Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-11 / 59. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 11. Kultúra Ladányi Andrea Éjféli marathon No. 2 - No. 3 című koreográfiáit március 16-án láthatjuk a pozsonyi Stúdió S színpadán a Magyar Kulturális Napok rendezvénysorozatában Huszonnégy történet egy legendás futó életéből ► „Mehetnék most is külföldre..." (Prikler László felvétele) Táncolt már sok helyen. Deszkákon, márványon, fűben, salakon. Ennek megfelelően színpadon, múzeumban, erdőben, erődben. Ladányi Andrea nem ismer lehetetlent. Ládányi testét - hetedik éve - tenyérnyi konyhájában edzi. Formálnia nem kell már. Elég formás. Csupa csont. Csupa izom. SZABÓ G. LÁSZLÓ Maratoni futójához eszményi alkat. De az volt A csodálatos mandarin Lányához és a Boleróhoz is. Vagy most az Ős K. madarához. Tudásából, energiájából filmek és musicalek is kapnak. A West Side Storyt kétszer is megálmodta, a Jézus Krisztus szupersztár szintén az ő koreográfiájában került színpadra. Forgatott Jancsó Miklóssal és Grunwalsky Ferenccel. A Visszatérés rendezőjéhez, Grunwalskyhoz egy szokatlan fotózás is köti. Plusz a maratoni futó ötlete. Egy huszonnégy részes előadás a legendás hősről. Magányos farkas a maratoni futó? Nem az a fontos, hogy ő miképpen érzi magát. Nem is kell tudnunk, hogy müyen állapotban van. Sokkal fontosabb, hogy mit képvisel Az pedig önmagában is érdekes. Ő sem a lelkére figyel, hanem a célra, ahova meg fog érkezni. Az útra, amelyet meg fog tenni. Az ilyenfajta küldetésekben nincs idő és helyzet sem arra, hogy a leikével foglalkozzon. A maratoni futó másokért fut. Azokért, akik nem képesek megtenni a távot. Hogy mindeközben egyedül van, az puszta tény. De nem magányos. Ő nem lehet magányos. Gondoljunk csak bele: a magányosság vonzza valaminek vagy valakinek a hiányát, az pedig már egy másik történet lenne, amire a maratoni futó agyában nincs hely. Ő le akarja győzni magát. Ez a történt akár önről is szólhatna. Miután lehúzott hat és fél évet a Győri Balett társulatában, nekivágott a világnak. Próbálkozott Kanadában, az Egyesült Államokban, forgatott egy horrorfilmben, aztán eltáncolt tizenegy főszerepet Helsinkiben. Onnan hívta haza Eszenyi Enikő a vígszínházi West Side Storyba, s azóta hazai színpadokon táncol. A maratoni futónál az sem mellékes szempont, hogy végigfutja a távot, és a legvégén meghal. És az is egy folyamat, ha úgy tetszik, futás, amit én csinálok. Ha összeáll ez a sorozat, amelyet ebből tervezek... de miket beszélek? Ez nem sorozat, ez nem egy mexikói szappanopera. Ez kihívás. Minimum tizenkét óra. Eredetileg huszonnégy órára terveztem, és huszonnégy darabból akar állni. Készen van belőle négy-öt vagy hat, s ezek időtartamukat tekintve is különbözőek. Az egyik harmincperces, a másik egyórás, a harmadik hétperces. De nem ez a lényeg. Az állomások lesznek érdekesek, amelyeken a maratoni futó áthalad. Hogy milyen közegbe ér be, hogy miképpen hat a tömegre, vagy hogyan hatnak rá az emberek. Mindig más és más formában jelenik meg, alakot változtat. Egyszer szeretném az összes darabot egyben eltáncolni, s az legalább tizenkét órát kitesz majd. Van ennek a maratoni futónak egy sajátos „születési levele”. Grunwalsky írta háromnapos ismeretség után. Huszonhét oldal, amelyben vázolta a maratoni futót. Ilyesmi ritkán történik az emberrel. EÍőször nem is tudtam eldönteni, mit akar ez jelenteni. Elolvastam, és nagyon megijedtem. A levél tartalma, túl azon, hogy nagyon sok benne az idézet, főleg a görög mitológiából, szembesített egy feladattal. Azzal, hogy az alkatom és a mozgásom, meg ahogy én élem az életem, és kifejezem magam, predesztinál arra, hogy én ezt a figurát megteremtsem. Mindennapi életünkből ugyanis hiányoznak a hősök. Akiket kreálnak nekünk, például a Schwar- zenegger-filmekben, azok nem hősök. Azokban nincs küldetés, azok mögött nincs kultúra, tartalom és vállalás. Semmi. Azok csak