Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)
2000-03-07 / 55. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 7. TÉMA: A FARSANG FARKA j] Sok feljegyzés mesél a gonosz szellemek és a purgatóriumban sínylődök éjszakai zajos felvonulásáról télvíz idején A tréfakirály a végén önkezével vetett véget életének Vidáman temetik a halált Came vale! - Isten veled, hús! (Archív felvétel) A vízkereszttől hamvazószerdáig tartó farsang a bálok és a vidám összejövetelek időszaka, s a 40 napos húsvéti böjtöt megelőző néhány napja különösen mozgalmas. A farsang, vagy más szóval karnevál gyökerei az ókorba nyúlnak vissza és a kereszténység térhódítását követően is - bár inkább csak megtűrt szokásként - megmaradt. ÖSSZEÁLLÍTÁS Egy középkori krónikában olvashatunk Gualchelmusról, aki Bo- navallis falucska lelkipásztora volt úgy 1000 táján és egy januári éjszaka haldoldó betegtől ment haza. Váratlanul csodálatos látomása támadt: egy különös menet vonult el a szeme előtt. A csapatot egy bizonyos Herlechin vezette és a felvonulók között számos, már elhunyt falujabelijét is látni vélte. Más feljegyzések is mesélnek a gonosz szellemek és a purgatóriumban sínylődök éjszakai zajos felvonulásáról télvíz idején, s vezérüket, akit hol Hellequinként, hol Harlekinként emlegetnek, úgy jellemzik, mint akinek simára van borotválva a feje, arcát barna maszk rejti, fején fehér vagy fekete sipka, esetleg süveg van, amelyen két szarvacska is található. Kezében fura kormánypálcát tart, amely rázás közben zörög. A fejfedő két szarvacskája és a bot némiképp emlékeztet Hermész vagy Mercurius isten kellékeire: két szárnyat viselő kalapjára és kormánypálcájára, amelyet akkor vitt magával, amikor a halottakat vezette az alvilágba. A középkorban az ókori istenség átlényegült a pokol fejedelmévé, amit alátámaszt a német elnevezés, a Höllen-König (Pokol király) is. Ebből ered Goethe híres Erlkönigje is. Az ókori Rómában február 21-e és 23-a között rendezték a Feráliákat. Ennek a háromnapos ünnepségnek a résztvevői a holtak szörnyként elképzelt leikeinek kiengesztelésére minden sírnál áldozatot mutattak be. A szellemkísértetek álcaszerű arcképét - az ún. mascát - is magukkal vitték. A masca a halott gipszből készült arclenyomatát is jelentette, s később mascának nevezték a boszományt is. (A mascából ered a magyar maskara vagy a németből és az angolból ismert mascotte kifejezés is.) A Feráliákból a középkori Itáliában fokozatosan kibontakozott a commedia dell’arte, amely bohózati elemeket és különböző komikus figurákat felvonultató vásári komédia és végeredményben a halottas menet és a halál kigúnyolása volt. Néhányat vegyünk szemügyre közelebbről is. Itt van példának okáért a Halál segítőtársának tartott orvos figurája. Az II dottore vagy más nevén Pantaleone doktor, aki a magyarban ismert pantalló névadója is volt. Ő a komédiában hosszú nadrágot viselt. Egy másik jellegzetes figurája a középkori vásári komédiáknak Pulcinella, aki a csörgősipkás bolond megtestesítője volt. Nevének eredete a csengettyűt jelentő olasz cenno szóra vezethető vissza. Ennek kicsinyített formája a cenello, amelyből Nápoly környékén megszületett a sok csengettyűt rázó bohóc, a polecenella alakja, majd pedig Pulcinella. A Halottas menetet kigúnyoló játékból a halott figurája sem hiányozhatott: ő volt Pedrolino vagyis Péterke, akit leginkább Pierrotként ismerünk. Pierrot szerencsétlen, búskomor emberke, aki fehérre mázolt arcával a halottat jelképezi. A menetben társa