Új Szó, 2000. január (53. évfolyam, 1-24. szám)
2000-01-26 / 20. szám, szerda
> ÚJ SZÓ 2000. JANUÁR 26. Kultúra E Beszélgetés Neil Codling billentyűssel és Richard Oakes gitárossal, a kilencvenes évek egyik legmeghatározóbb brit könnyűzenei csapatának kikiáltott Suede tagjaival P I Zene, amely a fejekbe is eljut Neil Codling: „Ma már a fővonalba tartozunk." ha megpróbálom, elvégre én is „bárki” vagyok. Harmadikos középiskolás voltam akkor, egy évem még hátravolt, ez zavarta leginkább a többieket, mert már látták lelki szemeik előtt a lapok szalagcímeit. Zeneileg viszont azonnal egymásra találtunk, minden klappolt, azaz nagy szerencsém volt. Valószínűleg én voltam Anglia legszerencsésebb tizenhét éves sráca abban az évben. Milyenek lettek azok a bizonyos szalagcímek? Eléggé vegyesek. Sokan úgy vélték, meggondolatlan húzás volt bevenni a bandába egy „fiatalt”, mások meg annál kíváncsibbak voltak a következő albumra. A Coming Up aztán elég meggyőzőre sikerült ahhoz, hogy elhallgassanak a vészmadarak. Mi volt a helyzet a Butler- dalokkal? Koncerten megkerül- hetetlenek. Meg sem próbáltam utánozni őt. Nem erre volt szükség. A banda fejlődése nem állt meg; a többiek is állandóan kísérleteztek a koncerteken, hát én sem fogtam vissza magam. Egyenrangú társnak tekintettek rögtön az elején. A régi dalokat pedig mindenki másképp játssza, mint annak idején, hiszen az ember változik. Hasonló a zenei ízlésetek? Mégiscsak tíz év van közted és Brett között. Ez érdekes dolog, ugyanis az alapján, amit hallgatunk, ő tűnik fiata- labbnak. Brett odavan az Asian Dub Foundation, a Beastie Boys és egyéb hip-hop zenekarokért, én pedig inkább a gitárzenét szeretem, azaz a „konzervatívabb” rockzenét. Lassan egyedül vagyok az ízlésemmel. Ha megnézed a slágerlistákat, nagyon kevés gitárközpontú zenekart találsz rajtuk. Most ilyen „ultra-pop” időszakot élünk. Ami persze nem baj, minél nagyobb a mozgás, annál jobb. Olvastam valahol, hogy a Suede- et a huszonegyedik század zenekarának kiáltották ki. Ez biztató. A legutóbbi lemez felvételeinél azon igyekeztünk, hogy időtlen albumot csináljunk, olyat, mint mondjuk Róni Size 1997-es albuma, amelyen nem hallani, hogy két évvel ezelőtt készült. Sok lemez már a megjelenés pillanatában elavultnak hat, főleg, ha még a szövegekben is nyüzsögnek a konkrét utalások a szóban forgó évre. A 21. század viszont szép perspektíva... (Dömötör Ede felvételei) A tavalyi év a Suede éve volt. Ezt bizonyítják a slágerlisták, a zsúfolt stadionok, a lemezeladási statisztikák és a zenekar nyilatkozatai, melynek tagjai valószínűleg 1994 óta nem mosolyogtak any- nyit, mint tavaly. JUHÁSZ KATALIN Komoly rock-szaklapok sorolják őket az évtized legmeghatározóbb brit csapatai közé, Brett Anderson, a frontember pedig egyike a legkeresettebb interjúalanyoknak. Ez az ben és pólóban álltunk ki a színpadra annak idején, hanem igenis megválogattuk a ruhatárunkat. Lehet, hogy ez sokaknál egyenlő a glam-rockkal, én inkább a közönség iránti tiszteletnek nevezném. Nem szeretem a szűk kategóriákat. Attól sem voltam oda, amikor a zenekart a Blur és az Oasis mellett emlegették harmadikként. A legutóbbi albumon megjelent az elektronika is, legalábbis sokkal nagyobb szerepet kaptak a billentyűs hangszerek, mint azelőtt. A koncerteken is