Új Szó, 2000. március (53. évfolyam, 50-76. szám)

2000-03-07 / 55. szám, kedd

ÚJ SZÓ 2000. MÁRCIUS 7. TÉMA: A FARSANG FARKA j] Sok feljegyzés mesél a gonosz szellemek és a purgatóriumban sínylődök éjszakai zajos felvonulásáról télvíz idején A tréfakirály a végén önkezével vetett véget életének Vidáman temetik a halált Came vale! - Isten veled, hús! (Archív felvétel) A vízkereszttől hamvazószer­dáig tartó farsang a bálok és a vidám összejövetelek idősza­ka, s a 40 napos húsvéti böj­töt megelőző néhány napja különösen mozgalmas. A far­sang, vagy más szóval karne­vál gyökerei az ókorba nyúl­nak vissza és a kereszténység térhódítását követően is - bár inkább csak megtűrt szokás­ként - megmaradt. ÖSSZEÁLLÍTÁS Egy középkori krónikában olvas­hatunk Gualchelmusról, aki Bo- navallis falucska lelkipásztora volt úgy 1000 táján és egy januári éj­szaka haldoldó betegtől ment ha­za. Váratlanul csodálatos látomása támadt: egy különös menet vonult el a szeme előtt. A csapatot egy bi­zonyos Herlechin vezette és a fel­vonulók között számos, már el­hunyt falujabelijét is látni vélte. Más feljegyzések is mesélnek a go­nosz szellemek és a purgatórium­ban sínylődök éjszakai zajos felvo­nulásáról télvíz idején, s vezérü­ket, akit hol Hellequinként, hol Harlekinként emlegetnek, úgy jel­lemzik, mint akinek simára van borotválva a feje, arcát barna maszk rejti, fején fehér vagy fekete sipka, esetleg süveg van, amelyen két szarvacska is található. Kezé­ben fura kormánypálcát tart, amely rázás közben zörög. A fejfe­dő két szarvacskája és a bot némi­képp emlékeztet Hermész vagy Mercurius isten kellékeire: két szárnyat viselő kalapjára és kor­mánypálcájára, amelyet akkor vitt magával, amikor a halottakat ve­zette az alvilágba. A középkorban az ókori istenség átlényegült a po­kol fejedelmévé, amit alátámaszt a német elnevezés, a Höllen-König (Pokol király) is. Ebből ered Goe­the híres Erlkönigje is. Az ókori Rómában február 21-e és 23-a között rendezték a Feráliákat. Ennek a háromnapos ünnepségnek a résztvevői a holtak szörnyként elképzelt leikeinek ki­engesztelésére minden sírnál ál­dozatot mutattak be. A szellemkí­sértetek álcaszerű arcképét - az ún. mascát - is magukkal vitték. A masca a halott gipszből készült arclenyomatát is jelentette, s ké­sőbb mascának nevezték a boszományt is. (A mascából ered a magyar maskara vagy a német­ből és az angolból ismert mascotte kifejezés is.) A Feráliákból a kö­zépkori Itáliában fokozatosan ki­bontakozott a commedia dell’arte, amely bohózati elemeket és kü­lönböző komikus figurákat felvo­nultató vásári komédia és vég­eredményben a halottas menet és a halál kigúnyolása volt. Néhá­nyat vegyünk szemügyre köze­lebbről is. Itt van példának okáért a Halál segítőtársának tartott or­vos figurája. Az II dottore vagy más nevén Pantaleone doktor, aki a magyarban ismert pantalló név­adója is volt. Ő a komédiában hosszú nadrágot viselt. Egy másik jellegzetes figurája a középkori vásári komédiáknak Pulcinella, aki a csörgősipkás bolond megtes­tesítője volt. Nevének eredete a csengettyűt jelentő olasz cenno szóra vezethető vissza. Ennek ki­csinyített formája a cenello, amelyből Nápoly környékén meg­született a sok csengettyűt rázó bohóc, a polecenella alakja, majd pedig Pulcinella. A Halottas me­netet kigúnyoló játékból a halott figurája sem hiányozhatott: ő volt Pedrolino vagyis Péterke, akit leg­inkább Pierrotként ismerünk. Pierrot szerencsétlen, búskomor emberke, aki fehérre mázolt arcá­val a halottat jelképezi. A menet­ben társa is van, egy csapodár