Új Szó, 2000. január (53. évfolyam, 1-24. szám)

2000-01-26 / 20. szám, szerda

Szerda, 2000. január 26. 3. évfolyam, 1. szám Peches lemezek vadonatúj anyaggal, tavalyi dátummal, kicsúszva az év végi „besztof'-összesítésekből, karácsony után csereként is hozzájuk lehet jutni Zenére fogékony újszülötteknek Dömötör Ede felvétele JUHÁSZ KATALIN e hónapban tár­gyalt lemezek előadói olyan pechesek, hogy hiába vadonatúj az anyaguk, ta­valyi dátum díszeleg a borítón, mi­vel novemberben, illetve decem­berben kerültek piacra. Az év végi „besztof’-összesítésekből is több­nyire kicsúsztak, mivel objektív okokból nem tudott annyi elfogyni belőlük, hogy befolyásolhatták volna az eladási statisztikát. Emi­att döntöttünk úgy, hogy hagyjuk „veszni” őket, aki pénzt kapott ka­rácsonyra, vagy esetleg be akarja cserélni valamire a papától kapott Celine Dion-lemezt, íme, ezekre is gondolhat. Paula Cola - Amen A hölgyet legtöbben Peter Gabriel egyszeri duett-partnereként is­Minden erőlködés nélkül megszerethető. merték meg, ám ez elég volt a nemzetközi áttöréshez. Első szóló­lemeze, a Grammy-jelölt This Fire óta három év telt el, meglett köz­ben a Grammy-díj is, volt néhány film-betétdal, új zenekar verbuvá­lódott az amerikai énekesnő köré, az Amen című új album pedig már a Paula Cole Band lemezeként lá­tott napvilágot. A zenekart bizony nem is lehet szimpla kísérőként emlegetni, az első albumról megismert simulé- kony, érzelemmel teli, gyengéd, szobatiszta, visszafogott Paula Cole-féle popzene remekül hang­szerelt dalokban tért vissza. Akad némi elektronika is, soul- és R&B- elemek, sötétebb tónusok, ritmus- váltások. Zeneileg érdekes módon nem a single-ként favorizált két dal emelkedik ki (I Believe in Love, Be Somebody), hanem inkább a csendben megbúvó gyöngysze­mek, mint például a Rhythm of Life vagy a Suwannee Jo. A lemez producere szintén Paula Cole, ha­tározott elképzelésekkel rendelke­ző dalszerző-előadóval állunk tehát szemben, aki egyéni stílust teremtett magának. Ez a világ minden erőlködés nélkül megsze­rethető, mint zeneileg, mint az előadásmódot illetően komoly fej­lődés érzékelhető a szerintem ti- zenkettő-egy tucat bemutatkozó albumhoz képest. Az új dalok ka­rakteresebbek és kevesebb bennük a „művészkedés”, ráadásul szinte bármelyik korosztály figyelmébe ajánlhatóak. Ámen. (Warner Music 1999) Dream Theater - Scence From a Memory Ezt a zenekart felesleges bemutat­ni, annyit mondunk csak, hogy rockzenére fogékony újszülöttek sürgősen kezdjék el az ismerke­dést, melyre legalkalmasabb a „Once in a Livetime” című dupla koncertalbum. A legújabb korong egy rendhagyó kezdeményezés a zenekar életében, összefüggő tör­ténetet követhetünk végig, vala­hogy úgy, mint a Pink Floyd-féle Fal esetében. (A nyitószám még emlékeztet is valamelyest Roger Waters dallamvezetési praktikái­ra). Ezt a fajta zenét progresszív rocknak nevezték el a hetve­nes-nyolcvanas években, amely szakkifejezés elég hülyén hang­zott már akkor is, ha másért nem, hát azért, mert az így jelölt zene­karok fölött mára ugyancsak eljárt az idő. Ez a veszély egy ideig nem fenyegeti az Álomszínház legény­ségét: hangszereik virtuózai ők, a gitárnyüstölés mellett nem feled­keztek el a tetszetős dallamokról sem, sőt most történetmesélésből is jelesre (vagy inkább egy mí­nuszra) vizsgáztak. A dalok való­ban összetartoznak, bár a CD­booklet tanulmányozása sokat se­gít a műélvezetben. A lemez zene­ileg sem fullad unalomba, ez a csapat ismét továbbfejlesztette a hetvenes évek rockmágusainak trükkjeit. A dolog tényleg úgy mű­ködhet, mint a bűvészeknél, akik újabb és újabb generációkat ejte­nek ámulatba a partnernő kettéfű- részelésével. A régi rajongók pe­dig bennfentes képpel mosolyog­nak, ők már azt is tudják, hogyan csinálja a trükköt kedvencünk, de azért szívesen csodálják meg újra. John Petrucciék után viszont alig­ha érhet el bárki ebben a műfaj­ban világsikert, igaz, nem is