Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-09 / 57. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 9. Régióink Az ógyallai válságközpontban átmenetileg helyezik el a mostohasorsú gyermekeket, akiknek nem adatott meg a kortársaikhoz hasonló gondtalan gyermekkor Pótolni a pótolhatatlant, a családot KAMONCZA MÁRTA 1989. november 20-án tartott ENSZ közgyűlésen a tagállamok elfogadták A gyermek jogairól szóló egyezményt. Ez egyebek mellett rendelkezik a helyettesíthető védelemről abban az esetben, ha a szülők nem tudják, vagy nem megfelelően gyakorolják jogaikat, akkor az állam beavatkozhat a nevelésbe - gondnokság alá helyezés, örökbefogadás, illetve intézetbe való nevelés formájában. A tagállamok az egyezmény elfogadásával kötelezték magukat arra, megtesznek mindent annak érdekében, hogy a gyermekek elleni erőszakot, fizikai- és lelki durvaságot felszámolják. Szakemberek szerint ez rendkívül nehéz, hiszen éppen a családon belül elkövetett bűncselekmények azok, melyeket általában nem tudnak felderíteni azért, mert az érintettek hozzátartozóik ellen nagyon ritkán tesznek feljelentést. A családon belül történt erőszakos cselekményeknek leggyakrabban a legkiszolgáltatottabbak, az idős, magatehetetlen emberek és a gyermekek a sértettjei. Ógyalla központjában 1985- ben létesítettek egy olyan intézetet, amelyben azokat a gyermekeket helyezik el, akiket szüleik bántalmaznak, vagy nem megfelelően gondoskodnak róluk. Az intézet 1998-ban új nevet kapott: válságközpont lett, ám ez a rendeltetésén nem sokat változtatott. A Komáromi Járási Hivatal szociális osztályához tartozó létesítménybe továbbra is azokat a két és tizenöt év közötti kiskorúakat helyezik el, akiknek nem adatott meg, hogy kortársaikhoz hasonlóan gyermekkorukat megfelelő családi környezetben töltsék. „Ide tulajdonképpen a szüleik elől menekítjük el a gyermekeket” - fogalmaz Dr. Novák Tamás, a Komáromi Járási Hivatal szociális osztályának vezetője. Mint mondja volt már rá példa,, hogy az egyik komáromi járásbeli faluból egyszerre öt testvért kellett elhelyezniük. Őket egyelőre a 35-40 gyermek befogadására alkalmas ógyallai válságközpontban helyezték el, de a csemeték itt csak átmenetileg lehetnek, addig, amíg a bíróság nem dönt további sorsukról. A központban általában jól érzik magukat a gyermekek, ez nem csoda, hiszen az intézet 19 alkalmazottja mindent megtesz anSulák Andrea, az ógyallai válságközpont igazgatónője „Én itt sokkal jobban érzem magam, mint otthon. Az anyánk nem törődött velünk, csak a barátjával foglalkozott. Én rendszeresen koldulni jártam az apámmal. Pontosabban: ő elvitt Pozsonyba és ott kéregettem a járókelőktől. Azt a pénzt, amit így összeszedtem az apám elitta, vagy a kocsmában beledobálta az automatába” - állítja a 14 éves Katka, aki saját maga kezdeményezte, hogy intézetben helyezzék el. „Elmondtam a tanító néninek, hogy hogyan, milyen körülmények között élünk otthon. Azt nem tudtam, milyen máshol élni, de abban biztos voltam, hogy csak jobb lehet” - teszi hozzá. A nagyobb gyerekek nem szívesen beszélnek az otthoni körülményeikről. A kisebbek még általában fel sem fogják, hogy mi történt velük. Beszélgetésünk után végigjárjuk a központot. Rend és tisztaság minDélután nevelőnők segítenek a tanulásban nekik reggelente nem az édesanyjuk készíti a tízórait és délután sem ő várja haza őket is iskolából. Esténként pedig nem a családi asztalt ülik körül, bár külsőleg úgy tűnik, mintha minden rendben lenne. Tiszta ruhában járnak, rendszeresen étkeznek, csak némelyik tizenéves szeméből „sugárzik” a mérhetetlen szomorúság. denütt. Üde zöld növények, apró díszek, faliképek teszik hangulatossá az épületet. Látni, hogy az alkalmazottak minden tőlük telhetőt megtesznek annak érdekében, hogy ezekkel a mostohasorsú gyermekekkel elfeledtessék az otthoni borzalmakat. Arról már nem ők tehetnek, ha ez nem minden esetben sikerül maradéktalanul. nak érdekében, hogy pótolja számukra a pótolhatatlant: a meghitt családi légkört. Erőfeszítésüknek köszönhető, hogy sok gyermek sírva távozik a válságközpontból. „Nemcsak ők könnyeznek, ha el kell menniük, hanem mi is” - állítja Sulák Renáta, az ógyallai válságközpont fiatal igazgatónője. Azt mondja, a gyermekek a törvény értelmében három hónapig maradhatnak, ám