Új Szó, 2000. január (53. évfolyam, 1-24. szám)
2000-01-20 / 15. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2000. JANUÁR 20. Kultúra EL Solymosi Tamás: „ Ilyen típusú táncosból, mint amilyen én vagyok, pillanatnyilag nincs sok a piacon. Nem beképzeltségből mondom, csak látom, amit látok." Hét bő esztendő után most jött ki a póker Bécs balettcsászára 1993 őszétől Solymosi Tamás. Nincs még egy szólótáncosa a Staatsopemek, aki alkatával, megjelenésével, egyéniségének varázsával többet tudna hozzátenni bármelyik szerepéhez, mint ő. Sikerben, elismerésben meg is kapott mindent, amit az osztrák fővárosban megkaphatott. SZABÓ G. LÁSZLÓ Solymosi Tamás éppen ezért úgy érzi, az elkövetkező években többet fog utazni, külföldi társulatoknál vendégeskedni. Bécsből pedig, ha úgy alakulnak a dolgai, el is szerződik. Az is lehet, hogy már az évad végén. Augusztus közepétől január első napjaiig nem nagyon láthatta a Staatsoper közönsége. Nem az történt, hogy összeveszett az igazgatójával, és ment, amerre hívták? Én nem veszekszem soha, senkivel. Ha látom, hogy beborult az ég, és pillanatokon belül villámlani fog, inkább elvonulok. Tehát otthagyom az illetőt. Olyan szintre én nem megyek le, hogy nekem vitáznom kelljen. Ha pedig tévedtem, kiderült, hogy a másiknak van igaza, bocsánatot kérek, és meghajlok előtte. De a veszekedés, a hangos szóváltás nyem, a tánc foglalkoztat, az, hogy holnap többet nyújtsak, mint ma vagy tegnap. Sejtem, mire gondol. Hálás az ellenségeinek, mert minden szúrásukkal sarkallják. Ha csak sarkallnának! Arra várnak, hogy csináljak már valamit. Hogy visszaüssek. Pedig az évek során már megtanulhatták volna, hogy nem ütök és nem rúgok vissza. Nekem másra kell az energia. Szeptemberben Amerikában táncolt. Ez a tavalyi vendégszereplés folytatása volt? Nem. Most Miamiba hívtak meg három gálára. Eddig, úgy érzem, nagyon lojális voltam Béccsel. A legtöbb meghívást lemondtam, mert a Staatsopert tekintettem első színházamnak. Nyugodt szívvel kijelenthetem: százszázalékosan kiszolgáltam őket. Aminek az lett az eredménye, hogy azt gondolták, azért nem megyek sehova, mert nincsenek lehetőségeim. Erre kiderült, hogy vannak. Méghozzá nem is akármilyenek. Ez már tavaly kiderült, amikor elmentem Chüébe és Berlinbe. Azon is elcsodálkoztak. Most sem kellett nagyon ügyködnöm. Jeleztem, hogy szabad vagyok. Ha nem osztanak be szerepekre, akkor beosztom magam én - vendégszereplésekre. De tény és való, hogy ilyen típusú táncosból, mint amilyen én vagyok, pillanatnyilag nincs sok a piacon. Nem beképzeltségből mondom, csak látom, amit látok. A partnemő- im emelgetéséhez elég erős vagyok, a magasságommal nincs baj, az orosz technikát pedig úgy ötvözöm a nyugatival, hogy az mindenütt pluszt jelent. Tehát foghatom a sátramat és mehetek, bárhol felüthetem. Az is előnynek számít ezen a pályán, hogy elég szívós alkat vagyok. Mondhatnám azt is, hogy konok. Ha valamit meg akarok csinálni, akkor azt addig gyakorolom, amíg meg nem tanulom. Amszterdam után mi következett? New York. Az American Ballet Theater igazgatójával kellett beszélnem. Érdeklődtek, puhatolóztak. A jövőt illetően? Igen. És ha már ott voltam, megnéztem a Tango Argentinót a Broad- way-n. Nagyon jó előadás. Öregek, fiatalok két órán át együtt táncolnak, de úgy, hogy az elképesztő. Minden szám után állva tapsolt a közönség. New Yorkból aztán Texasba mentem Diótörőt táncolni. Vadnyugat és Diótörő? Amerikában évek óta Diótörő-má- nia van. Karácsony táján meg főleg. Én novemberben jártam ott, de a fe,Arra volt időm, hogy kimossam a ruháimat, pakoljak és már utaztam is tovább. nem az én stílusom. A Staatsoper- ben nem történt semmi, csak... ...lehet, hogy épp ez volt a baj? Nem történt semmi, mert, ki tudja, miért, nem történhetett? Szűkült a repertoár, kevesebb kihívással kellett szembenéznie? Egyrészt. Az érem másik fele viszont azt mutatja: külföldön mindig