ennyire a középpontban vagy? melyik dalnak van a legnagyobb sikere a koncerteken, vagy mi az, ami jobban szól élőben, mint a lemezen. Szerinted mekkora a szerepetek a kilencvenes évek brit könnyűzenéjében? Azt mondják, a Suede nélkül jó néhány stílus nem jött volna létre. A kilencvenes évek elején nagyon szerteágazó próbálkozások voltak Angliában. Ekkor jelentek meg a manchesteri zenekarok, egy addig sosem hallott hangzással, a föld alatt formálódott a dance-színtér, szóval nagyon egészséges, inspirativ környezetben kezdtünk zenélni, az úgynevezett független, vagy alternatív műfaj születésének idején. Aztán az irányadó bandák egymás után oszlottak fel, és légüres tér keletkezett. A Suede ekkor robbant be a köztudatba, azaz tulajdonképpen szerencsénk volt. Jól előkészített terepre érkeztünk, az alternatív zene ugyanis akkor már eladható volt, és kivívta a szakma elismerését is. A kezdeti megtorpanás után tehát mindenki arra várt, hogy jöjjenek az új „úttörők”. Nekünk sokkal könnyebb volt felkerülni az első tízbe, mint az elődeinknek, akik legjobb esetben is csak a slágerlisták negyvenedik helye körül mozogtak. Ezáltal a független zenéből fővonalbeli zene lett. Mennyire tartod alternatív zenekarnak a Suede-et? Ma már a fővonalba tartozunk. A legelső kislemezünk a 47. helyen végzett, a második már a 17.-en, ez rakétagyorsaságnak számít. A fiatalok, az új nemzedék hamar elfogadott minket. Ma már megtörténhet az, ami tíz éve elképzelhetetlen volt, hogy egy alternatív zenekar vezesse egy időben a független és a „mainstream” slágerlistát. Ez a dobás nekünk is sikerült. Szerepe van ebben a Music Televisionnak? Igen, mindenképpen, hiszen a zenés csatornák hatása óriási, a Music Televisioné különösen. Aki ott nem szerepel, az sokkal nehezebben kerül be a köztudatba. A másik fontos dolog a fesztivál-szereplés. Ha meghívják a zenekart a legfontosabb fesztiválokra, már félig nyert ügye van. Mi a kezdetektől fogva rengeteget léptünk fel jelentős helyeken. Aztán egyszer csak észrevettük, hogy egyre több kezdő banda emleget minket, amikor a meghatározó zenei élményeikről faggatják őket. Ez nagyon hízelgő volt, mert nem mondhatnám, hogy tudatosan csináltuk, amit csináltunk, nem terveztük meg előre a dalokat, minden olyan spontánul jött. Elképzeléseink persze voltak, de ez olyan, mint amikor egy álmot akarsz filmen reprodukálni. Amit legbelül hallasz, az nem biztos, hogy pont úgyanúgy hangzik majd a lemezen. A hallgatókhoz viszont csak a lemez juthat el, ők nem hallják, ami a fejedben szól. Valamiféle eszményt próbáltok tehát megközelíteni? Igen, ez egy hosszú és folyamatos tanulási időszak. Lehet, hogy végtelen. Mindez öt embert érint. Sokkal könnyebben rögzíthetném a fejemben kóválygó dolgokat, ha egyedül alkotnék, de hát ettől szép a csapatmunkát! A nehézsége teszi vonzóvá. Ezért távozott a zenakarból néhány évvel ezelőtt Bemard Butler, aki az összes addigi dalotokat írta? Vagy ez tabu téma? Nem, nyugodtan beszélhetünk róla, szinte sohasem ússzuk meg ezt a kérdést. A legtöbb kritikus eltemetett minket 1994-ben, amikor ez a dolog történt. Azt hitték, a Suede-nek Bemard nélkül annyi! Szerintem épp fordítva van. Akkor lett volna vége a zenekarnak, ha Bemard velünk marad. Azóta is készíti a lemezeket, jól elvan, ahogy mi is remekül