Új Szó, 2000. február (53. évfolyam, 25-49. szám)

2000-02-18 / 40. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2000. FEBRUÁR 18.

Kultúra

Kamarás Máté: „Két álomszerepem volt. A Halál az Elisabethben és az amerikai játékos a Sakkban. Mindkettőt megkaptam. Az egyiket Budapesten, a másikat Bergenben."

Magyar vámpírként indult a császárvárosban

Történt vele egy s más az elmúlt években. Elkezdte és „be is fejezte” a színművészeti főiskolát. Ösztöndíjat kapott Londonban, a West Enden. Bekerült a bécsi Vámpírok báljába. Vendégként a Halált játszotta Budapesten, az Elisabethben.

SZABÓ G. LÁSZLÓ

Kamarás Máté ezekben a napokban Norvégiában lép közönség elé. A bergeni Operaház színpadán ő az amerikai játékos a Sakkban.

Bécsben, a Raimund Theaterben az utóbbi idők egyik legrangosabb színpadi produkciójában, a Vámpírok bálja című musicalben szerepelt két és fél évig. Hány előadást jegyez a bemutatótól az utolsó estéig?

Egészen pontos számot nem tudok mondani, de hogy több mint hatszáz alkalommal léptem színpadra, az biztos. Ebből ötszázszor a „kis vámpírt”, százszor pedig Herbertet, a fővámpírok egyikét játszottam.

Beleunt a végén?

Ötszáz előadás bőven elég ahhoz, hogy az ember átessen az unalmon. Száz meg kevés, hogy megunja.

Volt időszak, amikor egyetlen hétre boldogan kilépett volna?

Volt. Két szezonon keresztül heti hat előadás eléggé megterhelő. Bécsben csak a szentestét tekintik

Az utóbbi. Egyértelműen. Elcsípni egy nagyobb falatot. Láttam a kollégáimon, hogy még a második szereposztásból sem tudnak előbbre jutni, nem még a karból. Hiába jobbak néhányan, mint az első szerep- osztás, megragadnak a második vonalban. Aki már bent van egy produkcióban, lehet akármilyen jó, nem tud meglepetést szerezni, mert ismerik. De hajon valaki, akit akkor lámák először, sok esetben nagyobb lehetőséget kap, mint az, aki már részese az előadásnak, pedig lehet, hogy csak feleannyira jó, mint az, aki a második szereposztásban van.

Miért várt két évet Herbertre? Az első évad után még nem léphetett volna előbbre? Vagy nem volt bátorsága megpályázni a szerepet?

Próbálkozhattam volna már korábban is, csak valahogy azt hittem, hiába lennék jobb, mint az első szereposztásbeli kollégám, olyan isten nincs, hogy előbbre kerüljek. Én ezt az édesanyámnak is megmondtam. De Roman Polanski, az előadás rendezője meglátott bennem valamit, és kivett a második sorból.

Le is cserélte az egész szereposztást.

Az első két évben „csapatjátékos” voltam. Kaptam ugyan egy szép tenorszólót, de a főbb szerepekhez nem juthattam közel, mert amikor bekerültem az előadásba, a német kiejtésem még nem volt megfelelő. Szólistaként így aztán nem ismert senki. És ez volt az én nagy szerencsém. Meglepetésszerű teljesítA Balatonnál sütkéreztem, amikor felhívott az angliai menedzserem, hogy mégis kellek Polanskinak.

Mégis?

Igen, mert elsőre sem ment olyan simán. Alkatilag megfeleltem nekik, Jim Steinman, a zeneszerző a hangomtól is odavolt, de a német szövegíró azt mondta: „Ennek a gyereknek rossz a kiejtése.” Főszerepről tehát szó sem lehetett. Azt pedig akkor még nem tudták, hogy szükségük lesz egy rock-tenorra. Közölték a menedzseremmel, hogy az énektudásommal minden rendben van, tanuljak meg németül, és a következő évben lesz egy újabb meghallgatás, szívesen látnak. Steinman a névjegyét is odaadta, csak hogy kapcsolatban maradjunk. Én meg boldogan elvonultam az angliai ösztöndíjra. Három hónap Londonban, a West Enden sok mindenért kárpótolja az embert. A Jézus Krisztus szupersztárban szerepet is adtak volna, de a magyar údevelemnek köszönhetően nem tudtak munka- vállalási engedélyt szerezni. A szín- művészeti főiskolára azonban eszem ágában sem volt visszamenni, így aztán nem maradt más hátra, mint kétségbeesni, hogy mi lesz velem? És akkor a Balaton mellett megszólalt a mobilom, és közölték velem, hogy mégis kellek a Vámpírok báljába. Pár napon belül már küldték is a szerződést. Úgy éreztem magam, mint egy fuldokló, akit az utolsó pillanatban mentenek ki a hullámok közül. Ha belegondolok, hogy néztem ki 1997-ben...! Gye„A németnyelv-tudásomban sem találtak semmi kivetnivalót."

nagy napnak. Még december 23-án, 25-én, 31-én és január elsején is telt ház előtt játszottunk.

