Új Szó, 2000. február (53. évfolyam, 25-49. szám)

2000-02-25 / 46. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2000. FEBRUÁR 25.

TÉMA: POMPEJI PUSZTULÁSA ÉS FELTÁMADÁSA

Élet és halál a Vezúv tövében. Évszázadok óta alvó tűzhányónak vélték, mégis 2000 ember halálát okozta.

A megkeményedett vulkáni hamu megőrizte a tetemeket

A ragyogó Campania pusztulása

Arcra bukott menekülő férfi teteme Pompejiben Archív felvétel

Következményeit tekintve az egyik legtragikusabb és alighanem a legjobban dokumentált vulkáni katasztrófa Európában a Vezúv i. sz. 79 augusztus 24-én bekövetkezett kitörése volt.

ÖSSZEÁLLÍTÁS

Az évszázadok óta kialudtnak vélt tűzhányó három környező települést: Pompejit, Herculaneumot és Stabiaet teljesen beborított vulkáni anyaggal és a becslések szerint kb. 2500 embert megölt. Pompeji és Herculaneum 1500 éven át a megkövesedett vulkáni hamu halálos ölelésében, elfeledve hevert betemetve és csak a véledennek köszönhetően találtak rá ismét.

Az ókori toliforgatók között talán egy sem akadt, aki ne dicsérte volna a Nápolyi-öböl mentén elterülő vidék természeti szépségeit és földjének termékenységét. A szorgalmas emberi munkát bőségesen meghálálta a táj. Campania már a köztársaság korában Itália magtárának számított és messze földön híres volt kertjeiről, gyümölcsöseiről, szőlőből és nem utolsó sorban olajbogyótermesztéséről. Ahová pedig nem jutott el az eke, oda juhnyájak kaptattak fel, hogy a dús füvet legeljék. Fontos körülmény volt az is, hogy a hajók kényelmesen kiköthettek a Nápolyi-öbölben, s mivel központi helyet foglalt el a Medi20 ezer lakost számláló, virágzó és boldog város pusztult el.

terráneumban, Pompeji idővel a tengeri kereskedelemben is komoly szerephez jutott. Campania őslakói az opikoik voltak, akik később beolvadtak az oszkok népébe. Mindez még a bronzkorban és a korai vaskorban történt. Később újabb hódítók érkeztek. Először a görög gyarmatosítók vették birtokukba a tájat és megalapították Kümét (Cumae), majd pedig más településeket, köztük Neapolist, a mai Nápolyt. Hogy a görögök milyen szerepet játszottak Pompeji fejlődésében, csak találgathatjuk, mindenesetre tény, hogy a város neve oszk eredetű (a „pompe” feltehetően annyit jelent,