elvagyunk. Nem zavarjuk egymás köreit. A hosszú viaskodást követően megüresedett gitárosi posztra az akkor már Európa-hírű zenekar Elképzeléseink persze voltak, de ez olyan, mint amikor egy álmot akarsz filmen . reprodukálni. \> egy tizenhét éves fiút választott, aki nemcsak helyettesíteni, de feledtetni is képes volt összeférhetetlen elődjét. Richard Oakes ma is csupán huszonkét esztendős, és meglepően közvetlen ember. Hogyan találtak rád? Inkább úgy mondanám, hogy én találtam rájuk. Szabályos meghallgatást hirdettek, amelyre bárki jelentkezhetett. Azt mondtam magamban: nem veszthetek semmit, Suede - a huszonegyedik század zenekara? Richard Oakes: „A Coming Up elég meggyőzőre sikerült ahhoz, hogy elhallgassanak a vészmadarak.” oka, hogy a tavalyi budapesti Pepsi Szigeten nem ő, hanem a folyamatokat a színpad bal oldaláról irányító Neil Codling billentyűs, valamint Richard Oakes, a tizenhét évesen „szerződtetett” gitáros mutatkozott megközelíthetőnek számunkra. A Velvet Goldmine című film bemutatója óta újra érdekes lett a glam. Sokak szerint ez a tény repítette a Suede zenekart ismét az érdeklődés középpontjába. \\ Jól előkészített te- r repre érkeztünk, az alternatív zene ugyanis akkor már eladható volt, és kivívta a szakma elis- mérését is. \v Annak idején én lepődtem meg a legjobban, amikor az első kritikák glam-bandának tituláltak bennünket. Angliában ez már csak így megy: mindent el kell látni egy címkével, így sokkal egyszerűbbé válik a kritikusok dolga. Csak azt kell eldönteni, mennyit produkál valaki a saját kategóriáján belül. Mi már vagy nyolc éve nagyjából . ugyanazt csináljuk, és a legkülönbözőbb jelzőket kaptuk. David Bowie hatása viszont vitathatatlan... Jó, legyen, jelentős művésznek tartjuk őt, a dallamai egészen elbűvölőek, ami pedig a külsőségeket illeti, egyike a legtudatosabban építkező rockzenészeknek. Neki köszönhetjük, hogy nem farmerNem, továbbra is Brett a zenekar abszolút frontembere. A show az ő dolga, az enyém pedig a háttérmunka, ez való igazán nekem. Imádok a stúdióban pepecselni egy-egy effektussal, és persze én is a saját hangszeremet nyomnám előre, úgy, mint a többiek. A Head Music tényleg elektronikusabbra sikeredett, ez közös döntés volt, sok mindent kipróbáltunk, aztán kompromisszum született. Ha csupán rajtam múlt volna, talán még „gépiesebb” hangzású lemez születik. Friss, mai zenét akarunk játszani, olyat, ami az emberek fejébe is eljut, nemcsak a szívébe. Ezért a Head Music-cím? Ezért is... Sokáig kerestünk egy frappáns, egyszerű, de sokatmondó címet, aztán valaki kitalálta, hogy próbáljuk meg jelzőkkel illetni a zenénket. Ha már mindenképpen kategorizálni kell, jobb, ha mi magunk tesszük ezt. A lemezkiadó mennyire beszél bele a munkátokba? Semennyire. A legtöbb zenekar nem döntheti el például, hogy mely dalokból legyen single. A mi szerződésünk minden apróságra kitér, többek között erre is. Nem tudnánk olyan kiadóval dolgozni, amelyik nem tartja tiszteletben a véleményünket. Ez viszont fordítva is működik. Vannak dolgok, amelyekhez egyszerűen ők értenek jobban. Mi zenészek vagyunk, ezt tudjuk csinálni, nem is akarunk foglalkozni az úgynevezett pop-biznisszel. Nincs időnk például azt figyelni, hogy melyik országban hogyan fogynak a lemezeink. Azt viszont le tudjuk mérni,