nő­személy alakjában, akit Colombi- nának hívnak. Az ő neve is ókori eredetű: a rómaiak galambdúc szerű fülkékbe, ún. cloumbariu- mokba temették halottaik meg­égett csontjait. Mint Supka Géza írja: „Ebből alkotta a farsangi halottasmenet Colombine figurá­ját: a rakás emberi szemetet, amelybe a halálra vált szegény ember, Pierrot, szerencsétlenül és reménytelenül szerelmes! A ha­landó embernek ez a nevetséges ragaszkodása a földi semmiség­hez, ez a groteszk játék adja a far­sangi komédia egyik legmélyebb értelmű szimbólumát”. A furcsa temetési szertartás fősze­replője azonban az előkelő nevű Karnevál hercege, akinek a nevét sokféleképp eredeztették. Az olasz Came vale! - Isten veled, hús - szellemesen hangzik ugyan, hiszen a farsangot követő böjtre utal, ráadásul a csehek is így ne­vezik a farsangot (masopust), de sokkal valószínűbbnek látszik, hogy a karnevál az ókori rómaiak hullaravatalozójából származik. Ezt carnariumnak nevezték, ola­szul pedig carnaionak. A szolga olaszul valetto, franciául valet, te­hát a hullaházban és általában a temetőben segédkező szolga - a sírásó - egykor a carnarvalet név­re hallgatott, legalábbis Supka Géza etimológiai fejtegetése sze­rint. Az olaszok a farsang megölé­sét a „bruciare il Camevale” kife­jezéssel illetik, ami magyarul any- nyit tesz, mint „elégetni Karnevál hercegét”. Tehát a gyászmenet végcélja a Halál földi helytartójá­nak jelképes elégetése. Az ókori téltemetési és tavaszköszöntő szokásoknak még része volt az emberáldozat, később beérték egy szalmabábbal is, ennek régi olasz neve pagliaccio volt (egy másik változata a bajazzó, ma­gyarul pedig pojáca). Pagliaccio helyettesítette Cameval hercegét. A szalmabáb németül Strohmann - s ezt a kifejezést is jól ismerjük. Amikor valaki a piszkos munkát másokkal végezteti el, vagy nem akarja, hogy személyét valami­lyen ügylettel kapcsolatba hoz­zák, azt szoktuk mondani: stró­manokkal dolgoztat. Sutba vetik minden komolyságukat, ami szeszély, tréfa, ízetlenség csak eszükbe jut, azt mind végigcsinálják Vigyázz a gyertyádra! A vad kavargással véget ér a farsang és következik a böjt. A világirodalom egyik legnagyobb alakja, Johann Wolfgang Goethe fi­atalabb korában gyakran megfor­dult Itáliában és számos írásában megörökítette útiélményeit. 1788- ban éppen karnevál idején járt Ró­mában és később Utazás Itáliában című könyvében részletesen beszá­mol arról, hogyan bolondoztak az örök város lakói az utcákon. „A ko­moly római polgár aki egész évben éberen óvakodik minden ballépés­től - írja Goethe -, ebben a pillanat­ban sutba veti minden komolyságát és aggályosságát. Az erkélyekre, ab­lakokba sorjában szőnyegeket terí­tenek; kétoldalt a gyalogjárókra székeket raknak ki; az egyszerűbb lakók meg a gyerekek mind az ut­cán vannak, s az többé már nem is utca, inkább nagy ünnepi terem­hez, földíszített óriási csarnokhoz hasonló. Ha kilépünk házunkból, úgy érezzük, terembe, ismerősök közé, nem pedig szabadba s idege­nek közé kerültünk. Most aztán mind több és több lesz a maszk, a nők éppoly szívesen mutatkoznak férfiruhában, mint a férfiak női öl­tözékben. Ami szeszély, tréfa, ízet­lenség csak eszükbe jut, azt mind végigcsinálják. Jókedvű gyerekek közben tekervényes, nagy kagylók­kal tutulnak és kegyetlen hangok­kal gyötrik az ember fülét. Az ün­nepségsorozat az utolsó napon hág a tetőfokára: Alighogy besötétedik, a magas házak közé ékelt keskeny utcán, itt is, ott is fények tűnnek föl, fények lobbannak az ablakok­ban és az emelvényeken, s hamaro­san oly általánossá válik ez