izgalmasabb helyzetekbe kerül az ember, mint a saját színházában, ahol már mindenkit ismer. De az sem jó, ha sokat utazom. Nekem igen, csak másoknak nem. Minél több meghívást kapok, annál furcsábban néznek rám. Még el sem kezdődött az évad, amikor útnak indultam. Hat hetet töltöttem Amerikában, aztán ugyanennyit Amszterdamban, de volt egy tíznapos amerikai utam is, legutóbb pedig egy hétre hívtak New Yorkba. Közben persze Bécs- ben is táncoltam. Az előadásokra mindig visszajöttem. Egy nap alatt bepróbáltam, amit mások két hétig gyakorolnak. Jöttem, láttam, győztem. És megint elmentem. Amit sokan mind a mai napig képtelenek feldolgozni. Az igazgatója sem? Én általánosságban beszéltem. Nagyon sokan szeretnék olyan fokon és azt csinálni, amit én, csak nem tudják. Ezért viselkednek aztán úgy, ahogy. Fáj nekik, hogy más utakon járok. De nem haragszom én senkire. Ez az ő gondjuk. Nekem másra kell figyelnem. Engem a teljesítméJöttek is sorra a meghívások. A vége az lett, hogy többet voltam külföldön, mint Bécsben. Persze ennek is van hátulütője. Kellemes érzés a vendégszereplés. Új helyek, új arcok, új koreográfiák - de ezzel is vigyázni kell, nehogy rászokjon az ember. Ezután tudniillik nagyon nehéz visszazökkenni a régi kerékvágásba. Megjöttem Amerikából, és rá három napra mentem Amszterdamba. Arra volt időm, hogy kimossam a ruháimat, pakoljak és már utaztam is tovább. Mivel várták a hollandok? A hattyúk tavával. Ugyanott táncolt, ahol egykor szerződtetett tag volt? Furcsán is éreztem magam. A társulat azóta teljesen kicserélődött. Tíz év alatt akkora forgás volt ott is, hogy alig maradt ismerős. De az ott töltött idő nem múlt el bennem nyomtalanul. Tizenévesen, pályakezdő táncosként kerültem a Holland Nemzeti Baletthez. Alighogy elvégeztem a Balettintézetet, már el is jöttem otthonról. Gyönyörű színház gyönyörű termekkel, nagy repertoárral. Most öt előadásra hívtak, aztán hét lett belőle. A végén pedig szóltak, hogyha akarok, januárban akár fél évre is visszamehetek. Annyira kevés a jó táncosuk, vagy ennyire magasra értékelik? Új seprű jól söpör. Ez tagadhatatlan. nyőfák már Texasban is teljes pompában díszelegtek. Nem unatkoztam egyeden órát sem. Az együttes tagjai szinte minden pillanatomat lekötötték. Még lovagolni is elvittek. Aztán dzsipet béreltek, és kint, a rezervátumban megmutatták a bölényeket. Egészen közelről láthattam őket. Kreditem volt a város legnagyobb éttermeiben. Mindenütt az ismerőseim barátai vagy családtagjai dolgoztak, akik láttak az ottani televízióban, és boldogok voltak, hogy náluk ebédeltem. Texas után tíz napra Virginiába utaztam, ahol ugyancsak a Diótörőben léptem fel. Nem unta ennyiszer egymás után? Tömi a diót? Kergettem én a haty- tyúkat is közben. Az meg a másik, amiből elege lehet. Annyi izgalmas koreográfia van! Az amszterdami Rudi von Dantzig alkotása. Gyönyörű produkció. Szép a díszlet, jók a jelmezek, pazar az egész előadás. Ilyen darabban boldogan táncolok. Nyitott vagyok mindenre, amit értékesnek látok. Olyan óriási nagyot már nem tudnák mutatni sehol, az biztos, ha csak nem arra kérnének, hogy a Hattyút táncoljam el. Eddig öt verzióban táncoltam a darabot, és köztük van a legnehezebb változat is. A nurejevi? Az is nehéz, de az amszterdami a legnehezebb. Hiányoltam az idei újévi bécsi koncerten. Az elmúlt években mindig ön táncolta a szólókat. Most New Yorkban, a Lincoln Centerben léptem fel. Újévi gála volt az is. Három előadást tartottunk, és mind a hármat telt ház előtt. Az évad hátralevő részét itt tölti Bécsben? Hívtak a hollandok, hogy menjek el velük egy brazíliai turnéra. Tavasz- szal pedig a Hans von Manen tiszteletére rendezett fesztiválon harmincöt előadást kellene végigtáncolnom. Még nem döntöttem. Kíváncsi vagyok, mit tartogat számomra a Staatsoper balettigazgatója. Nem áll fenn a veszélye annak, hogy ha látják, többet táncol külföldön, mint Bécsben, nem