is van, egy csapodár nőszemély alakjában, akit Colombi- nának hívnak. Az ő neve is ókori eredetű: a rómaiak galambdúc szerű fülkékbe, ún. cloumbariu- mokba temették halottaik megégett csontjait. Mint Supka Géza írja: „Ebből alkotta a farsangi halottasmenet Colombine figuráját: a rakás emberi szemetet, amelybe a halálra vált szegény ember, Pierrot, szerencsétlenül és reménytelenül szerelmes! A halandó embernek ez a nevetséges ragaszkodása a földi semmiséghez, ez a groteszk játék adja a farsangi komédia egyik legmélyebb értelmű szimbólumát”. A furcsa temetési szertartás főszereplője azonban az előkelő nevű Karnevál hercege, akinek a nevét sokféleképp eredeztették. Az olasz Came vale! - Isten veled, hús - szellemesen hangzik ugyan, hiszen a farsangot követő böjtre utal, ráadásul a csehek is így nevezik a farsangot (masopust), de sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a karnevál az ókori rómaiak hullaravatalozójából származik. Ezt carnariumnak nevezték, olaszul pedig carnaionak. A szolga olaszul valetto, franciául valet, tehát a hullaházban és általában a temetőben segédkező szolga - a sírásó - egykor a carnarvalet névre hallgatott, legalábbis Supka Géza etimológiai fejtegetése szerint. Az olaszok a farsang megölését a „bruciare il Camevale” kifejezéssel illetik, ami magyarul any- nyit tesz, mint „elégetni Karnevál hercegét”. Tehát a gyászmenet végcélja a Halál földi helytartójának jelképes elégetése. Az ókori téltemetési és tavaszköszöntő szokásoknak még része volt az emberáldozat, később beérték egy szalmabábbal is, ennek régi olasz neve pagliaccio volt (egy másik változata a bajazzó, magyarul pedig pojáca). Pagliaccio helyettesítette Cameval hercegét. A szalmabáb németül Strohmann - s ezt a kifejezést is jól ismerjük. Amikor valaki a piszkos munkát másokkal végezteti el, vagy nem akarja, hogy személyét valamilyen ügylettel kapcsolatba hozzák, azt szoktuk mondani: strómanokkal dolgoztat. Sutba vetik minden komolyságukat, ami szeszély, tréfa, ízetlenség csak eszükbe jut, azt mind végigcsinálják Vigyázz a gyertyádra! A vad kavargással véget ér a farsang és következik a böjt. A világirodalom egyik legnagyobb alakja, Johann Wolfgang Goethe fiatalabb korában gyakran megfordult Itáliában és számos írásában megörökítette útiélményeit. 1788- ban éppen karnevál idején járt Rómában és később Utazás Itáliában című könyvében részletesen beszámol arról, hogyan bolondoztak az örök város lakói az utcákon. „A komoly római polgár aki egész évben éberen óvakodik minden ballépéstől - írja Goethe -, ebben a pillanatban sutba veti minden komolyságát és aggályosságát. Az erkélyekre, ablakokba sorjában szőnyegeket terítenek; kétoldalt a gyalogjárókra székeket raknak ki; az egyszerűbb lakók meg a gyerekek mind az utcán vannak, s az többé már nem is utca, inkább nagy ünnepi teremhez, földíszített óriási csarnokhoz hasonló. Ha kilépünk házunkból, úgy érezzük, terembe, ismerősök közé, nem pedig szabadba s idegenek közé kerültünk. Most aztán mind több és több lesz a maszk, a nők éppoly szívesen mutatkoznak férfiruhában, mint a férfiak női öltözékben. Ami szeszély, tréfa, ízetlenség csak eszükbe jut, azt mind végigcsinálják. Jókedvű gyerekek közben tekervényes, nagy kagylókkal tutulnak és kegyetlen hangokkal gyötrik az ember fülét. Az ünnepségsorozat az utolsó napon hág a tetőfokára: Alighogy besötétedik, a magas házak közé ékelt keskeny utcán, itt is, ott is fények tűnnek föl, fények lobbannak az ablakokban és az emelvényeken, s