tüle­kednek túl sokan a nyomukba. A mai tinik fülének ugyanis túlzot­tan steril a hangzása, túlzottan tö­kéletes a keverés, és gondosan ki- dekázottak az egyes hangszerek, ezáltal halkabb az a bizonyos „lá­zadó hang”, amiért a rockzenét szeretjük. (Warner Music 1999) Phil Collins, Mark Mancina - Tarzan (filmzene) Magát a rajzfilmet a mozikban de­cemberben mutatták be nálunk, az időzítés tökéletes, mint mindig, ha új Walt Disney-multifilm kerül pi­acra. Teljes siker, a családok vo­nulhattak a mozikba a téli szün­időben, hiszen Tarzant, a dzsungel királyát látni kell. Jó ideje kísérik a multirajzfilmeket filmzene-leme­zek, tudják ezek az amerikaiak, hogyan húzhatnak le egy produk­tumról húsz bőrt. Itt vannak már a Tarzanos pólók, tolltartók, matri­cák, a McDonalds-nál Tarzan- figurát adnak a Happy Meal- menühöz, a szülők pedig megve­hetik a gyereknek ráadásként ezt a lemezt is. Ez járt a fejemben, amikor betet­tem a korongot a lejátszóba, a vég­sőkig halasztgatva ezt a mozdula­tot, mivelhogy Phil Collinst nehe­zen viselem el, amióta a Genesis helyett, illetve még a régi, Peter Gabriel-es Genesis helyett szóló­ban nyomul. Nos, Phil ezúttal bele- tenyerelt a tutiba. Nyálas hangja, lágy dallamai és nagyúri hangsze­relési megoldásai épp egy Disney- rajzfilmhez passzolnak. Először csinált ilyesmit, ám meg sem kell várni a lemezeladási statisztiká­kat, azonnal mondhatjuk: jól tette! Komolyan semmi kifogásolható nincs a korongon, a kiskorúak nyu­godtan hallgathatják otthon is a mozikban megismert filmzenét. A pár slágerre finanszírozott és való­ban slágerré vált dal mellett zene­kari darabok is vannak rajta, me­lyek Mark Mancina, az általam nem ismert, de attól még minden bizonnyal közismert zeneszerző munkáját dicsérik, néha már a ko­molyzene határait súrolják, de a maestro azért vigyáz arra, hogy ze­néje ne legyen nehezen emészthe­tő a kicsik számára. Olyan ez, mint egy „nevelő koncert” (az idősebb gyerekek tán még emlékeznek a kifejezésre). Azaz tökéletesen rá lehet nevelni a gyerekeket a ko­molyzenére, ha hároméves koruk­tól ilyesmit hallgatnak, és közben maguk elé képzelik Tarzant, a dzsungel királyát. (Warner Music 1999) Diákok előadása Faust tragédiája ZACHAR ANIKÓ 2000-ben kerül bemutatásra az a német nyelvű játék, amely Goethe és Madách műveiből ké­szült Varga Emese rendezésé­ben. A komáromi Selye János Gimnázium diákjai adják elő. A darab főszereplői: Kovács Péter, Fél Krisztián, Szabó Erika, Ry- savy Gábor, Borsicky Adrián. Je­lenleg még folynak a próbák Szénássy Edit tanárnő vezetésé­vel. Mindez egy projektum meg­valósítása. Socrates nevét viseli az Európai Közösség oktatási programja, melynek része a kö­zépiskolák munkáját koordináló Comenius-program. Ezúttal há­rom iskola dolgozik együtt, a weissenfeldi Goethe Gimnázi­um, az olasz sorai Gioberti Gim­názium és a komáromi Selye Já­nos Gimnázium. A feltétel csu­pán az volt, hogy két európai uniós tagállamnak kell részt vennie a munkában, és harma­dikként kapcsolódhatnak be kö­zép- és kelet-európai országok. A Socrates-program céljai között szerepel az idegennyelv-oktatás minőségének javítása, tapaszta­latszerzés és az európai identi­tás erősítése. A téma adott volt: egy nemzetközi költő időszerű­sége. A német iskola Goethe műveiből készített színpadi ösz- szeállítást, az olaszok saját anyanyelvükön egy 19. századi költő művei alapján zenés-tán­cos művet terveztek. A műsor két nagy egyéniség, Goethe és Madách gondolatainak idősze­rűségén alapul. Az irodalmi mű­vekből merített szép gondolato­kon kívül sok-sok élménnyel és tudással gazdagodnak a szerep­lők. A délutáni próbák során so­kat beszélgetnek Madách és Goethe műveiről. Ezek jelentik az igazi nyelvtanulást, mert játé­kos formában gazdagítja szókin­csüket és tökéletesíti német- nyelv-tudásukat. Az USA-ban „minden mindegy"-kábítószernek számít, a legalsóbb rétegek fanyalodnak rá, akik nem akarnak tíz-tizenöt évig