kreált, üresfejű figurák. A maratoni futó a küzdelem, az erő és a kitartás megtestesítője. Képlet. Van egy ember, aki lefutja a távot, és bejelenti, hogy győzött. Beérkezik egy helyre, ahol mindenki nagyon jól érzi magát. Esznek-isz- nak, szórakoznak, ő meg a győzelemmel van elfoglalva. Amit a többiek nem értenek. Nem tudják, honnanjött, hova megy, és ki győzött ki ellen. S amikor meghal, mert megitatják mézes borral, megértenek valamit. Tehát semmi mást, csak a halálát. Azok a darabok, amelyeket én csinálok, általában erről szólnak. Beérkezik egy ember és nem ismerjük fel, hogy ki ő, és mit képvisel. Nem vesszük észre, hogy mi van mögötte. A görög mitológiából azt is felhasználhatjuk, hogy alakot változtat, tehát nem feltétlenül futóként érkezik a térbe. De akárhogy jelenik is meg, az isteneket nem szoktuk felismerni. Grunwalsky leveléből hatalmas hit áradt. És ott volt a felismerés is, hogy ezt a figurát nekem kell megteremtenem. Ennél izgalmasabb feladattal meg sem bízhatott volna. A levelet egy „négyrészes” fotózás követte. Négy hétvége alatt 1600 képet készítettek, miközben egyikük sem komponált, inkább ráérzett a folytatásra. A sorozatból sikeres kiállítás lett, amelynek anyagából könyv is született. Elolvastam a levelet, de mi erről soha többé nem beszéltünk. Nem kezdtük el boncolgatni, hogy hol és hogyan kellene ezt megcsinálni, elkezdtünk inkább fotózni. Adott volt egy tér, a komáromi erőd, ahol az orosz katonák laktak azelőtt. A hajópadlót felszedték, maradt a por és a mocsok. És a nagy vörös falak, egyetlen ablakkal. S akkor bekúszott az agyamba egy információ, s úgy, ahogy voltam, fóliába tekerve belefeküdtem a homokba, a koszba, és elkezdtem azonosulni valamivel. „Elutaztam.” Furcsa mozdulatok jöttek elő belőlem, de volt olyan is, hogy nyolc percig egy helyben álltam, ugyanabban a pozícióban. Egyszer csak megtelt a tér a távoli és közeli múlttal. Az asszociációk nagyon széles skáláján mozogtunk. A görcs, a harmónia, a nyugalom, a lebegés - minden ott van a képeken. Vannak fotók, amelyek láttán nem is érted, hogyan készültek. És ugyanilyen ereje van A maratoni futónak is. Nekem ugyanis az erőt kell képviselnem. Ezt a huszonnégy darabot természetesen csak akkor rakhatom egymás mellé, ha lesz energiám „végigfutni”. Különben nem. A Guinness-rekord a legkevésbé sem érdekel, a „sorozatot” viszont nem szeretném kiadni a kezemből. Olyat nem mondhatok senkinek, hogy „Figyelj, most nem én futok...” A kész darabokkal viszont most még csak a táv elején tart. Egy év alatt legfeljebb három koreográfiát tudok létrehozni, és az sem biztos, hogy mire mind a huszonnéggyel kész leszek, el tudom táncolni egyben az összesét. Most valóban a futás elején tartok, aztán meglátom, mi lesz. Hét részt egyben már a nyáron meg szeretnék mutatni. A többihez pedig keresem a partnereket, akik ezt a folyamatot meggyorsíthatnák. Olyan táncosokat szeretnék meghívni, akik azonosulni tudnak a darab szellemiségével, és hozzáteszik a tehetségüket. Nem lehet valakire ráerőszakolni egy gondolatot. Ez csak személyes kapcsolatok által valósulhat meg. Termékeny kapcsolatnak látszik az Ős K. koreográfusával, Horváth Csabával kialakított munka- viszonya is. Az ember mindig tanul és megy tovább. Horváth Csaba személyében én most először dolgoztam olyan koreográfussal, aki Férfi. Eddig én itt kivont karddal, harcosan, de nem feministaként táncoltam, koreogra- fáltam. Igazi, férfias megjelenésű férfiakkal nem találkoztam. Markó Iván sem volt az, akivel Győrben dolgoztam, és Yorma Uotinen sem, akihez a Helsinkiben töltött évek körnek. De ez eddig fel sem tűnt nekem. Csak most. Kiderült, hogy Csabáékkal, a Közép-európai Táncszínház társulatában egészen más a kommunikáció. Köztük, náluk ismertem fel, hogy mennyire nőiesen gondolkozom. Ha engem a férfi egy duettben maga előtt tol, vagy a másik maga után húz, én az ölembe venném. Yormánál is, Ivánnál is mozdulatról mozdulatra máshogy működtek a dolgok, úgy egyikükkel sem érintettük egymást, mint Csabával. Nem úgy bontottunk le egy kapcsolatot, egy viszonyt, egy duettet. Én felülkerekedtem, mint nő, az erősségem mindig közrejátszott, amit szerettek is, mert nem egy harmatos virágszál vagy egy hisztérikus nő voltam, hanem volt bennem harcrakészség. A férfiakban pedig, akikkel dolgoztam, sokkal több volt a feminitás, a kedvesség, a női nem tisztelése, de nem igazán ismerése. Most elkészült egy darab, az Ős K., amire azt mondtam, hogy „hoppá!”