a tűz- forgalom, hogy az egész utcát meg­világítják a lobogó viaszgyertyák. Most aztán mindenkinek köteles­sége, hogy égő gyertya legyen a ke­zében, s lépten-nyomon hallhatni a rómaiak kedvelt átkozódását: Sia ammazzato! Sia ammazzato chi non porta moccolo! Vesszen, aki­nek nincs gyertyavége! - kiáltja oda egyik a másiknak, s igyekszik elfújni a lángocskáját. Ez visz most életet és mozgalmat és általános iz­galmat az óriás tömegbe: a gyer­tyák gyújtogatása és elhívása, meg a féktelen kiáltozás: Sia ammaz­zato! Akár ismeretien, akár isme­rős áll előttük, igyekszenek váloga­tás nélkül a hozzájuk legközelebb eső lángot elfújni, vagy a magukét meggyújtani, s e művelet közben a másikét kioltani, s minél erősebben visszhangzik mindenfelől a sia ammazzato! üvöltés, annál inkább elveszti a szó félelmetes értelmét (a babonás olaszoknál ez lényegé­ben „dögölj meg!” értelmű átkozó- dás nagyon is félelmetesen hang­zott), s ahogy más nyelven nemegyszer káromkodásokat vagy ocsmány szavakat hallhatunk az ámulat vagy öröm kifejezésére: úgy lesz ezen az estén a sia ammazzato! is jelszóvá, örömkiál­tássá. S e folytonos kiáltozás köz­ben tovább folyik a gyertyák el­hívása és meggyújtása.” Ezzel a vad kavargással véget ér a farsang és következik a hamvazószerda böjtje. A gyertyák kioltása és az át- kozódás is arra az ellentmondásra emlékeztet, amikor vigalommal ünnepeljük a halált. Mint Supka Géza írja: “Az élet farsangja mögött ott muzsikál a Halál halála...” Saturnus ünnepe Saturnus tiszteletét az ókori róma­iak Görögországból „importálták”. Ez az isten a régiek képzeletében a földművelés rendjét szabta meg és egyúttal a túlvilág ura is volt. Ural­ma idején a Földön aranykor volt, de aztán elégedetlen gyermekei, élükön Jupiterrel letaszították trónjáról és örökre az Alvilágba száműzték. Emléke azonban fenn­maradt és tiszteletére vidám ün­nepségeket, saturnáliákat rendez­tek. Ezt az ünnepet a féktelen tob­zódás, kicsapongás és a vaskos, nemritkán gonosz tréfák jellemez­ték. Szokás volt ún. tréfakirályt is választani, őt sorshúzással jelölték ki. Az ünnep előtt 30 nappal került sor a király kijelölésére. Az illetőt pompás ruhába öltöztették, sereg­nyi szolgát rendeltek melléje, tel­jes szabadságot élvezett és minden kívánságát teljesítették. Helyzete mégsem volt irigylésre méltó, ugyanis az ünnepség végeztével Saturnus oltára előtt önkezével kellett véget vetnie életének. Vál­lalnia kellett a sorsát, amit a sors­húzás jelölt ki számára. Ez a sors egyfajta memento is volt: a szeren­cse forgandó, az élet mellett állan­dóan ott lebzsel a halál, a farsang után jön a böjt. A saturnalia tragi­kus sorsú főszereplője a pünkösdi királyokra is emlékezteti az em­bert. Egykor talán ők is az életük­kel fizettek a dicsőségért, hogy egy rövid ideig mindenki fölött állhat­ták. Később ártalmatlan tréfává szelídült ez az egykor véresen ko­moly szertartás. S a mai pünkösdi királyoknak csak egy dologra kell ügyelniük: nehogy elnevessék ma­gukat, mert ezzel megtörnék a sza­bályokat és megsértenék a rendet, ami egyébként is rövid uralkodá­suk időelőtti végét jelentené és még büntetést is kellene fizetniük. A dőrék alaposan megkergetik a járókelőket A dörej árastól a bőgőtemetésig A magyar néphagyományban is fontos szerepe van a farsangnak. Érdekes módon a tél temetésével kapcsolatos szokások meglehető­sen életképeseknek bizonyultak, s még számos helyen napjainkban is élnek. Ha közelebbről szemügyre vesszük ezeket a szokásokat, nem nehéz felismerni bennük a közép­kori tréfás halálmenetek