szöszmötölni lassú önmegsemmisítéssel Szegény ember olcsó JUHÁSZ KATALIN kokainnal él gy új szerről lesz szó az alábbiakban, amelyet ugyan ná­lunk egyelőre csak elvétve lehet besze­rezni, ám ami késik, nem múlik, akár hónapokon belül kínálhat valaki nektek is „tuti anyagot, baromi olcsón”. Ha ez bekövetkezik, hagyjatok ott csa- pot-papot, és meneküljetek, mert minden bizonnyal a crack nevű kábítószerről van szó. A crack kö­nyörtelen valami, három alkalom elegendő a függőség kialakulásá­hoz, leszokni róla pedig szinte le­hetetlen, legalábbis sokkal nehe­zebb, mint a heroin esetében. Ha a kolumbiai fennsíkokon ősho­nos kokacserje leveléből nyert ha­tóanyagot nem finomítják tovább, csak „felfőzik”, a végeredményt nevezik népiesen „krek”-nek. Ez a szer a tiszta kokainhoz képest te­hát rendkívül szennyezett, viszont jóval olcsóbb. A nyolcvanas évek közepén, amikor az amerikai nagyvárosok arisztokráciája a ko­kainhoz fordult, a fekete gettók népe is megtalálka a maga kokain­származékát. A fogyasztó gyakran nem is tudta, mit szív, csak annak örült, hogy három dollárért kínál­tak neki egy adagot a százdolláros kokain helyett. Aki kapcsolatba került a crackkel, annak csak a na­pi adag megszerzése a cél, mely természetesen szentesít minden eszközt. Hatásának ideje mind­össze néhány perc, a rövid eufórikus állapo­tot hosszú levertség és depresszió követi. Hatásának ideje mindössze né­hány perc, a rövid eufórikus álla­potot hosszú levertség és depresz- szió követi, ha egyáltalán, ugyanis a szer drasztikusan felpörgeti a szívet és emeli a vérnyomást, azaz már a „repülés” közben bele lehet halni egy infarktusba. Erősen hat az agresszív ösztönökre is, továb­bá paranoid skizofrénia és egyéb pszichés zavarok alakulhatnak ki a használónál. Az Egyesült Álla­mokban amolyan „minden mind- egy”-kábítószernek számít, a leg­alsóbb rétegek fanyalodnak csak rá, akik nem akarnak tíz-tizenöt évig szöszmötölni lassú önmeg­semmisítéssel. Európa ostroma még nem kezdődött el, a nagy át­törés természetesen Hollandiában indult, érdekes módon csak a nyolcvanas évek végén. Hála a jól kiépült kelet-nyugati útvonalnak, szinte szinkronban fognak meg­halni az első áldozatok London­ban, Berlinben és a volt szocialista országokban. A crack igazi kelet-európai szer: olcsó, szennyezett, és hamar meg­szabadít a földi élet nyűgétől: az oktatófilmekből ismert drogkarri­er mentén nyílegyenesen lehet ha­ladni a szellemi és fizikai megsem­misülés felé. Nálunk még csak elvétve hallani róla, de nem árt résen lenni. A rendőrség is készül lélekben, mi­vel az amerikai statisztikák elég sötétek. Ahol a crack megjelent, ott ugrásszerűen nőtt a gyilkossá­gok és más brutalitások száma. A keleti explózió dátuma csak a ke­reskedők érdekeitől függ. Üzlet­nek végülis nem rossz, biztos és hűséges vevőkört jelent a dílerek- nek, bár nem túl hosszú távon. Csak az érzékelhetőség kedvéért: néhány éve az USA-ban a kolum­biai maffia szüneteltetni kénysze­rült az árusítást, mert minden dí- lerük meghalt. Ha idehaza is zavartalanná válik az ellátás (és miért ne válhatna?), akkor az eddigieknél sokkalta meggyőzőbb intézkedésekre lesz szükség. Ismerve a hazai egész­ségügy helyzetét és a drog-téren általában tanúsított fürgeségét, nem sok jóra lehet számítani. Leg­jobb esetben is csupán „a folyama­tok gyorsulásának lassulását” lesznek képesek elérni, és akkor még nem beszéltünk a bűnözés növekedéséről, a kiskorúak két­szeresen is veszélyeztetett helyze­téről és a kábítószermaffiák egy­más közti féltékenységi ügyeiről, melyeket az amúgy is túlterhelt rendőrállomány nehezen tudna megfékezni. Talán felesleges vész­madárkodásnak tűnhet mindez, de a partidrogok, az extasy tablet­ta és a speed villámgyors elterje­dése azt bizonyítja, kereslet bi­zony van. Reméljük, a kínálat egy ideig még várat magára. Tóth Lehel illusztrációs felvétele

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents