Új Szó, 2000. február (53. évfolyam, 25-49. szám)
2000-02-26 / 47. szám, szombat
Szombat, 2000. február 26. 4. évfolyam, 8. szám Néha eszébe jut a gyerekkora, negyvenhat farsangja. Február húszadikán azzal állított be hozzájuk az egyik falubéli, hogy másnap menniük kell Csehországba. Miért? Néhány szokáshoz még ragaszkodik KOPASZ KIEDROWSKA CSILLA ívesen idézi fel a régi farsangokat. Lánykodása idején, az ötvenes évek végén még három napig búcsúztatták a farsangot egyfolytában- szombaton, vasárnap, hétfőn. Akkoriban még cigányzenére mulattak, de miután férjhez ment, már csak „emezekre a zenékre” táncoltak. Asszonyként még eljártak a férjével mulatságokba, aztán ahogy jöttek a gyerekek - egymás után öt- úgy maradtak el a bálok is. Számára a farsang már rég nem a vigasságot jelenti, de egynéhány szokáshoz ragaszkodik még a tar- doskeddi Vanya Károlyné. A szórakozás annyiból áll, hogy elmennek a rokonokhoz, ismerősökhöz „farsangolni”, egy kicsit beszélgetni, kikapcsolódni. Ilyenkor fánkot, siskát is gyakrabban süt. Ha valamelyik unokája kitalálja, hogy fánkot enne, alighogy kimondja, Teri mama tálalja a „puffadós” finomságot. Elégedett az unokáival. Okosak, kedvesek. A legidősebb huszonegy éves, a legkisebbek, az ikrek két és fél évesek. Nem tesz köztük különbséget, mindegyiket egyformán szereti, ajándékot is egyformán kapnak. A gyerekeire sem panaszkodhat; bizalommal fordulnak hozzá, de ő sem szégyelli kikérni a tanácsukat. Farsangban sokat kell mászkálni, okította Terikét az édesanyja, hogy sok legyen a tojás. Farsang utolsó napjaiban a varrás is tilos, nehogy a gazdasszony bevarrja a tyúkok fenekét. Terikének csak négy tyúkja van, de a tiltott napokon a világért se venne tűt a kezébe! Ellenben végiglátogatja a rokonokat, kapja magát, bemegy a barátnőjéhez Újvárba... Nem tud egyhelyben ülni, a tévében is csak a sorozatokat nézi meg a természetfilmeket. Olyankor eszébe jut a gyerekkora, negyvenhat farsangja. Február húszadikán azzal állított be hozzájuk az egyik falubéli, hogy Józsi, holnap mennetek kell Csehországba. Miért? Nem csináltam semmit, nem bántottam senkit, tiltakozott az apja, földem is csak fél hektár, rendes munkásember vagyok. Dévényben dolgozott a kikötőben. Másnap már útban voltak Svitavy felé. Szoba-konyhát kaptak egy közeli faluban. A szobában egy nyitott üres szekrény állt. Talán a németeké lehetett, talán azoknak is úgy kellett elhagyniuk az otthonukat, múlt nekik. Első este iszonyúan zörgették az ablakot. Apja ki akart menni, de anyja nem engedte. Másnap reggel elmesélték a gazdának (akinél az apja dolgozott), hogy mi történt. A gazda összecsapta a kezét. Jól tette, hogy nem ment ki, mert a „benderócik” járták a környéket, raboltak. Negyedik nap megint zörgették az ablakot. Édesanya, édesapja, Vilink, Terink, itt vagytok? Kiugrottak az ágyból. A bátyja jött meg Cho- mutovból. Ott dolgozott, Megírták neki, hol vannak. - Édesanyám, hova hozták magukat, siránkozott a bátyja. Kedves emlékei vannak Csehországról. Ott látott először szép piros kalapos fehérpettyes gombát, és nem értette, miért nem szabad hozzányúlni. Ott kezdett iskolába járni, megtanult csehül. Olyan jól érezte magát, hogy nem is akart hazajönni. A szomszéd gyerektelen házaspár megszerette. Marasztalták. Édesanyja nem egyezett bele: akárhány gyereke volna is, egyet se adna! Az ottani magyarok vasámaponFarsangkor sokat vendégeskedünk