Mit tanul meg az ember egy ilyen hosszú előadás-sorozatból? Mi az, amit óhatatlanul magába szív?

A jó értelemben vett színpadi rutint. Hogy egyre könnyebben lép ki a színfalak mögül. Az első két szezonban kisebb szerepem volt, az nem nyomasztott annyira, így könnyen megszoktam, hogy ezerkétszáz ember előtt játszom. Előtte még az is problémát okozott, ha a próbateremben, ahol a zongora mellett énekeltem, bent volt egy balett-táncos, mert neki is gyakorolnia kellett. Engem ez fölöttébb zavart, illetve gátlásossá tett. A színpad az más. Ott is voltak ilyen-olyan gondjaim, de azt el tudtam különíteni. Ötszáz előadásból azonban rengeteget profitál az ember. Tanul. Magabiztosabb lesz. Pumpálja az exhibicionizmusát. Bennem úgyis ott van, hogy nem akarok a második sorban állni. A pluszként kapott száz előadás pedig, amelyben már főszerepet játszottam, igazi színészetet, komoly teljesítményt követelt tőlem, a színpad varázsa azonban megtette a magáét.

Mi volt nehezebb? Bejutni az előadásba, vagy két szezon után előbbre lépni benne?

ményt tudtam nyújtani Polanskinak. Nem szokhatott meg, mint második szereposztásbeli főszereplőt. Meghallgatott, és azonnal elfogadott. A németnyelv-tudásomban sem találtak semmi kivetnivalót.

De hiszen az első meghallgatáson is jól szerepelt, amikor bejutott a produkcióba.

Az énektudásommal akkor sem volt baj. Ha angol nyelvű előadás lett volna, biztos, hogy jobb feladathoz jutok. Az első évad után azért nem pályáztam egyik főszerepre sem, mert Alfrednak rengeteg a szövege, Herbertet pedig egészen más típusú színész játssza, nem olyan, mint amilyen én vagyok. De a második évadra felvettek egy nálam alacsonyabb srácot, akinek az arca viszont hasonlított az enyémhez, és akkor azt mondtam: most jött el az ideje, hogy megpróbáljam. Voltaképpen tehát neki köszönhetem, hogy másodszor is odaálltam Polanski elé, és a harmadik évadban már az enyém volt a szerep. Úgy látszik, ki kellett vámom a megfelelő pillanatot.

A megfelelő hely már adott volt.

Komolyan mondom, ehhez külön képesség kell.

1997 júliusában, amikor értesítették, hogy jöhet, várják a bécsi produkcióba, elsőéves volt a szín- művészeti főiskolán, Budapesten.

rek voltam. Féltem. Izgultam. A Bécsben töltött két év alatt aztán sokat változtam. Érettebb lettem. Lélekben is felnőttem. Minden megpróbáltatás egy újabb lépcsőfok az életemben. Közben elkezdtem edzeni, gyúrtam, formáltam a testemet. Olyan Herbertet mutattam a meghallgatáson, hogy mindenki nevetett. Tetszett nekik, amit kitaláltam. Hogy eszembe sem jutott utánozni az első szereposztásbeli kollégát. Gondoltam, vagy elfogadják, amit mutatok, vagy nem, de nem akarok olyan lenni, mint az előző Herbert.

Polanski pedig bizonyára a már jól bevált receptre számított.

Meglepődött ő is, ezt rögtön észrevettem rajta. De már nem izgultam. Alig vártam, hogy ott állhassak előtte. Nálam a stressz most már a megmérettetés előtti estén jelentkezik, de akkor is olyan formában, hogy engedjetek már színpadra! Aztán a legszívesebben ott is maradnék. Londonban is ez volt, amikor meghallgattak. A harmadik szám után már láttam, hogy nyert ügyem van, mégsem akaródzott abbahagyni. Az angol menedzserem ott feszengett a hátsó sorban, a West End legnagyobb fejesei azonban visszaültek a helyükre, és kíváncsian várták a ráadást. Nem rajtuk múlott, hogy végül mégsem maradhattam kint. Az angol szakszervezet a színpadtól is igyekszik távoltartani a külföldieket.

Herbert a fővámpír fia. Meglehetősen extrém figura.

