Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)

2000-03-17 / 64. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 17.

Kultúra E;

Jan Novák: „Mindenütt a világon nagyobb sikere volt a könyvnek, mint Amerikában. És nem csak azért, mert az amerikaiak nem igazán szeretnek olvasni..."

Amerikában lett Forman és Passer munkatársa

„Tíz évig egy telefontársaság komputerkezelője voltam."

Két cseh rendezője van Amerikának: Milos Forman és Ivan Passer. A Chicagóban élő Jan Novákot mindkettőjükhöz szoros kapcsolat fűzi. Forman számára a Valmont forgatókönyvét írta át, Passer asztalára most tette le legfrissebb munkáját. Évekkel ezelőtt Maximilian Schell megrendelésére fogott tollat, de nem mond nemet a prágai rendezők felkéréseire sem.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Jan Novák tizenhat éves volt, amikor szüleivel és két húgával a csehországi Kolínból Bécsbe utazott. Sok öröme azonban nem volt a kirándulásból. Szálloda helyett ugyanis menekülttáborban kötött ki a család, mivel a papa úgy döntött: visszaút nincs, irány Amerika! A Novák család azóta Chicagóban él, Jan Novák- ból pedig sikeres író lett. Angolul megjelenő regényei és elbeszélései mellett forgatókönyveket is ír, sőt most készül első filmrendezésére. A Valmont forgatása során ugyanis „főiskolát végzett” Milos Forman mellett.

Mi maradt meg az emlékezetében ‘68-ról, az elutazásukról s a lágerben töltött tíz hónapról?

Ha azt hiszi, hogy repestem apám ötletétől, akkor hatalmasat téved. Én egyáltalán nem örültem annak, hogy kint maradtunk. Valahogy azt gondoltam, otthon majd szép lassan minden jóra fordul. Apám persze máshogy látta az eseményeket. Neosztálinizmusról beszélt. Pokolról. Keserves évekről. Nem értettem őt. Épphogy túl voltam az első testi kapcsolaton, fülig szerelmesen búcsúztam a barátnőmtől, s megígértem neki, hogy sietek vissza, apám meg nyomja nekem a szöveget politikáról, pártról, kommunizmusról. Ez engem mind nem érdekelt. Akkor hallgattam csak el, amikor bevallotta: mi már azért sem mehetnénk haza, mert ő sikkasztott. Kivett egymillió koronát az üzemi „közösből”. Tette mindezt azért, mert annak idején nem tanulhatott. A nagyapám ugyanis, mint nemzetiszocialista, szálka volt a kommunisták szemében. Ezért eszelte ki apám ezt a pénzügyi bosszút, és éveken át még csak a gyanúja sem merült fel annak, hogy hiányzik a kasszából egy jókora összeg, amelyet mellesleg még otthon elvert. De akkor, hat- vankilencben nagyon megijedt. Úgy érezte, mennünk kell, mégpedig azonnal. Anyám sem tudott a sikkasztásról, neki is csak Bécsben mondta el. A következő héten, amikor már a lágerben voltunk, ki is tört a botrány Kolínban. Megjelentek az ellenőrök, és felfedezték apám machinációját. A lágerbeli hónapok elég zajosan teltek. Hetvenen voltunk egy osztály nagyságú teremben. Plédekkel jelöltük ki a családi territóriumot. Érdekes volt látni, milyen drámák játszódnak le körülöttünk. Különböző bandák verődtek össze, napirenden voltak a verekedések, szinte minden este megkéseltek valakit. Mindig csak a szerdát vártuk, akkor kaptunk hideg vacsorát. A meleg ételt jugoszlávok és albánok kotyvasztották. Azok a szagok, azok az ízek! Mintha nem is embereknek főztek volna.

Akkoriban írt már?

Csak verseket. Kölcsönkértem egy írógépet, és a plédek mögött gyűjtöttem a rímeket. De csak esténként, munka után. Apám és én ugyanis dolgozni jártunk. Nekem egy linóleumgyárban találtak munkát, apámat pedig nevetséges ösz- szegért egy helybeli szőlősgazda foglalkoztatta. Tíz hónap után megnyílt előttünk a világ. Apám Chicago mellett döntött. A menekültek különgépen repültek New Yorkba, onnan pedig autóbusszal vittek bennünket tovább Chicagóba. Egy évet

kaptunk arra, hogy az útiköltségeket visszafizessük. Én két év alatt elvégeztem a középiskolát, apám pedig éjüel-nappal túlórázott, hogy talpra álljunk.

Tizenkilenc évesen, addigi élettapasztalatai birtokában, mire figyelt a leginkább?