mint „öt”) és sem a latinból, sem a görögből nem vezethető le. Ebből a történészek arra következtetnek, hogy a település már a görögök megérkezése előtt létezett, de várossá csak a görögök hatására szerveződött. A Pompejiben feltárt legrégebbi épületek egyike egy dór templom volt és megtalálták az Apollon-kultusz emlékeit is. Ennek a görög istennek a tisztelete Kü- méből terjedt el Dél-Itáliában. A görögöket az i. e. 6. század vége felé az etruszkok váltották fel, akik Campania belső területeiről kiindulva vették birtokukba a Tirrén- tenger partvidékét. Az ő jelenlétükre az Apollon templomban talált néhány etruszk feliratos cserépdarab és bámulatra méltó kútfúrási technikájuk emlékeztet. Az etruszkokat 150 évvel később a samnisok szorították ki, akik eredeti lakhelyükön már nem találtak elegendő élelmet maguknak és a termékeny tengerparti síkságokra vetettek szemet. Dolgukat az is megkönnyítette, hogy az etruszkok egyre kilátástalanabb harcot vívtak a görög hódítók újabb hullámaival. A görögök viszont azért nem tudták ismét birtokukba venni Pompejit, mert a szicíliai Szürakuszai és Athén között kirobbant belviszály lekötötte figyelmüket és erejüket. Pompeji ma ismert városrendszerét jobbára a samnis telepesek alakították ki, akik védőfalakat is emeltek a város köré. Az utcák irányát és az épületek elhelyezését a vulkáni kőzet és a terepviszonyok határozták meg; így jött létre a város elnyújtott, kissé ovális alaprajza. De a samnisoknak sem sikerült bevégezniük elkezdett városépítő munkájukat, mivel egy új hatalom jelent meg a történelem színpadán: Róma, amely fokozatosan terjesztette ki hatalmát egész Itáliára, s az i. e. 3 század folyamán már ő uralta Campaniát. Hannibál hódító hadjárata idején a pompeji- ek hűek maradtak Rómához, s ebből később, amikor a punokat végleg legyőzték, szépen profitáltak. Az i. e. 2. században Pompeji Itália egyik legvirágzóbb és leggazdagabb városa lett, s mint Castiglione László megállapítja: „egész városképe, középületei és magánházai jólétet és kulturált ízlést sugároztak”. A város életét sokáig semmi nem zavarta, de i. e. 90-ben polgár- háború robbant ki Itáliában és a következő esztendőben Pompeji néhány hónapra a rómaiakkal szem- beszálló campaniai szövetség védőbástyája lett, miután megpróbált ellenállni Cornelius Sulla ostromának. A város elesett ugyan, de i. e. 80-ban elnyerte a colonia státusát és így polgárai a rómaiakkal azonos jogokat és kiváltságokat élvezhettek. Pompejibe sok gazdag római költözött, évtizedeken át ők irányították a várost. A jövevények kezdetben nem lehettek túlságosan népszerűek, s azzal is magukra haragították a samnis arisztokráciát, hogy megkapták az elkobzott ingatlanokat és termőföldeket. Ezt a feszült viszonyt a rómaiak új építkezésekkel igyekeztek feloldani. Sokan csak átmeneti időre maradtak itt, így az őslakosság lassan megbékélt sorsával és a végleg letelepedett jövevényekkel is. A császárkor idejére már egy új vezetőréteg alakult ki Pompejiben: a samnis arisztokrácia képviselői és a colonusok felismerve közös érdekeiket családi kötelékekkel is megerősítették összetartozásukat. Amikor i. sz. 79-ben a katasztrófa bekövetkezett, egy 20 ezer lakost számláló virágzó és boldog város pusztult el.

A vulkán leghíresebb kitörésének lefolyását egy korabeli szemtanú elmondásából részletesen ismerjük

Városok a Vezúv halálos árnyékában

A Vezúvról ma már az iskolás gyerekek is tudják, hogy Európa egyik működő tűzhányója. Az ókorban azonban meglepő módon úgy hitték, hogy kialudt vulkánról van szó, hiszen senki sem emlékezett már arra, mikor tört ki utoljára. Éppen ezért az erupció váratlanul érte az embereket és sokan csak a puszta életüket tudták megmenteni, minden vagyonukat hátrahagyva menekültek el a szörnyű pokolból. Pedig a kitörésnek voltak előjelei, igaz ezekről akkoriban nemigen vettek tudomást. I. sz. 62. február 5-én heves földrengés rázta meg Nápoly környékét, s különösen Pompejiben és a 15 kilométerrel nyugatabbra fekvő Hercula- neumban okozott számottevő anyagi károkat. Ma már tudjuk, hogy a földmozgások és a vulkánkitörések között gyakran összefüggés van, de az idő tájt erre még senki sem gondolt, már csak azért sem, mert Itáliában a földrengés megszokott esemény volt. Pompejiben nem tört ki pánik, a megrongálódott épületeket helyreállították és az élet a megszokott mederben folyt tovább. Az elkövetkező másfél évtizedben számos kisebb rengés rázta meg a vidéket, mígnem i. sz. 79-ben eljött az a végzetes nap, augusztus 24-e, amikor a Vesuvius fölött megjelent egy fokozatosan dagadó sötét vulkáni felhő, amely a táj egyik jellegzetes fájára, a pínea fenyőre emlékeztetett. Az eseményekről később Plinius Secundus számolt be Tacitushoz írt két levelében, így a Vezúv leghír- hedtebb kitörésének lefolyását egy korabeli szemtanú elmondásából részletesen ismerjük. A katasztrófa 2000 halálos áldozatának egyike volt az idősebb Plinius is, számos híres tudományos könyv szerzője, aki a saját kíváncsiságának lett az áldozata. Az események idején 17