hamarosan oly általánossá válik ez a tűz- forgalom, hogy az egész utcát megvilágítják a lobogó viaszgyertyák. Most aztán mindenkinek kötelessége, hogy égő gyertya legyen a kezében, s lépten-nyomon hallhatni a rómaiak kedvelt átkozódását: Sia ammazzato! Sia ammazzato chi non porta moccolo! Vesszen, akinek nincs gyertyavége! - kiáltja oda egyik a másiknak, s igyekszik elfújni a lángocskáját. Ez visz most életet és mozgalmat és általános izgalmat az óriás tömegbe: a gyertyák gyújtogatása és elhívása, meg a féktelen kiáltozás: Sia ammazzato! Akár ismeretien, akár ismerős áll előttük, igyekszenek válogatás nélkül a hozzájuk legközelebb eső lángot elfújni, vagy a magukét meggyújtani, s e művelet közben a másikét kioltani, s minél erősebben visszhangzik mindenfelől a sia ammazzato! üvöltés, annál inkább elveszti a szó félelmetes értelmét (a babonás olaszoknál ez lényegében „dögölj meg!” értelmű átkozó- dás nagyon is félelmetesen hangzott), s ahogy más nyelven nemegyszer káromkodásokat vagy ocsmány szavakat hallhatunk az ámulat vagy öröm kifejezésére: úgy lesz ezen az estén a sia ammazzato! is jelszóvá, örömkiáltássá. S e folytonos kiáltozás közben tovább folyik a gyertyák elhívása és meggyújtása.” Ezzel a vad kavargással véget ér a farsang és következik a hamvazószerda böjtje. A gyertyák kioltása és az át- kozódás is arra az ellentmondásra emlékeztet, amikor vigalommal ünnepeljük a halált. Mint Supka Géza írja: “Az élet farsangja mögött ott muzsikál a Halál halála...” Saturnus ünnepe Saturnus tiszteletét az ókori rómaiak Görögországból „importálták”. Ez az isten a régiek képzeletében a földművelés rendjét szabta meg és egyúttal a túlvilág ura is volt. Uralma idején a Földön aranykor volt, de aztán elégedetlen gyermekei, élükön Jupiterrel letaszították trónjáról és örökre az Alvilágba száműzték. Emléke azonban fennmaradt és tiszteletére vidám ünnepségeket, saturnáliákat rendeztek. Ezt az ünnepet a féktelen tobzódás, kicsapongás és a vaskos, nemritkán gonosz tréfák jellemezték. Szokás volt ún. tréfakirályt is választani, őt sorshúzással jelölték ki. Az ünnep előtt 30 nappal került sor a király kijelölésére. Az illetőt pompás ruhába öltöztették, seregnyi szolgát rendeltek melléje, teljes szabadságot élvezett és minden kívánságát teljesítették. Helyzete mégsem volt irigylésre méltó, ugyanis az ünnepség végeztével Saturnus oltára előtt önkezével kellett véget vetnie életének. Vállalnia kellett a sorsát, amit a sorshúzás jelölt ki számára. Ez a sors egyfajta memento is volt: a szerencse forgandó, az élet mellett állandóan ott lebzsel a halál, a farsang után jön a böjt. A saturnalia tragikus sorsú főszereplője a pünkösdi királyokra is emlékezteti az embert. Egykor talán ők is az életükkel fizettek a dicsőségért, hogy egy rövid ideig mindenki fölött állhatták. Később ártalmatlan tréfává szelídült ez az egykor véresen komoly szertartás. S a mai pünkösdi királyoknak csak egy dologra kell ügyelniük: nehogy elnevessék magukat, mert ezzel megtörnék a szabályokat és megsértenék a rendet, ami egyébként is rövid uralkodásuk időelőtti végét jelentené és még büntetést is kellene fizetniük. A dőrék alaposan megkergetik a járókelőket A dörej árastól a bőgőtemetésig A magyar néphagyományban is fontos szerepe van a farsangnak. Érdekes módon a tél temetésével kapcsolatos szokások meglehetősen életképeseknek bizonyultak, s még számos helyen napjainkban is élnek. Ha közelebbről szemügyre vesszük ezeket a szokásokat, nem nehéz felismerni