Új Szó, 2000. január (53. évfolyam, 1-24. szám)
2000-01-29 / 23. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2000. JANUÁR 29. TÉMA: A LENGYEL KÖZGONDOLKODÁS ÉS IRODALOM Amit a lengyelek megerősítenek: a visegrádi négyek keresztszálas szellemi szövedéke Witold Gombrowicz drámái és a változások. Erkölcs és formai zavar. Az olvasás kalandos boldogsága BEVEZETŐ Nem akartam a teljességre törekedni, amúgy is reménytelen igyekezet lett volna. Néhány olyan könyvet választottam ki, amelyek kapcsolódnak azokhoz a szellemi műhelyekhez és találkozásokhoz, amelyek a szlovákiai magyarok, a szlovákok és az egyetemes magyarság szellemi közegének egyszerre lettek a részei. Leírták többen is, hogy mindaz, amit a Kalligram mint műhely életre hív, igazából még mindig nem lett része a szlovákiai magyar közgondolkodásnak. Kétszeresen így van ez a lengyel, a cseh és talán a szlovák irodalommal is. Megérdemelne egy terjedelmesebb tanulmányt, hogy mindazok a keresztszálas szellemi szövedékek, amelyek összekapcsolják a visegrádi országok értelmiségét, valójában csupán díszes külsőségek-e, vagy szerves részei a négy országban tapasztalható értelmiségi mozgásoknak. Az bizonyos, hogy a Kalligram magyar, szlov A és cseh viszonylatokban oda-vissza alapon ad ki ezeken a nyelveken könyveket. Arról nincs tudomásom, hogy lengyelül is megtenné ugyanezt. Eltökéltem, nem nyomozok utána, mert úgy gondoltam: ha létezik ilyen, akkor tudnom kellene róla. Ha mégsem tudok, akkor két eset van: nem figyelmeztet rá a kiadó, vagy magam vagyok felületes. A lengyel-magyar barátsági szindróma történelmi gyökerű. Közös királyaink, szentjeink, szabadsághőseink mindig voltak. Szolidárisak és segítőkészek maradtunk a legutóbbi évekig. A közhelyeket szeretném elkerülni. Ne felejtsük el, hogy amikor lerobbant a lengyel kommunista gazdaság, a lengyelek lettek Európa cserekereskedelemben utazó legjobb ügynökei és legügyesebb valutaüzérei. Ez lett a sorsuk. Aztán történt valami. Néhány éve az északszlovákiaiak, köztük a gömöri, kassai, bodrogközi magyarok is a határ menti lengyel piacokra kezdtek járni. Megfordult volna a kocka? Majd meglátjuk. Addig is tudatosítanunk kellene: kiszabadultunk az orosz medve szorításából, ezért nemcsak a piacok kínálatával, hanem a színházakéval, a mozikéval, a könyvesboltokéval is ismerkednünk kellene. Bevallom: tartok tőle, hogy ez lesz a nehezebb. Két fenegyerek a Visegrád Könyvek sorozatban: Tadeusz Konwickí és Adam Michnik Lengyel gondban a komplexus os bohóc Tadeusz Konwicki író Lengyel komplexus és Séta a halott lánnyal című regényei, valamint Adam Michnik politológus Gondban a bohóc című politikai esszéválogatása nem mostanában jelentek meg a Kalligramnál. Remélhetőleg mostanára már el is fogyott a Visegrád Könyvek nevű sorozat e két darabja. RECENZIÓ Alkotói különbözőségük, formai és tartalmi másságuk ellenére is ösz- szetartoznak. Nem pusztán azért, mert lengyelek, hanem mert vállalják egymást. Annyi bizonyos, hogy Adam Michnik vállalja Konwickit, hiszen előszót írt annak kötetéhez. Más kérdés,hogy Konwicki vállalja- e Michniket, s ezt Pályi András ezeken a hasábokon ismertetett könyve alapján sem tudtam kideríteni. Pedig mindkettőről írt portrét benne, s mindkét személyiséget megmutatta a lengyel szellemi kontextusban. Tény, hogy Adam Michniket ismerhetjük mi is, hiszen többször járt Pozsonyban, résztvevője és előadója volt a liberális gondolkodására büszke Független Magyar Kezdeményezés és a VPN konferenciáinak. Inteijúkat adott, s maga is számos írást publikált szlovákiai lapokban. Másképpen, de ugyanez a helyzet Tadeusz Konwickivel is, hiszen könyvei megjelentek magyarul. Ennek ellenére nem szeretném felületesen összekapcsolni mindazt, amit a két kötetben olvashatunk. Konwicki esztétikaüag, de