Egy rendkívül nagy és különös fajta felhő tűnt fel.

esztendős Plinius Secundus így írta le nagybátyja utolsó napját: „Éppen Misenumban volt, és személyesen látta el flottaparancsnoki tisztét. Augusztus 24-én déltájban anyám közli vele, hogy rendkívül nagy és különös fajta felhő tűnt fel. Nagybátyám már túl volt a napfürdőzésen és a hideg lemosdáson, s most leheveredve éppen uzsonnázott és olvasott. Azonnal saruját kérte, és felment egy magaslatra, ahonnan a legjobban megfigyelhette a rendkívüli jelenséget (...) A tudós férfi elég jelentősnek látta

ahhoz, hogy közelebbről kívánja megvizsgálni. Megparancsolta, szereljenek föl egy gyorsnaszádot: nekem is megengedte, hogy vele tartsak, ha kedvem van rá. En azt feleltem, hogy inkább dolgozom (...) Ahogy kilépett a házból, levelet kapott a fenyegető veszedelemtől megrémült Rectinától, Tascus feleségétől; kérte, hogy mentse meg veszedelmes helyzetéből. Erre megváltoztatta szándékát, s amit a tudós érdeklődésével kezdett, mint életmentő folytatta. Négyevezősoros hajókat bocsátott vízre, s maga is felszállt, hogy segítséget vigyen - nemcsak Rectinának, hanem még sokaknak (...) Ahogy közeledtek, egyre forróbb és sűrűbb hamu hullott a hajóra, majd tajtékkövek meg fekete, átizzott, a tűzben megrepedezett kődarabok. Hirtelen zátony meredt eléjük, és hegyomlás zárta el a partot. Egy darabig habozik, visszaforduljon-e, de azután a kormányosnak, aki a visszatérést tanácsolta, így szól: Bátraké a szerencse! Előre Pomponianushoz! Pom- ponianus Stabiaeban volt, az öböl túlsó partján (...) Pomponianus hajóra rakatta holmiját, készen a menekülésre, ha az ellenszél elül. Mikor nagybátyám, a neki kedvező széllel, hozzá hajózott, átölelte remegő barátját, csillapította, bátorította, és hogy rettegését a maga

nyugalmával oszlassa el, fürdőbe vitette magát; fürdés után leheve- redik és megebédel (...) Közben az udvart ellepte és feltöltötte a hamuval vegyes tajtékkő (...) Közösen megbeszélik, hogy a házban maradnak-e vagy a szabadban járkáljanak, mert a gyakori földlökésektől meginogtak a házak (...) A szabad ég alatt viszont a tajtékkövek hullásától kellett tartam. így azután, összehasonlítva a veszélyeket, az utóbbit választották (...) Párnákat tettek a fejükre, és kendőkkel lekötötték; így védekeztek a kőeső ellen (...) Elhatározták, hogy kimennek a partra, és közelről nézik meg, lecsillapodott-e már valamennyire a tenger; de még mindig viharos és haragos volt. Ő egy leterített vitorlára heveredett, s újra meg újra. hideg vizet kért és ivott. Mikor azután a lángok és a kéngőz miatt a többiek futásnak eredtek, ő is felkelt. Két szolgájára támaszkodva felállt, de nyomban összerogyott; gondolom a sűrű gáz akadályozta a lélegzésben, és elzárta légcsövét, amely amúgy is beteg, szűk volt, úgyhogy gyakran fulladozott. Mikor harmadik napon az után, amelyet ő utoljára látott, visszatért a nappali világosság, megtalálták a testét, épen, sértetlenül, úgy felöltözve, ahogy volt. Külsejéről inkább alvónak, mint halottnak látszott.”