író akartam lenni. Olyan voltam, mint a szivacs. Esztétikát, művészettörténetet, ismeretelméletet tanultam. Csak úgy szívtam magamba az újat, az ismeretlent. Az egyetemen minden irodalmi versenyt én nyertem meg. Első regényemet, a Chicagói sztriptízt csehül írtam. A többit már angolul. Erre azt szoktam mondani, hogy „kiengedtem a kéziféket”. A második regényemnél, a Milliót érő dzsipnél ugyanis már nagyon idegesített, hogy nincsenek ékezetek az írógépen. Untam, hogy azért kellett átfésülnöm a szöveget, hogy kézzel kirakjam őket. Elkezdtem hát angolul írni, és ment is zökkenő nélkül. A Chicagói sztriptíz két cseh fiú története Amerikában, a Milliót érő dzsip apám élete négyszáz oldalon. Útolsó éves egyetemistaként egyébként ezer dollárt kaptam egy novellámért. Ez azért volt fontos, mert akkor már nős voltam, és a feleségemmel átjöttünk egy nyugat-európai körútra. Tizenöt dollárt szabtunk meg magunknak egy napra, és addig utazgattunk, amíg el nem fogyott á pénzünk.

Három könyvét a Kanadában élő neves cseh író, Josef Skvorecky adta ki.

Az apámról szóló regényt ő is nagyon szereti. A történet fele Kolínban, a másik fele pedig Amerikában játszódik. Skvorecky különösképpen a nagyanyámmal érez mély lelki rokonságot. Amikor ugyanis a németek halálra ítélték a nagyapámat, ő mentette meg az életét. Lefizetett egy hivatalnokot a bíróságon, hogy a nagyapám papírjait mindig tegye legalulra, nehogy rá kerüljön a sor. A németek ugyanis mindenben mániákusan rendszeretők voltak. Még a kivégzések sorrendjében is.

Riportkönyve, a Bársony és gőz kikről szól?

Tíz évig egy telefontársaság komputerkezelője, ezzel együtt pedig tíz néger nő, egy mexikói lány és egy meleg fiú főnöke voltam. Mind a ti- zenketten rengeteget meséltek magukról, ezt írtam meg a könyvben.

Dolgozott kertészként, biztonsági őrként, gyorsétterem menedzsereként, porszívóügynökként, sőt még kenyérszállítóként is. Van miből merítenie.

Fél éve már, hogy egy cseh anyagon dolgozom. De ezt a forgatókönyvet nem fogom kiadni a kezemből. Ebből én szeretnék filmet rendezni. A Valmont forgatása során rengeteget tanultam Formántól. Annyit, hogy a végén ő is azt mondta: „Ha egyszer meggondolod magad, még filmrendezőként is bemutatkozhatsz.” Reményeim szerint ennek is hamarosan eljön az ideje. Két testvérről szól majd a film, akik közül az egyik Los Angelesben él. Milliomos. Repülőgépeket árul. Megtörtént események alapján írtam a történetet. A két fiúról Csehországban még ma is legendák keringenek. Olyan az egész, mint egy feszültséggel teli James Bond-sztori. A két fiú apja egyike volt a legnagyobb cseh ellenállóknak. 1941-ben elfogták és halálra kínozták a németek. Mire véget ért a háború, a két srácnak is volt már egy s más a számláján. Később a kommunisták ellen harcoltak, fegyvert szereztek és megöltek egy rendőrt. Podébra- dyba jártak gimnáziumba, oda, ahol Havel, Forman és Passer tanult. Húszévesen már bebörtönözték őket, de a kihallgatáson nem ismertek be semmit. Az idősebb fiút uránbányába küldték, de ott is folytatta a szabotázsokat. 1953-ban térkép nélkül nekivágtak a határnak, és Kelet-Németországon keresztül Berlinbe szöktek. A határövezetben megöltek két németet, egy harmadikat pedig megsebesítettek. Kalandos életútjuk régóta foglalkoztat. Meg is írtam egy ezer- száz^pldalas regényben, ez alapján készül most a forgatókönyv.

Formánnál hogyan került kapcsolatba?

Olvasta a Milliót érő dzsipet, és felhívott telefonon, hogy elmondja, mennyire tetszett neki. Majdnem kiesett a kezemből a kagyló, amikor meghallottam a hangját. Aztán megkérdezte, elolvasnám-e a Valmont forgatókönyvét. Kíváncsi volt a véleményemre. Elrepültem hozzá New Yorkba, kezembe nyomta a könyvet, látom a borítón Jean- Claude Carriére. nevét... nem is értettem, mit akar tőlem. Csapnivaló volt a könyv, de üyet, ugye, nem mondhat az ember. Főleg nem vacsora közben. Azt hittem ugyanis, hogy majd négyszemközt közölhetem vele a véleményemet, aztán viszontlátásra, lesz, ami lesz. Ehelyett mi történt? Vagy tízen ültünk az asztalnál. Rajtam kívül csupa neves, befolyásos ember. Ott, az ő társaságukban tette fel a kérdést Milos Forman, hogy „na, hogy tetszett?”. Ez volt a forgatókönyv hatodik változata, mint később megtudtam, gondolkodásra viszont nem volt időm, színt kellett vallanom. A társaság, köztük a producer, meghökkent egy pillanatra, Forman viszont

azonnal feltalálta magát. „Akkor eljössz hozzám Connectícutbe, és átírod.”

Ennyire adott a véleményére? Hiszen akkor látták egymást először.

