Új Szó, 2000. január (53. évfolyam, 1-24. szám)

2000-01-20 / 15. szám, csütörtök

ÚJ SZÓ 2000. JANUÁR 20. Kultúra EL Solymosi Tamás: „ Ilyen típusú táncosból, mint amilyen én vagyok, pillanatnyilag nincs sok a piacon. Nem beképzeltségből mondom, csak látom, amit látok." Hét bő esztendő után most jött ki a póker Bécs balettcsászára 1993 őszétől Solymosi Tamás. Nincs még egy szólótáncosa a Staatsopemek, aki alkatával, megjelenésével, egyéniségé­nek varázsával többet tudna hozzátenni bármelyik szere­péhez, mint ő. Sikerben, elis­merésben meg is kapott min­dent, amit az osztrák főváros­ban megkaphatott. SZABÓ G. LÁSZLÓ Solymosi Tamás éppen ezért úgy ér­zi, az elkövetkező években többet fog utazni, külföldi társulatoknál vendégeskedni. Bécsből pedig, ha úgy alakulnak a dolgai, el is szerző­dik. Az is lehet, hogy már az évad végén. Augusztus közepétől január első napjaiig nem nagyon láthatta a Staatsoper közönsége. Nem az történt, hogy összeveszett az igazgatójával, és ment, amerre hívták? Én nem veszekszem soha, senkivel. Ha látom, hogy beborult az ég, és pillanatokon belül villámlani fog, inkább elvonulok. Tehát otthagyom az illetőt. Olyan szintre én nem me­gyek le, hogy nekem vitáznom kell­jen. Ha pedig tévedtem, kiderült, hogy a másiknak van igaza, bocsá­natot kérek, és meghajlok előtte. De a veszekedés, a hangos szóváltás nyem, a tánc foglalkoztat, az, hogy holnap többet nyújtsak, mint ma vagy tegnap. Sejtem, mire gondol. Hálás az el­lenségeinek, mert minden szúrá­sukkal sarkallják. Ha csak sarkallnának! Arra várnak, hogy csináljak már valamit. Hogy visszaüssek. Pedig az évek során már megtanulhatták volna, hogy nem ütök és nem rúgok vissza. Ne­kem másra kell az energia. Szeptemberben Amerikában tán­colt. Ez a tavalyi vendégszereplés folytatása volt? Nem. Most Miamiba hívtak meg há­rom gálára. Eddig, úgy érzem, na­gyon lojális voltam Béccsel. A leg­több meghívást lemondtam, mert a Staatsopert tekintettem első színhá­zamnak. Nyugodt szívvel kijelent­hetem: százszázalékosan kiszolgál­tam őket. Aminek az lett az eredmé­nye, hogy azt gondolták, azért nem megyek sehova, mert nincsenek le­hetőségeim. Erre kiderült, hogy vannak. Még­hozzá nem is akármilyenek. Ez már tavaly kiderült, amikor el­mentem Chüébe és Berlinbe. Azon is elcsodálkoztak. Most sem kellett nagyon ügyködnöm. Jeleztem, hogy szabad vagyok. Ha nem oszta­nak be szerepekre, akkor beosztom magam én - vendégszereplésekre. De tény és való, hogy ilyen típusú táncosból, mint amilyen én vagyok, pillanatnyilag nincs sok a piacon. Nem beképzeltségből mondom, csak látom, amit látok. A partnemő- im emelgetéséhez elég erős vagyok, a magasságommal nincs baj, az orosz technikát pedig úgy ötvözöm a nyugatival, hogy az mindenütt pluszt jelent. Tehát foghatom a sát­ramat és mehetek, bárhol felüthe­tem. Az is előnynek számít ezen a pályán, hogy elég szívós alkat va­gyok. Mondhatnám azt is, hogy ko­nok. Ha valamit meg akarok csinál­ni, akkor azt addig gyakorolom, amíg meg nem tanulom. Amszterdam után mi követke­zett? New York. Az American Ballet The­ater igazgatójával kellett beszél­nem. Érdeklődtek, puhatolóztak. A jövőt illetően? Igen. És ha már ott voltam, megnéz­tem a Tango Argentinót a Broad- way-n. Nagyon jó előadás. Öregek, fiatalok két órán át együtt táncol­nak, de úgy, hogy az elképesztő. Minden szám után állva tapsolt a közönség. New Yorkból aztán Te­xasba mentem Diótörőt táncolni. Vadnyugat és Diótörő? Amerikában évek óta Diótörő-má- nia van. Karácsony táján meg főleg. Én novemberben jártam ott, de a fe­,Arra volt időm, hogy kimossam a ruháimat, pakoljak és már utaztam is tovább. nem az én stílusom. A Staatsoper- ben nem történt semmi, csak... ...lehet, hogy épp ez volt a baj? Nem történt semmi, mert, ki tud­ja, miért, nem történhetett? Szű­kült a repertoár, kevesebb kihí­vással kellett szembenéznie? Egyrészt. Az érem másik fele viszont azt mutatja: külföldön mindig izgal­masabb helyzetekbe