szociológiailag és irodalomtörténetileg is értelmezhető módon prózaíró. Módszere, hogy a történetek, amelyeket szinte az időtlenség látszatát fenntartva szövöget, mindig beletorkollnak egy-egy kibontott gondolatba, täsüj^äil Adam Michnik Pozsonyban (Somogyi Tibor felvétele) esszéisztikus hangulatleírásba, történelemfilozófiai kisértekezésbe. Miközben történeteket mesél egyes szám első személyben, egyszer csak megszólal: „És előtted és előttem is néhány nemzedékkel később, már csak az ismeretlen, titokzatos és fenséges jövő áll. Megfejthetetlen sorsod és hazád Golgotája. A forró, ful- lasztó reménykedés, a magasztos, felfelé törő várakozás.. Néha igencsak segítségül kellett hívnom Adam Michniket, keresve lapoztam előre, hátra az ő kötetében, hogy jobban megértsem Konwicki végzetesnek tetsző hazaszeretetét. Ez az olvasói élethelyzet olyan, mint maga a Lengyel komplexus című regény, amelyben a jelen idejű hős körül megjelennek a történelemből ismert alakok is, mintegy írói kivetítéseként az értelmiségi lélek és tudat totalitásának. És akkor Konwicki történelmi miszticizmusától eljutok Adam Michnik élete reáliájáig: a bialolekai börtönből írt leveléig. Ebben azt fejtegeti, hogy miért nem emigrálhat, amikor Jaruzelski tábornok diktatúrája felszólította a lengyel ellenzékieket: ha nem tetszik, szabadon elmehetnek. Aligha tévedek, hogy az „emigrálni vagy maradni?” kérdés nemcsak lengyel kérdés volt, legkevésbé a nyolcvanas években. Michnik pontosan tudta, hogy a kommunista hatalom által adott kegy a lengyel értelmiség önkéntes alapon történő megtizedelése lett volna. És akkor még csak a nyolcvanas évek eleje volt. Kevesen hitték, még kevesebben tudták, hogy a kelet-európai diktatúráknak hamar vége lesz. Lett ez még cifrább is 1982-ben, amikor az internáltak számára felkínálták: ha felhagynak a tevékenységükkel, s ezt írásba is adják, akkor szabadon engedik őket. Michnik tudta, hogy a reményről akarták lemondatni őket. Annak a reményéről, hogy valaha is szabadság, becsület és demokrácia lesz. Van Michnik könyvében egy interjú, amit abszurd módon Wojciech Jaruzelski készített a szerzővel. Nem tudom, olvas- tam-e ennél nagyobb abszurditást. Bár Gyűlölet nélkül lett az interjú címe, elolvasva mindezt, igazán nem tudom, nem csírázott-e ki bennem a megfoghatatlan gyűlölet mindaz iránt, aminek részese, fél- revezetettje, tudatos értelmezője és tagadója voltam, illetve vagyok. Ezt el kell olvasni mindenkinek, aki érteni akarja az 1990 előtt és után történteket. Az oldalt írta: Dusza István A téboly leírhatatlan, de eljátszható ISMERTETŐ „Szülői házába tér meg a fiú, de háza már nem ház. És a fiú sem fiú.” Ezeket a szavakat mondja Henryk az Esküvő című Gombrowicz-da- rabban (Spiró György ford.), amely a nagy lengyel drámaírónak a Kalligramnál megjelent kötetében olvasható. Nem véletlen, hogy a szerző minden darabjában a létezés, tehát az ember, a világ, az erkölcs és a szellem formáit keresi. Maga is ebben a keresésben alkotott. Az emigráció, amelybe szinte a történelem fintoraként Dél-Ameri- kában utazgató turistaként belecsöppent, a II. vüágháború kiváltotta formai zavarok miatt lett kényszerű vállalása. Az erkölcs maradt, de a formai zavar, amely a vüágpoli- tikában a fasizmus, majd a kommunizmus jelentkezésével következett be, mindezt abszolút mértékig viszonylagossá tette. Régi és új bölcselők hirdették, hogy abszolút erkölcsiség a földön nem létezik, s viszonylagosságainak változásait a formák - politika, államhatalom, társadalmi berendezkedés, ideológia - idézik elő. Az őrült formák - tehetném hozzá, hiszen az elmúlt huszadik század az emberiség létezésének formáit őíjítette meg. Ennek kimondása minden egyes Gom- browicz-dráma, de erről beszél regényeiben is. Mondhatnánk azt is, hogy