Pompeji feltámadása

A Vezúv környékét a kitörés következtében vastag vulkáni hamu- és kőzetréteg borította be, amely az esőzések nyomán betonkeménységű anyaggá szilárdult meg, s ez évszázadokon át megóvta az épületek berendezéseit és mindazt az anyagi értéket, amit a három tragikus sorsú város polgárai létrehoztak. A megkeményedett vulkáni hamu - mint egy gipszöntvényhez szolgáló forma - megőrizte az áldozatok tetemeit is. Megdöbbentő a haláltusájukat vívó emberek: férfiak, asszonyok és gyermekek, sőt egy láncra kötött kutya, örökkévalóságba kimerevített utolsó mozdulatának a látványa. A port, köveket és mérges gázokat okádó tűzhányó alapos munkát végzett, olyan tökéletesen befedte a három várost, hogy létezésükről csak a Plinius-levelek és a korabeli krónikák olvasói tudtak. A hajdani város maradványaira 1595-ben bukkantak először, egy vízvezeték ásása során. Ekkor csak néhány római ércpénz és márványtábla-darab került elő, amelyeken Pompejire utaló feliratok voltak olvashatók. Több mint száz évvel később, 1711-ben egy resinai parasztember kutat ásatott magának a 20 méter vastag vulkáni talajba, s eközben ókori márvány- és ala- bástrom faragványok kerültek a felszínre. Resina az egykori Herculaneum fölé épült, így aztán az érdekes felfedezés nyomán megkezdődött feltáró munka egyre több leletet hozott napvilágra. Az ásatásokat többnyire építészek és hadmérnökök irányították, de sokan vadásztak az értékes kincsekre saját szakállukra is, hiszen a vulkáni kőzetek alatt rengeteg jó állapotban fennmaradt szobor és nemesfémekből készült használati eszköz hevert, amelyet pénzzé lehetett tenni. Csak azt követően javult a helyzet, hogy bevonták az ásatásokba Karl Weber mérnököt, aki éppen 250 éve kezdte meg az épületek gondos feltérképezését. A műkincs-bányászatot felváltotta a tudományos alapossággal végzett régészeti feltáró munka, s ez Johann Joachim Winckelmann érdeme is, aki egy vitairatot tett közzé a herculeanumi ásatásokról. A kutatásokat Herculaneumból fokozatosan Pompejibe helyezték át, egyrészt azért, mert a régészek zavarták Resina életét, másrészt azért, mert Pompejit csak 5-6 m vastag réteg borította. Sajnos a feltáró munkát nem éppen szakszerűen végezték. A betemetett házakba rendszerint a tetőn át igyekeztek behatolni, s a kiásott földet a szomszédos épületekre szórták, így még az épségben megőrződött falakat is megrongálták. Az ásatások ma is folynak, s a régészek és a történészek nem lehetnek eléggé hálásak a kegyetlen vulkánnak, mert bár szörnyű tragédiát okozott, de elősegítette azoknak a tárgyaknak és berendezéseknek a fennmaradását, amelyek alapján olyan tényeket is megtudhattunk az ókori Római Birodalom lakóinak szokásairól, életéről és hétköznapjairól, amelyekről a korabeli írott emlékek nem szólnak, vagy diszkréten hallgatnak.

A falak és a bútorzat konzerválásának példája

NÉHÁNY ADAT A VEZÚVRÓL

A tűzhányó kétféle módon pusztította el a környező településeket. A keletre fekvő Pompejit a vulkáni hamu és törmelék borította be a kitörés során, s ez igen gyorsan ment végbe, így viszonylag sok volt a halálos áldoza is. Herculaneumból, amely a vulkántól nyugatra terült el, szinte mindenki el tudott menekülni, a későbbi ásatások során csupán 30 tetemet fedeztek fel. Hogy a város mégis az enyészeté lett, azt a lezúduló iszapfolyás magyarázza. A vulkán oldalán lerakodott hamu és laza kőzetanyag az esőzések hatására instabillá vált és a híg massza - amelyet maláj eredetű szóval laharnak is neveznek - elindult Herculaneum irányába, majd fokozatosan betemette. Az iszapfolyás legalább háromszor vastagabb réteggel borította be Herculaneumot, mint amilyen vastagságú vulkáni hamu hullott Pompejire. A jelenleg 1277 m magas Vezúv egykori csúcsa a kitörés következtében teljesen eltűnt és a helyén kb. 3 km átmérőjű kaldera keletkezett. 1538 szeptemberének utolsó napjaiban folyamatos rengések rázták meg a Vezúvot és egy hét leforgása alatt egy új tűzhányó - a Monte Nuovo - keletkezett, amely 132 méterre emelkedett a terepszint fölé. Ettől kezdve a Ve- zúvnak tulajdonképpen két csúcsa van.

Az oldal anyagát összeállította: Lacza Tihamér