ként ebéd után elmentek a kocsmába. Málna és kissör mellett magyar nótákat énekeltek. Farsangban meg nagyobb ünnepeken éjfélig is ott maradtak. A kocsmáros helyet csinált a gyerekeknek, azok aludtak, a felesége vigyázott rájuk, a felnőttek meg szép nyugodtan mulattak. Mihelyt lehetett, azonnal csomagoltak, és hazajöttek Tardoskedd- re. Ha ránéz a gyerekeire, az unokáira, nem sajnálja, hogy nem maradt Csehországban. Sokat kellett dolgoznia. Ha visszagondol rá, nem is tudja, hogyan bírta, hiszen olyan cémaszál semmics- ke asszony volt. De a jó Isten adott erőt, egészséget. Örül annak, hogy a gyerekei, unokái egészségesek. Más óhaja nincs is. A pénzért sincs oda, az aranyért se. A fülbevalója az egyetlen ékszere. Ha akarná, vehetne magának, de minek... Mindig a gyerekeiért élt, aztán meg az unokáiért. Azért szeretne még elmenni Csehországba, ahol voltak. Mi lehet Milkával, Danával, Dúsával, Tondóval, akikkel együtt járt iskolába. Egy darabig leveleztek, de elkallódott a címük. Lassan a farsangnak is vége. Nyugodjon édesanyja meg a nagyanyja ilyenkor azt mondta: na, jön a kilenc konc. Farsang utolsó húsevő napjaként tartották számon Tardoskedden a kilenc konc napját. Zöld csütörtöknek hívják a hamvazószerda előtti csütörtököt, amikor a kilenc koncot ették. A küenc konc három szál kolbászt, három darab szalonnát és három darab oldalast jelentett. Hát nem éppen kis darabok kerültek a tepsibe! Annyi részre osztották, ahány tagú volt a család, hogy mindenkinek jusson, de egy koncból csak egy darab. A szigorú szabály azt nem írta elő, mekkora lgyen az a darab... Az eredeti kilenc koncot házi füstö- lésű szalonnából, kolbászból és oldalasból sütötték. Ha éppen nincs otthon hozzávaló, Tériké a hentesnél szerzi be, de a kilenc koncot máig feltálalja a családnak, annyifelé osztja, ahányan körülülik az asztalt. S nem mulasztja el, hogy figyelmeztesse a gyerekeit: ne feledkezzenek meg a kilenc koncról. Az ikrek A szerző felvételei Lófráltunk, csatangoltunk kedvünkre, majd egy hangulatos kis sörözőben kötöttünk ki Hihetetlennek tűnő fővárosi történetem RÉVÉSZ ADRIANNA A kassai Ádám meséli: Július végén ötnapos összpontosításra §P voltam hivatalos. Az mmmmm utóbbi időben gyakran raplizott a kocsim, így hát busszal indultam útnak. A poggyászomat - egy szürkekék csíkos utazótáskát - annak rendje-módja szerint a járgány csomagterében helyeztem el. A fővárosba érve táskástól elvillamo- soztam a szálláshelyünkre. Gond ez idáig egy szál se. A szállodai kégli maga volt a tökély. Tágas, barátságos, komfortos. Szobatársam egy nagymihályi fiatalember. Összehaverkodtunk. Úgy döntöttünk, járunk egyet a környéken. Lófráltunk, csatangoltunk kedvünkre, majd egy hangulatos kis sörözőben kötöttünk ki. Jól szórakoztunk, de éjféltájt már ágyban voltunk. Megbeszéltük: holnap, holnapután csajozunk is. Ma nem, mert másnap észnél kell lennünk. Főként nekem. Délelőtt beszámolóm van. Igaz, csak tízre tűzték ki a kezdést, de kora reggel mindenképpen át kell böngésznem a papírjaimat. A diákat is ellenőrizni akartam. Mindig így teszek. Fellépés előtt készülök. Rendezem gondolataimat. Számomra ez egyfajta szertartás. Ha ezt végigcsinálom, megnyugszom. Szónoklat közben a publikum szemébe tudok nézni. Mondandóm pedig meggyőző. Képzeld, mi történt reggel? Pofára estem, mint még soha. Ha éjjel kinyitom a táskát, pizsamát keresek, már akkor tudom. A