bennük a középkori tréfás halálmenetek vagy a lakodalmas játékok megannyi változatát. Mohácson a busójárás, Felsőcsallóközben a dőrejárás dívik, Erdély különböző településein pedig a dúsgazdagolás nevű commedia dell’arte szerű vásári játék volt közkedvelt még a legutóbbi időkben is. Nem hiányoznak a maskarák sem, és az ügyeskedésre és a versengésre is számtalan alkalom kínálkozik. A dőrék alaposan megkergetik a járókelőket, s vannak vidékek, ahol farsangkor a szegény baromfiak jutnak a hajdani saturnáliák tréfakirályainak sorsára: bekötött szemű legények abban versengenek, hogy kinek sikerül a kocsma udvarán cövekhez kötött kakast egy cséphadaróval fejbe vágnia. Az áldozatul kiszemelt jószágot aztán nagy vidámság közepette megkopasztják és megsütik, majd közösen elfogyasztják. A farsangi szokásoknak is része a téltemetés. A telet általában egy szalmabáb vagy rongybábu személyesítette meg, amelyet sokfelé temetési menet kíséretében a folyópartra vittek. Itt a bábut meggyújtották és a vízbe dobták. A halottas játék a' temetés egyfajta paródiája és különösen farsangfarkán elterjedt szokás volt. A halottat nemcsak ember, hanem szalmabáb, döglött állat is megszemélyesíthette, a koporsót pedig rendszerint egy felfordított teknővel helyettesítették. Ipolyság környékén volt divatban egykor a bőgőtemetés szokása, amellyel a téltől vettek búcsút a legények. Ugyancsak elterjedtek voltak a farsangi lakodalmas játékok is, sőt a farsang volt sok helyen az igazi lakodalmak időszaka is. A Somoija környéki dőrejárás is tulajdonképpen ilyen lakodalmas játék, amelyben a női szerepeket is férfiak alakítják. A lakodalmas játék nyugatdunántúli változata a rönkhúzással egybekötött mókaházasság. A hatalmas farönköt maskarákba öltözött násznép húzza nagy vidámság közepette. A rönk- vagy tuskó- húzást azonban általában csak abban az évben rendezik, amikor a faluban nem volt abban az esztendőben lakodalom. Egykor húsha- gyókedden a pártában maradt lányokkal húzatták a fatuskót. Sztravinszkij Petruskája híres farsangi szerzemény Pierrot és a többiek A farsang időről időre a zeneszerzőket is megihlette. Hector Berlioz francia komponista is nagy rajongója volt Itáliának, s Római karnevál című nyitányát ma is gyakran előadják. Ugyancsak népszerű Camille Saint-Sans Állatok farsangja című „zoológiái fantáziája”, amelyet egy gordonkaművész hangversenyére komponált 1886-ban farsangi meglepetésként. A mű érdekessége, hogy híres mesterek nem kevésbé híres darabjait is parafrazálta benne a zeneszerző, aki a bemutatón az egyik zongoraszólót játszotta. Liszt Ferenchez is eljutott a darab híre, az ő kívánságára megismételték az előadást. Az egyik leghíresebb, bár meglehetősen komor hangulatot árasztó farsangi szerzemény Igor Sztravinszkij Petruska című táncszvitje, amelyhez egy farsangi sokadalom nyújt keretet. Petruska, a szomorú főhős tulajdonképpen egy fabáb, akit a szemfényvesztő vásári bábjátékos életre kelt és megteremti mellé a balerinát, akibe Petruska reménytelenül beleszeret, valamint Petruska vetélytársát, a Mórt, aki végül féltékenységből levágja Petruska fejét. A bábjátékos, hogy lecsillapítsa a felháborodott nézőket, megmutatja nekik Petruska fűrészporral kitömött bábtestét. A darab azonban nem ezzel a jelenettel ér véget. Amikor ugyanis a bábjátékos visszaviszi a bábszínházba a fej nélküli bábut, Petruska árnya vészjóslóan megjelenik a falon, mire a mester rémülten kirohan az épületből. Az oldal anyagát összeállította: Lacza Tihamér