vagy a la­kodalmas játékok megannyi válto­zatát. Mohácson a busójárás, Felsőcsallóközben a dőrejárás dí­vik, Erdély különböző településein pedig a dúsgazdagolás nevű com­media dell’arte szerű vásári játék volt közkedvelt még a legutóbbi időkben is. Nem hiányoznak a maskarák sem, és az ügyeskedésre és a versengésre is számtalan alka­lom kínálkozik. A dőrék alaposan megkergetik a járókelőket, s van­nak vidékek, ahol farsangkor a szegény baromfiak jutnak a hajda­ni saturnáliák tréfakirályainak sor­sára: bekötött szemű legények ab­ban versengenek, hogy kinek sike­rül a kocsma udvarán cövekhez kötött kakast egy cséphadaróval fejbe vágnia. Az áldozatul kisze­melt jószágot aztán nagy vidám­ság közepette megkopasztják és megsütik, majd közösen elfo­gyasztják. A farsangi szokásoknak is része a téltemetés. A telet általá­ban egy szalmabáb vagy rongybá­bu személyesítette meg, amelyet sokfelé temetési menet kíséreté­ben a folyópartra vittek. Itt a bábut meggyújtották és a vízbe dobták. A halottas játék a' temetés egyfajta paródiája és különösen farsangfar­kán elterjedt szokás volt. A halot­tat nemcsak ember, hanem szal­mabáb, döglött állat is megszemé­lyesíthette, a koporsót pedig rend­szerint egy felfordított teknővel helyettesítették. Ipolyság környé­kén volt divatban egykor a bőgőte­metés szokása, amellyel a téltől vettek búcsút a legények. Ugyan­csak elterjedtek voltak a farsangi lakodalmas játékok is, sőt a far­sang volt sok helyen az igazi lako­dalmak időszaka is. A Somoija környéki dőrejárás is tulajdonkép­pen ilyen lakodalmas játék, amely­ben a női szerepeket is férfiak ala­kítják. A lakodalmas játék nyugat­dunántúli változata a rönkhúzás­sal egybekötött mókaházasság. A hatalmas farönköt maskarákba öl­tözött násznép húzza nagy vidám­ság közepette. A rönk- vagy tuskó- húzást azonban általában csak ab­ban az évben rendezik, amikor a faluban nem volt abban az eszten­dőben lakodalom. Egykor húsha- gyókedden a pártában maradt lá­nyokkal húzatták a fatuskót. Sztravinszkij Petruskája híres farsangi szerzemény Pierrot és a többiek A farsang időről időre a zeneszer­zőket is megihlette. Hector Berlioz francia komponista is nagy rajon­gója volt Itáliának, s Római karne­vál című nyitányát ma is gyakran előadják. Ugyancsak népszerű Ca­mille Saint-Sans Állatok farsangja című „zoológiái fantáziája”, ame­lyet egy gordonkaművész hang­versenyére komponált 1886-ban farsangi meglepetésként. A mű ér­dekessége, hogy híres mesterek nem kevésbé híres darabjait is parafrazálta benne a zeneszerző, aki a bemutatón az egyik zongora­szólót játszotta. Liszt Ferenchez is eljutott a darab híre, az ő kíván­ságára megismételték az előadást. Az egyik leghíresebb, bár meglehe­tősen komor hangulatot árasztó farsangi szerzemény Igor Sztra­vinszkij Petruska című táncszvitje, amelyhez egy farsangi sokadalom nyújt keretet. Petruska, a szomorú főhős tulajdonképpen egy fabáb, akit a szemfényvesztő vásári báb­játékos életre kelt és megteremti mellé a balerinát, akibe Petruska reménytelenül beleszeret, vala­mint Petruska vetélytársát, a Mórt, aki végül féltékenységből levágja Petruska fejét. A bábjátékos, hogy lecsillapítsa a felháborodott néző­ket, megmutatja nekik Petruska fűrészporral kitömött bábtestét. A darab azonban nem ezzel a jele­nettel ér véget. Amikor ugyanis a bábjátékos visszaviszi a bábszín­házba a fej nélküli bábut, Petruska árnya vészjóslóan megjelenik a fa­lon, mire a mester rémülten kiro­han az épületből. Az oldal anyagát összeállította: Lacza Tihamér

Next

/
Thumbnails
Contents