hosz- szabbítják meg a szerződését? Itt az a veszély áll fenn, hogy elvesztem az érdeklődésemet a Staatsoper iránt. Az utóbbi két évben ugyanis elég sok helyre hívtak. Évad végéig, gondolom, Bécsben marad. Csak az a biztos, hogy mi most beszélgetünk. De valószínű, hogy maradok. Addig szól a szerződésem. Aztán lehet, hogy pezsgőt bontunk és elválunk. Az üveget már behűtöt- tem. Könnyű szívvel el tudna búcsúzni? Én nem rakom le a kis székemet soha, sehol. Főleg Ausztriában nem. Az osztrákok nem igazán szeretik a külföldieket. Önnek mégis megadták az osztrák állampolgárságot. Nem is foglalkoztat, ' hogy a kollégáim közül ki hogyan igyekszik feladat- .. hoz jutni. \\ Attól függetlenül nem itt születtem. Hiába fogadnak el, a bőrömön érzem, hogy külföldi vagyok a szemükben. A fejére koppintottak néha? Nem érték el a fejemet. A székemet viszont lökdösték már. Belém- kötöttek párszor. Ha csomagoltan is, de naponta a tudtomra adják, hogy „Vigyázz, ez nem a te hazád!” Lehet, hogy néhány kollégáját inkább az zavarja, hogy az orruk előtt szedi le a tej színét? Én nem fölözöm soha. Őszintén megmondom, az még egyszer sem fordult elő velem, hogy elhalásztam volna valaki elől egy szerepet. Nem is foglalkoztat, hogy a kollégáim közül ki hogyan igyekszik feladathoz jutni. Ha elmegyek egy előadásra és látok valakit a karban, aki érdekeset csinál, arra mindig kíváncsi vagyok. Az ugyanis gondolkodott a szerepén, nekem pedig tetszik, ha egy táncos kitalál valamit. Számolhat még új szereppel, ha alig van Bécsben? Most volt premierem. A Hamupipőkében kaptam „büntetésből” egy kisebb szerepet. Megsértették? Nem engedem, hogy megsértsenek. Ha ezt kapom, ezt táncolom el jól. Öt percben ad annyit, mint másvalaki két órában. Ez a szám még öt percig sem tartott. A Manonba is úgy álltam be, amikor a Staatsoperbe szerződtem, hogy előbb Lescaut-t bízták rám, ami nem nagy feladat. Én főszerepet csináltam belőle, s azóta mindenki erre hajt. A Hamupipőkébe is olyan emeléseket vittem, hogy nem tudom, ki „Bécsben mindent eltáncoltam, ami a repertoáron van." fogja utánam csinálni. Az a lényeg, hogy soha nem szabad kétségbeesni. Színház is van, szerepek is vannak, csak magadra számíthatsz. Bécsben mindent eltáncoltam, ami a repertoáron van. Előbbre itt már semmi sem vihet, legfeljebb csiszolhatom a tudásomat. Megvolt minden, és most kijött a póker. Mintha azt mondaná: könnyű szívvel be tudná csukni maga mögött a Staatsoper kapuját. En ezt már régóta fontolgatom. Azzal, hogy vendégeskedni járok, a belső bombám már be van állítva. Időre ketyeg, és robbanj fog. Budapesten mikor táncolt utoljára? Több mint két éve, a Makrancos Katában. Ez is olyan furcsán alakult. Mindig arra vágytam, hogy a saját házamban maradjak, és onnan menjek mindenfelé rövidebb- hosszabb időre. Nekem ez így lett volna természetes. Csakhogy minden máshogy történt. A Magyar Állami Operaházban meg sem kérdezték tőlem, hogy mit szeretnék, mert hívtak Amszterdamba. „Te úgysem akartál idejönni” - mondták. Ezzel aztán el is dőlt minden. Pedig csak annyi történt, hogy a hollandok korábban hívtak. Hogy az utóbbi egy-két évben semmi jelét nem érzem az otthoni érdeklődésnek, már egyáltalán nem fáj. Ne erőltessük, ha egyszer nem megy. Mindenért megdolgoztam, amit elértem az életben. Még az utolsó gatyámért is. Erre büszke vagyok. Az Óperaházban sosem érezhettem, hogy én ide tartozom. Egyszer valami apróságot kértem tőlük, és akkor is süket fülekre találtam. De nincs baj, nem panaszkodom. Jól mennek a dolgaim. Felkértek már balettigazgatónak is külföldön, ami nagyon megtisztelő, csak hát pár évig még táncolni szeretnék. Aztán meglátjuk, mi lesz. Sokat tanultam, sok mindent láttam az elmúlt évek alatt. Akármerre jártam is a világban, mindenütt ragadt rám valami. A tudást pedig, ez már régi nagy igazság, nem veheti el tőlünk senki. „Nem engedem, hogy megsértsenek." (Dömötör Ede felvételei)