De a regényemet nagy élvezettel olvasta. Két hónapig vendégeskedtem nála, azalatt az egész forgatókönyvet átírtuk. Aztán elutaztam vele a franciaországi forgatásokra, és heteken át ott ültem mellette a vágóasztalnál. Ez volt az én „egyfilmes főiskolám”. Milosnál jobb tanárról nem is álmodhattam volna. Rengeteget tanultam tőle. Nem véletlenül hívják Bikának a barátai. Erős, kitartó ember. Voltak napok, amikor betegen dolgozott, de úgy irányított ötszáz embert, hogy ezt két-három barátján kívül senki sem vette észre.

Hat évvel ezelőtt megjelent Tudom is én? című könyvét a leghitelesebb Forman-életrajzként jegyzi a szakma. Az amerikai kiadást követően több nyelvre lefordították, magyarul pedig a Filmvilág közölt belőle hosszabb részleteket.

Mindenütt a világon nagyobb sikere volt a könyvnek, mint Amerikában. És nem csak azért, mert az amerikaiak nem igazán szeretnek olvasni. Milos egyetlen interjújában sem beszélt a könyvről. Ő annál sokkal szerényebb. Reklám nélkül pedig mindössze tízezer darabot adtak el belőle.

Ön melyik fejezetére a legbüszkébb?

Arra, amelyikben elmeséli, hogyan vitte el a Gestapo az „édesapját”. Az „édesapjáról” ugyanis kiderül, hogy

a nevelőapja volt. A valódi papa egy zsidó építész, a háború előtt vándorolt ki Dél-Amerikába.

De hogy jött rá minderre?

Úgy, hogy amikor a könyvet írtam, kezembe került Milos egyik kinti interjúja, amelyben azt nyilatkozza, hogy ő félzsidó. Közben tudtam, hogy a szülei evangélikusok voltak. Rá is kérdeztem, hogy most akkor... de leintett. Felhívtam hát Ivan Passert, gondoltam, ő majd közelebb visz az igazsághoz. S tőle tudtam meg, hogy valamikor a hatvanas években, amikor Milos még Prágában élt, levelet kapott egy idős asszonytól, aki jó viszonyban volt az édesanyjával, és a szavát ad-' ta neki, hogy a mama halála után feltárja az igazságot. Tőle, pontosabban ebből a levélből tudta meg Milos, hogy a mama nagy szerelme volt ez a férfi, és egy panzióbeli titkos találkájuk gyümölcseként jött a világra. Két bátyja tehát csak a féltestvére Milosnak, mert a kaland idején a mama már férjes asszony volt. „Kitől tudod mindezt ilyen részletesen?” - faggatott Milos, amikor a történetet elmeséltem neki. Igaz vagy sem? - kérdeztem vissza. „Ha akarod, beleírhatod” - felelte, s ezzel az egész történetet hitelesítette.

Ma milyen kapcsolatban vannak?

Ha New Yorkban vagyok, mindig nála lakom.

Új forgatókönyvét mégis Ivan Passemak adta.

Mert vele is jó viszonyban vagyok, és az alapötletet tőle kaptam. Amikor elmeséltem neki, hogy nemcsak a tizenhét éves fiam, hanem a tizenhárom esztendős lányom is hokizik, nem akart hinni a fülének. Aztán egyre többet beszélgettünk a mérkőzésekről, ahol a szülők, mint drukkerek, gyakran egymásnak esnek. A vége az lett, hogy egy jó alap- gondolatra építve megíratott velem egy furcsa történetet.

Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése viszont önnek szolgált alapul egy nagysikerű színházi előadáshoz, amelyet Gyilkosság Szentpéter- várott címmel a pozsonyi Astorka társulata mutatott be nemrég.

Én a rendőrnyomozó szemszögéből tálalom az eseményeket, Porfirij nálam Raszkolnyikov révén alapozza meg a karrierjét. Rábeszéli őt, hogy ismerje be a tettét, bár bizonyítékok nincsenek.

Prágában most hogy érzi magát? Hány napnak kell eltelnie ahhoz, hogy „honvágyat” érezzen Chicago iránt?

Jó nekem itthon is, meg otthon is. Ez itt „nagy Csehország”, a családom pedig „kis Csehország”. A feleségemmel, aki ugyancsak cseh, kint ismerkedtem meg. Tizenegy éves volt, amikor disszidáltak a szülei. Prágában egyébként most már én is úgy érzem magam, mint a lányom. Kilencvenkettőben és kilencvenhatban Prágába küldtem a gyerekeket egy-egy évre tanulni. A lányomnak azonban nem mindig volt kedve iskolába menni. Össze is fogtak páran az osztályban, és elmentek a cigányokhoz tetűt venni. Egy tetűért húsz koronát fizettek, és pár nap múlva meg is volt a hatása. Az osztályfőnök hazaküldte őket. Hát ilyen nekem Prága. A korlátlan lehetőségek városa. Tiszta Chicago.

„Prága a korlátlan lehetőségek városa. Tiszta Chicago.” (Somogyi Tibor felvételei)

Tudom is én? Jan Novák könyve Milos Formánról