A jelmezt is ennek megfelelően választottam ki. Bevonultam egy atlétatrikóban, és úgy pózoltam. Polanski vette a lapot. Mindjárt a meghallgatás után tudtam, hogyan vélekedett a teljesítményemről. A hang- technikus elárulta. „Első szereposztás, rögtön az új évadtól.” Csakhogy az előzőt végig kellett játszani - a karban. Hátravolt még vagy száz előadás. Alig vártam, hogy a végére éljünk. A sztorihoz azonban az is hozzátartozik, hogy amikor az új szereposztás betanulta a darabot, Polanski eljött, hogy megnézze az előadást. Az asszisztense viszont, egy osztrák hölgy, aki rendezőnek képzeli magát, előzőleg azt kérte tőlem, hogy kemény pasinak mutassam a figurát. Herbert viszont meleg. Hiába mondták a kollégáim, hogy nem azt csinálom, amit csinálnom kellene, az asszisztens nem engedett a maga elképzeléséből. Két hétig úgy dolgoztam, hogy tudtam, rossz úton járok. De jött Polanski, megnézett és azt mondta: „Én a fürdőszoba-jelenetet máshogy állítottam be.” Tudtam én jól, hogy mire céloz. Azt akarta, hogy szerelmesen nézzek a fiúra, de ki kellett várnom, hogy az asszisztense előtt tegye szóvá, hogy mást csinálok. Vért izzadtam, el kellett felejtenem a rossz instrukciókat. Polanski pedig, látva mindezt, úgy, hogy ne tudjak róla, megkérte az Alfredot játszó kollégát, hogy vegye le a nadrágját, amikor azt éneklem neki, hogy milyen szép feneked van. És ez volt az utolsó lökés, onnantól fogva minden összeállt. Leesett az állam a váratlan látványtól, de gyorsan összeszedtem magam. Polanski meg is di\\ Nem hiszek a ' véletlenben. Bizonyos dolgokat szerintem eleve * *

elrendel az élet. > >

csért nyomban, a kollégák pedig mind azt kérdezték: mi történt veled? Tegnap még fekete voltál, ma pedig nem is szürke, hanem fehér vagy. Este pedig, az előadás után mindenkijött gratulálni. Polanski is a vállamat veregette, hogy „Ez az, ezt akartam látni!”

Hogyan váltak el ezek után? Megállapodtak valamiben?

Ha kezdettől fogva enyém lett volna a szerep, a kéthónapos próbák során bizonyára közelebb kerültünk volna egymáshoz. De ’97 nyarán csak egy kisebb jelenetet állított be nekem. Most pedig két nap alatt végeztünk a munkával. Az ilyen kaliberű rendezőtől természetesen így is sokat lehet tanulni. Ha elég fogékony vagy elég nyitott a színész, pár óra leforgása alatt is sok mindenben előbbre léphet a pályán. Imádkozom, hogy minél több Polanski nagyságú rendezővel hozzon össze az élet, mert általuk, az ő tudásukból merítve csak jobb lehetek.

Január 15-én végleg legördült a függöny a Vámpírok bálján. A Raimund Theater történetében lezárult egy fényes sikersorozat. Milyen volt az utolsó előadás? Nem voltam ott, mert 15-én én már betegen feküdtem. Számomra egy nappal korábban ért véget a „bál”. Az viszont örökre emlékezetes marad. Steve Barton, a fővámpír, aki nekem kezdettől fogva fontos volt, mert felnéztem rá, csodáltam őt, az első évad után elment, és most vendégként visszajött a záróelőadásokra. Január 12-én már éreztem, hogy meghűltem, nagyon köhögtem. Fogyott a hangom, de tudtam, hogy ha elengedem magam, akkor egy hétig nyomom majd az ágyat.

„Annyira jól sikerült, hogy ettől a tánc is más lett..."

Másnap még rosszabbul lettem,

14- én pedig már nem is volt hangom. Nem tudtam beszélni. De addig gyakoroltam, hogy sikerült. Fantasztikus előadás volt. A kollégák poénkodtak, Steve Barton szuper volt. Óriási energiát vitt a színpadra. Én tök rekedt voltam, de valahogy mégis jól szólt a hangom. Levettem a szép fehér ingem, felvettem a mellényem, és előadtam azt, amit a meghallgatáson. Annyira jól sikerült, hogy ettől a tánc is más lett, és mindenki el volt ragadtatva. Azt mondták, hogy ilyet még nem láttak tőlem. Barton is gratulált. S aznap este, a taps után megszólalt bennem egy hang, hogy „Ez volt számodra az utolsó előadás.”

15- én már nem kockáztattam semmit. Nem akartam, és betegen nem is tudtam volna túlteljesíteni az előző esti játékot. Reggel annak rendje és módja szerint bejelentettem, hogy sajnálom, ich bin total

aus. Tudtam, hogy közeledik a Sakk, fel kell gyorsan épülnöm, hogy minél hamarabb teljes erőből gyakorolhassak.

Bécstől Bergen nem kis távolság.

Első osztályt kaptam a repülőn, ötcsillagos szállodában lakom, mindent megadnak, hogy jól érezzem magam. De hogy milyen a gondviselés! Hívtak a Falcóba, az új zenés darabba Bécsben. Nagyon akarták, hogy részt vegyek benne, de nem tetszett a szerződésajánlatuk. Meg is köszöntem nekik gyorsan a lehetőséget. És ezek után hívtak a Sakkba, Norvégiába, méghozzá meghallgatás nélkül. Kinyomozták, hogy mekkora sikerem volt a Fame-ben, az Elisabethben és a Vámpírok báljában, és már küldték is a hat koncertszerű előadásra szóló szerződést. Nem hiszek a véletlenben. Bizonyos dolgokat szerintem eleve elrendel az élet.

„Meghallgatás nélkül hívtak Norvégiába." (Dömötör Ede felvételei)