az is előfordult már, hogy további sorsukra vonatkozóan ez idő alatt nem született bírósági döntés, így tovább maradhattak. Időközben általában bensőséges kapcsolat alakul ki a nevelők és neveltjeik között. Megszokják, megkedvelik egymást és ekkor jön a búcsúzás. A csemeték innen általában intézetbe, gyermekotthonba kerülnek, sok esetben a nevelőknek nincs lehetőségük arra, hogy figyelemmel kísérjék további sorsukat. Amikor a válságközpont növendékeit arról faggatom, hogyan érzik magukat Ogyallán, csupa jót mondanak az intézetről. Ha rajtuk múlna, ők nem mennének el innen. Első látásra ezek a gyermekek is olyanok, mint kortársaik: délelőtt az iskolában vannak, délután tanulnak, játszanak, sportolnak. Igaz, „Itt a madárlátta kenyérke, hagytam belőle nektek is". Amikor apánk hazajött a napszámból, ahányan voltunk, annyian kapdostunk a tarisznyája után. Töredezett emlékképek, avagy mindennapi kenyerünk KOVÁCS ISTVÁN A nyánk nyolc gyermeket szült, de csak négyen maradtunk. A másik négyet a nyo- mmmmmm mór vitte sírba, még gyerekkorában. Mint elsőszülött már gyerekfejjel megtapasztalhattam, mit jelent a testet-lelket sorvasztó szegénység, mellyel együtt járt az elkeseredés, a holnaptól való rettegés. Bár apánk mint napszámos mindent megtett, hogy meglegyen a napi betevőnk, a földpadlós viskóba tartósan befészkelte magát a nyomor. Családunk boldogulásának kulcsát a két milliomos bérlő teljhatalommal felruházott helytartói kezelték, kényük-kedvük szerint. Ők állapították meg, ki fogható dologra, ki kárhoztatható tétlenségre. Gyakran előforult, hogy apánk lógó orral, kedvesze- getten tért haza, s elkeserdetten mondta: megint nincs munka! Ezzel odaveszett a kenyérkereset iránti minden bizodalmunk. A munkanélküliek egész hada télvíz idején annak örült a legjobban, ha minél több hó esett. így adódott közmunka. Az országúti hólapátolásért úgynevezett „blokk” járt, amit az üzletben élelmiszerre lehetett váltani. Mit tehetett a falu sok nincstelenje? Úgy segített magán, ahogy tudott. Felkutatta a talponmaradás minden lehetőségét. Amint kitavaszodott sóskázni jártunk. Nyáron gombáztunk, földiszedret szedtünk a közeli erdő alján, no meg A megspórolt kenyérke felkerült a táblaszéli akácfa kiálló bütykére. kalászt gyűjtögettünk a tarlókon, ősszel krumplit, kukoricát böngésztünk. A babkávét nem ismertük, helyette árpát pirítottunk és a mozsárban megtörtük, ízesítőül Frank-cikóriát kevertünk hozzá. Amikor szezonja volt, a kukoricát főztük nagy fazekakban. A sült krumpli nemcsak ehető volt, „kesztyűként” is szolgált. A kukoricát nemcsak főive, sülve is ettük, ha így is, úgy is meguntuk, az őrleményéből ganci, gombóc, máié, kása készült. Az utóbbira sült hagyma és némi zsírozó került, s ha akadt, tejjel öntöttük nyakon. A sütőtök ínyencfalatnak számított. Az erdőt vagy a határt járva a vadkörtét, de még a vadalmát sem vetettük meg. Szomjunkat gyógyteával oltottuk; s előszeretettel gyűjtögettük a csipkebogyót, melyből finom köhögés elleni tea készült. Ha akadt napszámosmunka, anyánk volt a koránkelő, aki apánk elemózsiástarisznyájába azt tette, ami éppen akadt a háznál (sült krumplit, főtt tojást, vadkörtét és néha kenyérkét, mellé vöröshagymát. Evés közben apánk többnyire reánk, gyerekekre is gondolt. A kenyérrel spórolt a legjobban; ennek egy része a tarisznyában maradt, s felkerült a táblaszéli akácfa kiálló bütykére, ahol a szárító szél szikkasztotta... Napszámból hazajövet apánk így szólt:- Itt a madárlátta kenyérke, hagytam belőle nektek is... Ahányan voltunk, annyian kap- dostuk a tarisznyát. Kenyér hol volt asztalunk sarkán szépen leterítve, hol meg nem volt. Becses vendég volt a háznál. Egy alkalommal apánk derűs arccal érkezett haza, vállán zsáknyi liszttel. „Anyjuk! - jelentette be örömitta- san a jó hírt -, kenyérkénekvalót hoztam - s azonmód lependerítette válláról a becses terhet. - Schlém boltos adta, megadomra. Le is dolgozhatom nála.” És le is dolgozta. Áldott jó ember volt ez a boltos, tőle nagyon ritkán ment haza üres kézzel a szegények, nincstelenek hada. El is nevezték a boltját csön- gettyűs kamrának. Szerencséje volt, még a zsidóüldözés előtt, családjával együtt Izraelben telepedett le. Vajon miről álmodhat? A válságközpont legkisebb lakói (Fogas Ferenc felvételei)