az egyik legtöbbet játszott drámája - Yvonne, burgundi hercegnő - révén egészen közel került hozzánk ez a gondolatiság. A kassai Thália Színház korábbi előadásában látott Yvonne rendezői értelmezésével vitatkoztam ugyan, de Yvonne-nak mint a létezés egyik lehetséges megnyilvánulásának Ban- dor Éva által megformált módozata felejthetetlen marad. Olyan ez a helyzet, mintha tudathasadásos kritikusként, mindegyre az a kevés jutna eszembe, amihez kapcsolható a gombrowiczi lényeg. Az a lényeg, amely a Drámák kötetben jelen való, pontosan megállapítható és kimutatható. Tartok tőle, hogy az Esküvő és az Operett, éppen a monumentalitása miatt, továbbra is ritkán jelenik meg a magyar, de a szlovák színpadokon is. A létezés erkölcsi formáinak a totális lebomlása leginkább akkor mutatható meg a színpadi látvány teljességében, ha a megőrült forma tökéletesen látható. Márpedig hiába a mesterien felkészült színész, a látni és gondolkodni tudó rendező, ha az egyre inkább elszegényedő közép-európai kis színházak képtelenek lesznek a gombrowiczi totális formai lebomlás vizuális kifejezésére. A nagyok meg a hazug formákkal bajmolód- nak. Addig is a magamfajta olvas és keresi az örök erkölcs formáját. Hogy ez lenne maga a mindennapi élet? Talán. Csak hát még minden olyan formátlan a krisztusi erkölcs formájához képest. (Kalligram, 1998) Pályi András Suszterek és szalmabáb című könyve. Kis lengyel breviárium. Széles látószögű körültekintés RECENZIÓ A szerző személye immár köreinkben is ismert. Nemcsak a Kalligram Kiadónál megjelentetett könyvei (Éltem. Másutt. Túl. - Három kisregény) és műfordításai (Grotowski: Színház és rituálé. Gombrowicz: Drámák - Yvonne, burgundi hercegnő) révén, hanem a tavaly novemberben megtartott kassai Thália Fesztivál előadójaként személyesen is megismerhettük. Mintegy lengyel breviáriumként olvasható a Suszterek és szalmabáb című kötete, amelynek az igencsak sokat mondó Lengyel színházak, lengyel írók, lengyel sorsok alcímet adta. Nem szeretem a számmisztikát, ezért semmilyen jelentőséget nem tulajdonítok annak, hogy hét téma köré csoportosította több mint húsz esztendő alatt írt színikritikáit, irodalmi kritikáit, recenzióit, publicisztikai írásait, esszéit, tanulmányait, politikai elemzéseit, naplószerű jegyzeteit. Olvasva a kötetet, mindegyre a kortársi visszarévedés érzése kerített hatalmába. Legelőször azok az emlékeim jöttek elő, amelyek a nyolcvanas években a Teatr lengyel színházi folyóiratot szótárazva olvasva születtek. Most összecsengtek az akkori gondolataim és a Pályi által leírt színházi előadások közvetlen élményei a legkiválóbb lengyel írók és költők műveinek reflexióival. A kötete alapján is bizonyítható: Pályi András az egyik legszimpatikusabb közvetítője a lengyel irodalomnak, színháznak, szellemiségnek. Legalábbis számomra nincs szimpati- kusabb módszerbeli szemlélet, mint a szubjektív - olykor kritikus - vélemény mentén is meglátható pontosság, széles látószögű európai körültekintés és a választott témái kapcsán megfogalmazott eredeti gondolat. Ez a kötete újbóli visszaigazolása annak a felfedezői szándéknak, amit a ’60-’70-es évek itteni magyar irodalmárainak legjobbjai - elsősorban Tőzsér Árpád és Tóth László - Zbigniew Herbert, Tadeusz Róze- vicz és társaik műveinek közvetítésekor követtek. Ezért sem véletlen, hogy Pályi kötetében kiemelt helyen - a Nemzeti dráma a Marszal- kowskán című kritikájának bevezetőjében - konkrét utalást tesz arra a tényre, hogy a szerinte a lengyel színjátszás alapművévé lettTadeusz Rózevicz Kartoték című darabját Kerényi Grácia mellett Tőzsér Árpád is lefordította magyarra, igaz, ő magyar címet adott neki. Az Adattárat tudomásom szerint be is mutatta a Gálán Géza vezette színházi csapat. Azóta, ha jól számolom, csak Rózevicz