. De olyannyira meglepett, hogy még a mesét is, amelyen ezekben a napokban dolgozom, elölről át kellett gondolnom. Az Éjféli maraton egyik állomása ez a mese, most mutatjuk be. Ezt a darabot például a négy Ős K.-s fiúval nem tudnám megcsinálni, mert annyira férfiasak. Akik a mesében velem szemben állnak, nőiesebbek. És én csak abból táplál- kozhatom, amim van, s ahhoz kell hozzátennem. Amint felismertem a hiányt, el is mondtam nekik. És módosítani kellett sok mindent. Az nem baj, hogy ők ezt nem hozták magukkal, csak éppen nem hiányozhat a darabból. Csaba új dolgokat mutatott meg. A másik végletet. A férfit. Az ős férfit, aki megpróbálja leigázni a nőt. Az én csapatomnak mondhatok bármit, elfogadják, rábólintanak. Csabáéknál meg sem mertem szólalni. Megvolt az ideje, hogy mikor lehet megjegyzésem. Misztikus, ősi muzsika, éles hangok, zaklatott ritmusok szolgálnak alapul az Ős K.-hoz. Ligeti György, Kurtágh György, Eötvös Péter és Ökrös Csaba zenéje. Nagyon szép darabot komponált Horváth Csaba. Szeretem a munkáját. A Férfi és az Idő kap szerepet benne. És persze a Nő, aki madár formájában hozza el a szerelmet. Aztán megjelenik egy ősz öregember, aki az elmúlást, a halált testesíti meg, és kivágják a fát, megszabadítják a madarat a kalickájától, elválasztják a „fától”, a párjától. Kapcsolatukat a végén elmossa az eső. Lehet, hogy A csodálatos mandarin és a Bolero mellett az Ős K. lesz a harmadik darab, amely végérvényesen összforr ahevével? Én csak azt tudom, hogy nagyon szeretem. A sorrenden, gondolom, nem múlik. Bár nemrég azt nyilatkozta, hogy „Bartók győzött a Bolero felett”. Mindig is így éreztem. A Mandarinban sokkal érettebb a teljesítményem, és a koreográfia is összetettebb, mint a Boleróbán. Arról nem is beszélve, hogy amíg A csodálatos mandarin Lányát táncoltam, Iván nem engedett előtérbe igazából senkit. A Mandarin nem járta be úgy a világot, mint a Bolero. Ott még ködösíteni is lehetett, hogy ilyen a felfogás meg olyan, aztán egy mondat a Lányról, egy a fiúkról, a többi pedig. Ivánról. A Bolerónál más volt a helyzet. Ott már nem lehetett másról írni, csak rólam, hiszen én álltam a középpontban. De a Mandarinban táncosként és színé- szileg is többet mutathattam meg, mint a Boleróbán. Művészileg az sokkal nehezebb feladat volt. Az a mese, amelyet most komponál, a maratoni futó meséje lesz? Igen. Egy képzeletbeli birodalomban játszódik, de lekési a futó. A végére ér oda, amikor már csak a mese maradványaival szembesül. A szépet nem láthatja. Hét év telt el azóta, hogy megvált a Finn Nemzeti Operától. Ez alatt a hét bő esztendő alatt jórészt egyedül rótta köreit. Most van egy csapata. Nyolc hónapja dolgozunk együtt. Mehetnék most is külföldre, de ez az együttes sokkal többet jelent számomra, mint egy messziről jött meghívás. Tehetséges huszonéves emberek vesznek körül, akik átveszik a pozícióimat, és felelősséggel, komoly szakmai alázattal táncolnak. Ez nagyon fontos, és igenis boldoggá tesz. Rólam sokan azt hiszik, hogy energikus, célratörő nő vagyok. A keménységem mögött azonban ott van a romantikus lélek is. Odaadó munkával, emberi és szakmai tisztességgel engem kenyérre lehet kenni, és ezt már a táncosaim is tudják. A Boleróval bejárta a világot (Markovics Ferenc felvétele) Adott volt egy tér, a komáromi erőd, ahol az orosz katonák laktak azelőtt... (Grunwalsky Ferenc felvétele)