kerül az em­ber, mint a saját színházában, ahol már mindenkit ismer. De az sem jó, ha sokat utazom. Nekem igen, csak másoknak nem. Minél több meghí­vást kapok, annál furcsábban néz­nek rám. Még el sem kezdődött az évad, amikor útnak indultam. Hat hetet töltöttem Amerikában, aztán ugyanennyit Amszterdamban, de volt egy tíznapos amerikai utam is, legutóbb pedig egy hétre hívtak New Yorkba. Közben persze Bécs- ben is táncoltam. Az előadásokra mindig visszajöttem. Egy nap alatt bepróbáltam, amit mások két hétig gyakorolnak. Jöttem, láttam, győz­tem. És megint elmentem. Amit so­kan mind a mai napig képtelenek feldolgozni. Az igazgatója sem? Én általánosságban beszéltem. Na­gyon sokan szeretnék olyan fokon és azt csinálni, amit én, csak nem tudják. Ezért viselkednek aztán úgy, ahogy. Fáj nekik, hogy más utakon járok. De nem haragszom én senki­re. Ez az ő gondjuk. Nekem másra kell figyelnem. Engem a teljesítmé­Jöttek is sorra a meghívások. A vége az lett, hogy többet voltam külföl­dön, mint Bécsben. Persze ennek is van hátulütője. Kellemes érzés a vendégszereplés. Új helyek, új ar­cok, új koreográfiák - de ezzel is vi­gyázni kell, nehogy rászokjon az ember. Ezután tudniillik nagyon ne­héz visszazökkenni a régi kerékvá­gásba. Megjöttem Amerikából, és rá három napra mentem Amszterdam­ba. Arra volt időm, hogy kimossam a ruháimat, pakoljak és már utaz­tam is tovább. Mivel várták a hollandok? A hattyúk tavával. Ugyanott táncolt, ahol egykor szerződtetett tag volt? Furcsán is éreztem magam. A társu­lat azóta teljesen kicserélődött. Tíz év alatt akkora forgás volt ott is, hogy alig maradt ismerős. De az ott töltött idő nem múlt el bennem nyomtalanul. Tizenévesen, pálya­kezdő táncosként kerültem a Hol­land Nemzeti Baletthez. Alighogy elvégeztem a Balettintézetet, már el is jöttem otthonról. Gyönyörű szín­ház gyönyörű termekkel, nagy re­pertoárral. Most öt előadásra hív­tak, aztán hét lett belőle. A végén pedig szóltak, hogyha akarok, janu­árban akár fél évre is visszamehe­tek. Annyira kevés a jó táncosuk, vagy ennyire magasra értékelik? Új seprű jól söpör. Ez tagadhatatlan. nyőfák már Texasban is teljes pom­pában díszelegtek. Nem unatkoz­tam egyeden órát sem. Az együttes tagjai szinte minden pillanatomat lekötötték. Még lovagolni is elvit­tek. Aztán dzsipet béreltek, és kint, a rezervátumban megmutatták a bölényeket. Egészen közelről lát­hattam őket. Kreditem volt a város legnagyobb éttermeiben. Minde­nütt az ismerőseim barátai vagy csa­ládtagjai dolgoztak, akik láttak az ottani televízióban, és boldogok vol­tak, hogy náluk ebédeltem. Texas után tíz napra Virginiába utaztam, ahol ugyancsak a Diótörőben lép­tem fel. Nem unta ennyiszer egymás után? Tömi a diót? Kergettem én a haty- tyúkat is közben. Az meg a másik, amiből elege le­het. Annyi izgalmas koreográfia van! Az amszterdami Rudi von Dantzig al­kotása. Gyönyörű produkció. Szép a díszlet, jók a jelmezek, pazar az egész előadás. Ilyen darabban bol­dogan táncolok. Nyitott vagyok mindenre, amit értékesnek látok. Olyan óriási nagyot már nem tud­nák mutatni sehol, az biztos, ha csak nem arra kérnének, hogy a Hattyút táncoljam el. Eddig öt verzióban táncoltam a darabot, és köztük van a legnehezebb változat is. A nurejevi? Az is nehéz, de az amszterdami a legnehezebb. Hiányoltam az idei újévi bécsi koncerten. Az elmúlt években mindig ön táncolta a szólókat. Most New Yorkban, a Lincoln Cen­terben léptem fel. Újévi gála volt az is. Három előadást tartottunk, és mind a hármat telt ház előtt. Az évad hátralevő részét itt tölti Bécsben? Hívtak a hollandok, hogy menjek el velük egy brazíliai turnéra. Tavasz- szal pedig a Hans von Manen tiszte­letére rendezett fesztiválon har­mincöt előadást kellene végigtáncol­nom. Még nem döntöttem. Kíváncsi vagyok, mit tartogat számomra a Staatsoper balettigazgatója. Nem áll fenn a veszélye annak, hogy ha látják, többet táncol kül­földön, mint Bécsben, nem hosz- szabbítják meg a