Fehér házassága (Komáromi Jókai Színház), egy lengyel gyűjtésű profanizált passiójáték és Gombrowicztól az Yvonne, burgundi hercegnő (Thália Színház) került bemutatásra. Nem sok, tehát lenne mit törleszteni. Már ha tudatosodik valakiben is, micsoda hatalmas, Nobel-díjasokat is magába foglaló írói és költői kör az, amelyhez Pályi írásai közelebb visznek. Nem kevésbé a haláluk után is legendákkal övezett színházi zsenik: Jerzy Grotowski és Tadeusz Kantor, vagy a film nyelvét megújító nagy lengyel rendezői iskola tagjai: Andrzej Wajda és Krzysztof Zanussi. Pályi András kötete minden szenvedélyes olvasónak kalauza lehet a jól vagy jobban megismerhető lengyel szellemi közegben. Olyan ember fog kézen bennünket, aki a „szamizdatos” időkben és a szabad Lengyelországban is otthonos volt. Legjobban ahhoz tudnám munkáját hasonlítani, mint amit Varga György tett a cseh kapcsolatokban, így aztán nem véletlen, hogy Pályi is diplomata lett, a varsói Magyar Intézetet vezette négy esztendeig. Abban az időben, amikor már nyilvánvalóvá kezdett válni, hogy a szabadság és a demokrácia nem feltétlenül segít megőrizni a lengyel-magyar barátság történelmi bokrétáját az új kalapok mellett. (Kalligram, 1998) Leszek Kolakowski filozófiai kiselőadásai eredetiek, izgalmasak, vitára ingerlők A lengyelek és apró-cseprő gondj aink Nem mindennapi sorozat volt az oxfordi egyetemen, de Amerikában is sok helyen tanító filozófustól az, amit a Duna Tévében is láthattunk- hallhattunk tavaly. Ugyan megjelent magyarul is a Kis előadások nagy kérdésekről című válogatás, amelynek egy-egy darabját abban a fentebb már említett tévésorozatban is megismerhettük. Nem az a fontos, hogy végül is a Kalligramnál szlovákul megjelent Kolakowski-szövegekkel találkoztam először, hanem az a hármas visszacsatolás, amely a lengyel- szlovák-magyar szellemi áramlás és az európai gondolkodás között működött, s talán még működik is. Már ha hagyják, és mi, olvasók is úgy akaijuk. De ki is az a Leszek Kolakowski, aki nem mai gyerek? Ha azt mondom első síkon, hogy filozófus, talán sokakat elriasztok attól, hogy magyarul vagy szlovákul elolvassák a Kis előadások nagy gondokról (Maié prednásky o vel’k^ch problémoch) című kötetét. De amikor leírom, hogy a hatalomról, a dicsőségről, az egyenlőségről, a hazugságról, a toleranciáról, az utazásról, a tisztességről, a közösségi felelősségről, a forgandó szerencséről, a nagy árulásokról, az erőszakról, a szabadságról, a fényűzésről, az unalomról, a matematika és a misztikum kapcsolatáról elmélkedik, mindenki sejtheti: ez az ember nem a filozófia elvont világába akar bennünket berángatni. Ennek megfelelően minden kiselőadásában eredeti, izgalmas és vitára ingerlő. Gyanakszom, hogy ez is a célja. Ha figyelmes „vitapartnerei” vagyunk, felismerjük: anélkül, hogy kimondaná a dolgokat mint témákat, mindaz, ami tavaly Jugoszlávia bombázásakor lelki és erkölcsi bizonytalanságként összesűrűsödött bennünk, az megtalálható az erőszakról leírt gondolataiban. Ezeknek lényege, hogy pontos különbséget tesz az értelmetlen és a célját tekintve érthető erőszak között. Amikor azon töprengünk, hogy a gazdagság és a szegénység annyira szemben álló világában élve mit kezdjünk az igazságossággal, Kolakowski rádöbbent, hogy a jogok és a kötelességek egyenlősége az egyetlen lehetséges út a gazdagság és a szegénység közötti űr csökkentéséhez. Hogyan? Ha a jogok és a kötelességek mindenki számára azonos erejűek, akkor nem csupán a pénz diktál. A gazdag lehetőségeihez képestjáruljon hozzá nagyobb darabbal a kötelességekhez, de ezért ne kapjon nagyobb jogokat. Szép gondolatok, de ehhez legalább az elveikhez ragaszkodó politikusok és mindezt rajtuk minimálisan négyévenként számon kérő felelős állampolgárok kellenek. (Kalligram, 1998)