, ők segítettek nekem else- pemi a járdát, én meg viszonzásul nevelési tízperceket tartottam számukra. Néhányukban ki is csírázott mindaz, amire megtanítottam őket, mert felnőttként is emlegetnek.- Hogyan alakult Hanka néni magánélete?- Ötvenhét évvel ezelőtt mentem férjhez egy magyar csendőrhöz, ám néhány hónapon belül - politikai okokból - kimenekítették őt Münchenbe, azután nem láttam többé. Ötvenhat éve özvegyen élek. Tíz éven át kerestettem, míg végül hírt kaptam felőle. Kijutott Los Angelesbe, ám a rák hamarosan elvitte. Miután megszültem a lányomat, a férjhezmenésre soha többé nem gondoltam. A gyermek- nevelésben a férjemet a testvéreim helyettesítették. Amióta a lányom- akivel kitűnő kapcsolatban állok- Kassán él családjával, én egyedül vagyok, mint közvetlen környezetemben még legalább harminc másik özvegyasszony. Csakhogy én nem érzem magam magányosnak! A lányom és 29 éves unokám a Aki közeledik felém, annak biztosan kezet nyújtok. mindenem. Ők életem legnagyobb ajándékai. Csak adja az Isten, hogy egy kicsit még gyönyörködhessem bennük! De ha már a magánéletemről esik szó, meg nem állhatom, hogy el ne dicsekedjem: én valamikor Mécs László növendége voltam, a boldogító igent is előtte mondtam ki az urammal. Mécs Királyhelmecen töltött esztendei során számtalanszor vendégünk volt, ha vadászni ment, csak bekiáltott, vacsorára hozom a fácánt vagy a nyulat. Mire azonban hazajött, az asztalt már megterítettük. Az édesanyja sírját még ma is én gondozom.- Es hogyan telnek a nyugdíjas évek?- Tizennégy éve hagytam abba az aktív munkát. Korábban annyit dolgoztam, hogy még gondolkodni sem maradt időm. A cukrászdában 32 évet töltöttem el. Minden nap reggel ötkor keltem, és késő este volt már, mire hazakeveredtem. Emellett még otthon is helyt kellett állnom. Nyugdíjam az elvégzett munkához képest ugyancsak kevés. Művészet belőle megélni. Lehet, hogy én művész vagyok? Szerényen élek, s amióta volt módom, hogy megpihenjek, arra is rájöttem, hogy boldog vagyok. Aki közeledik felém, annak biztosan kezet nyújtok. Csak az szomorít el nagyon, hogy ebben a szunyókáló városban az idősekről valahogy megfeledkeznek. Pedig annyira árvák, elhagyatottak. Nem pénzre, egy jó szóra, szeretette vágynak. Arra, hogy valaki benyisson hozzájuk, és megkérdezze: Hogy tetszik lenni? Segíthetek valamit? Amíg bírok, rendszeresen körbelátogatom őket, ezzel is hiánypótló tevékenységet végzek. Mert nem jó, ha az idős ember magányában csak a halált várja. Zajosabbá kellene tenni az idősek életét! Higgye el, megérdemelnék! A ; település lakosainak ma már alig 20%-a ma- I gyár nemzetiségű, ezért is bír fokozott je- mmmm—m lentőséggel bármilyen kulturális jellegű megmozdulás. A Csemadok szárnyai alatt működő Rozmaring Néptáncegyüttesre azonban semmiképp sem illik a “bármilyen” jelző, sem az ezt kísérő, tájainkon egyre gyakoribb, magát az igyekezetét honorálni siető félmosoly. Ez az ötvenéves fennállását ünneplő csoport járási szinten az elsők közé tartozik, hazai és külföldi fesztiválsikerek bizonyítják tehetségüket. Ritkaság- számba menő, gazdag és tartalmas múltjuk dokumentumaiból kiállítást rendeztek, jubüeumi gálaműsoruk zsúfolt nézőtér előtt folyt. A gratulálok közt ott voltak hazánk kulturális, társadalmi és politikai életének jelentős személyiségei, magyarországi és romániai vendégek, és persze a kassai kollégák is. Milan Knazko kulturális miniszter köszöntő levelét Jarábik Gabriella, a minisztérium kisebbségi kultúrákért felelős főosztályának igazgatója tolmácsolta, aki átadta az együttesnek a miniszter ajándékát is, ötvenezer koronát. Kolár Pétertől, a Csemadok országos elnökétől, valamint Abaújszina polgármesterétől is emlékplakettet vehettek át. A néptáncegyüttes a kezdeti időszakban kizárólag lányokból állt, később azonban a legények is kedvet kaptak a tánchoz, Erőss Klára koreográfiái felkeltették a szakma figyelmét is. Abban az időszakban kapcsolódott be a csoport munkájába Mitro László, szintén koreográfusként. A Rozmaring a gombaszögi és a zselízi fesztiválok rendszeres szereplője lett, 1957-ben pedig első magyar csoportként szerepeltek Vychodnán. Ézt a sikeres fellépést továbbiak követték Svidníken és Mezőlaborcon, az ukrán kisebbség fesztiválján is. A 70.-es évek elején került a csoport élére az addigi szólótáncos Erőss Zoltán, művészeti vezetőként pedig Csurilla Erzsébet, aki napjainkban az utánpódással, a Rozmaririgsarj nevű gyermektánc- csoporttal foglalkozik. 1974-ben és 1975-ben a zselízi országos seregszemléről fődíjat vittek haza, műsorukat a televízió nézői is láthatták. A 80.-as évek folyamán többször sikerült elérniük a “C”-kategóriás minősítést (az amátőr együtteseknek adható legmagasabb besorolás). 50 év alatt 500 fő tevékenykedett a csoportban, ma pedig a felnőtt- és gyermek-táncegyüttesen kívül idősebbek alkotta hagyományőrző “részleg” és női énekkar is működik a faluban. Az együttes jelenlegi vezetője Mitro Csaba.