szerződését? Itt az a veszély áll fenn, hogy elvesz­tem az érdeklődésemet a Staatsoper iránt. Az utóbbi két évben ugyanis elég sok helyre hívtak. Évad végéig, gondolom, Bécsben marad. Csak az a biztos, hogy mi most be­szélgetünk. De valószínű, hogy ma­radok. Addig szól a szerződésem. Aztán lehet, hogy pezsgőt bontunk és elválunk. Az üveget már behűtöt- tem. Könnyű szívvel el tudna búcsúz­ni? Én nem rakom le a kis székemet so­ha, sehol. Főleg Ausztriában nem. Az osztrákok nem igazán szeretik a külföldieket. Önnek mégis megadták az oszt­rák állampolgárságot. Nem is foglalkoztat, ' hogy a kollégáim közül ki hogyan igyekszik feladat- .. hoz jutni. \\ Attól függetlenül nem itt születtem. Hiába fogadnak el, a bőrömön ér­zem, hogy külföldi vagyok a sze­mükben. A fejére koppintottak néha? Nem érték el a fejemet. A székemet viszont lökdösték már. Belém- kötöttek párszor. Ha csomagoltan is, de naponta a tudtomra adják, hogy „Vigyázz, ez nem a te hazád!” Lehet, hogy néhány kollégáját in­kább az zavarja, hogy az orruk előtt szedi le a tej színét? Én nem fölözöm soha. Őszintén megmondom, az még egyszer sem fordult elő velem, hogy elhalásztam volna valaki elől egy szerepet. Nem is foglalkoztat, hogy a kollégáim kö­zül ki hogyan igyekszik feladathoz jutni. Ha elmegyek egy előadásra és látok valakit a karban, aki érdekeset csinál, arra mindig kíváncsi vagyok. Az ugyanis gondolkodott a szere­pén, nekem pedig tetszik, ha egy táncos kitalál valamit. Számolhat még új szereppel, ha alig van Bécsben? Most volt premierem. A Hamupipő­kében kaptam „büntetésből” egy ki­sebb szerepet. Megsértették? Nem engedem, hogy megsértsenek. Ha ezt kapom, ezt táncolom el jól. Öt percben ad annyit, mint más­valaki két órában. Ez a szám még öt percig sem tartott. A Manonba is úgy álltam be, amikor a Staatsoperbe szerződtem, hogy előbb Lescaut-t bízták rám, ami nem nagy feladat. Én főszerepet csinál­tam belőle, s azóta mindenki erre hajt. A Hamupipőkébe is olyan eme­léseket vittem, hogy nem tudom, ki „Bécsben mindent eltáncoltam, ami a repertoáron van." fogja utánam csinálni. Az a lényeg, hogy soha nem szabad kétségbees­ni. Színház is van, szerepek is van­nak, csak magadra számíthatsz. Bécsben mindent eltáncoltam, ami a repertoáron van. Előbbre itt már semmi sem vihet, legfeljebb csiszol­hatom a tudásomat. Megvolt min­den, és most kijött a póker. Mintha azt mondaná: könnyű szívvel be tudná csukni maga mö­gött a Staatsoper kapuját. En ezt már régóta fontolgatom. Az­zal, hogy vendégeskedni járok, a belső bombám már be van állítva. Időre ketyeg, és robbanj fog. Budapesten mikor táncolt utoljá­ra? Több mint két éve, a Makrancos Katában. Ez is olyan furcsán ala­kult. Mindig arra vágytam, hogy a saját házamban maradjak, és on­nan menjek mindenfelé rövidebb- hosszabb időre. Nekem ez így lett volna természetes. Csakhogy min­den máshogy történt. A Magyar Ál­lami Operaházban meg sem kér­dezték tőlem, hogy mit szeretnék, mert hívtak Amszterdamba. „Te úgysem akartál idejönni” - mond­ták. Ezzel aztán el is dőlt minden. Pedig csak annyi történt, hogy a hollandok korábban hívtak. Hogy az utóbbi egy-két évben semmi je­lét nem érzem az otthoni érdeklő­désnek, már egyáltalán nem fáj. Ne erőltessük, ha egyszer nem megy. Mindenért megdolgoztam, amit el­értem az életben. Még az utolsó ga­tyámért is. Erre büszke vagyok. Az Óperaházban sosem érezhettem, hogy én ide tartozom. Egyszer va­lami apróságot kértem tőlük, és ak­kor is süket fülekre találtam. De nincs baj, nem panaszkodom. Jól mennek a dolgaim. Felkértek már balettigazgatónak is külföldön, ami nagyon megtisztelő, csak hát pár évig még táncolni szeretnék. Aztán meglátjuk, mi lesz. Sokat ta­nultam, sok mindent láttam az el­múlt évek alatt. Akármerre jártam is a világban, mindenütt ragadt rám valami. A tudást pedig, ez már régi nagy igazság, nem veheti el tő­lünk senki. „Nem engedem, hogy megsértsenek." (Dömötör Ede felvételei)

Next

/
Thumbnails
Contents