legideálisabb az lett volna, ha rögtön érkezés után nyitom ki. Egy szó mint száz: ez a táska nem az enyém! Alig két órám van a jelenésig. Hároméves munkám színe-java, kutatásaim eredménye, összessége egy más ember birtokába került. Most mitévő legyek? Hívjam a rendőrséget? Kutassak fel egy talált tárgyak ügyosztályt? Verjem a fejemet a falba? Hol kezdjem? Nézem az elém táruló ruhaneműket. Férfiholmik. Ingek, trikók, nyakkendők, borotvakészlet. Úgy fest, mindez az én méretem, az én márkám, de semmi közöm ezekhez a kacatokhoz. Az egyik rekeszből végül kipottyan egy rozsnyói képeslap. Ez állt rajta: Csilla, a pozsonyi konferenciáról tudsz, de amiről nem, az az, hogy megváltozott a mobilszámom. Ha valamivel nem boldogulsz, hívj!” Ez nem más, mint egy felbélyegzett, még fel nem adott üzenet. Hívom. Nem veszi fel. Mindenesetre hátrahagyok egy mondatot az én telefonszámommal, holott nagy valószínűséggel késő lesz, mire meghallgatja a rögzítőt. Az egyetlen vigaszom, hogy legalább a maroktelefonom nálam van. Háromperces intervallumokban csengetek, de hiába. Szobatársam álomittasan azt motyogja: ugyan ne csapkodjak, dörömböljek, koslassak a szobában. Van még időnk bőven. Közlöm vele: kilenc van már. Fél tíz körül a hallban lenne a helyünk, de - fűzöm hozzá - az a gyanúm, egyedül teszi meg az utat, mert engem üldöz a sors. A pályafutásomnak vége. Se azonosítókártyám, se irataim, dokumentációm... Végem. Cimborám pillanatokon belül puccba vágja magát. Azt mondja, elintézi a szervezőkkel, hogy az én előadásom csak délután legyen. Addig isten segedelmével csak előkerül a táska. Rendületlenül hívogatom minden bajom okozóját. Végre beleszól a várva várt, már alig remélt hang. Ecsetelem, mi a nagy helyzet. Azt feleli: kizárt dolog. Az ő táskájával minden stimmel. Erősködöm, ellenőrizze még egyszer. Kelletlenül ugyan, de megteszi. Hallom, ahogy nyitja, kotorászik benne. Majd beleordít a telefonba: „Az istenit! Hát ez tényleg nem az enyém! Este már nem volt rá szükségem. Most viszont az aktatáskám tartalmával voltam elfoglalva. De perceken belül gálába kell vágnom magam. Ember! Hol van! Ne mozduljon! Nincs kocsim, de hívok egy taxit. Máris ott vagyok magánál. A karrierem forog kockán.” Válaszolok: „Most azonnal lemegyek X-szálló portájához, belváros, Z-utca 29. Ott várom. Az ismertetőjelet viszem magammal.” Válaszát meg se várom. Telefon kikapcs. Futás közben tudatosítom: felesleges ez az iram. Mire a pali Pozsony valamelyik szegletéből idetaxizik, egy órába is beletelhet. Két percig sem támasztom a recepcióspultot, valaki megszólít. Ő az! Egy szállóban, egyazon emeleten, két szomszédos szobában vagyunk elszállásolva. Röhej! Az életmentő képeslapot a titkárnőjének szánta. Nem adja fel. Megtartjuk kabalának. Kettesével vesszük a lépcsőfokokat, úgy nyargalunk a szobánk felé átötözni. Lefelé menet mutatkozunk csak be egymásnak. Ő Csapó Ádám. Ő Rozsnyón szállt fel ugyanarra a járatra, amelyre én Kassán. A következők már csak később derültek ki. Az ő kocsija Nissan Micra. Az enyém is. Az övé épp szervizben van. Az enyém is. Születési dátuma: 1967; november 9. Az enyém is. Születési helye Kassa. Az enyém is. Agglegény. Én is. Barátnője Zita. Az enyém is. Őrület, ugye? Nem hiszed? Bizonyítani tudjuk. Azóta is tartjuk a kapcsolatot. Szinte elválaszthatatlanok vagyunk és igyekszünk továbbra is szinkronban maradni. Illusztrációs felvétel
