Új Szó, 2000. január (53. évfolyam, 1-24. szám)
2000-01-15 / 11. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2000. JANUÁR 15. Kultúra E Turczel Lajos: „Ha erre toborozni tudnak egyetemre készülő középiskolásokat, akkor új fejezet kezdődik a szlovákiai magyar művelődésben." A közösség öntudatának kell megérlelődnie Pontosan egy nappal a Pribina Keresztje második fokozatának átvétele után kerestem fel. Mivel azonban napok óta a vele való találkozásra készültem, figyelmem homlokterén kívül esett ez a nem kevés politikai gesztust is tartalmazó esemény. DUSZA ISTVÁN Jellemző szerénységére, hogy nem is említette. Mivel igencsak terjedelmesre sikeredett a beszélgetésünk, az Új Szó kulturális rovatának felkérésére úgy döntöttem, hogy a szlovákiai magyar oktatás alapozó éveinek Katedrabeli taglalásán túl az alábbi beszélgetésrészt is közreadom. Tanulságos és gondolatébresztő mindaz, amit Turczel Lajos irodalomtörténész, nyugalmazott egyetemi tanár, a szlovákiai és a magyar pedagógia jeles képviselője más kérdésekkel kapcsolatban is elmond. Talán ott kezdenénk, amikor 1967- ben megjelent a Két kor mezsgyéjén című irodalomtörténeti és kisebbségtörténeti monográfiája. 1968- ban az egyetemen is megváltozott a légkör. A tanszékvezetőknek az ülésén, ami mindig hivatalos ülés volt, ott is felszabadult hangulat uralkodott. Vitás kérdésekben foglaltunk állást, a Nyugat felé figyeltünk olyan szinten, ahogyan a szakirodalom és a szakmai fejlődés diktálta. Volt egy tudományos ülés, ahol a tapasztalt nyitottság hallatán az ember boldog volt. Milyen volt a kapcsolatuk a későbbiekben a gimnáziumokkal, a középiskolákkal, milyen tapasztalatokat szereztek a magyar szakra felvételiző diákok esetében? Hivatalos, intézményes kapcsolat nem volt, de konkrét kapcsolatok annak nyomán alakultak ki, hogy a felvételi vizsgákon meg tudtuk állapítani, mely gimnáziumok diákjai a legjobbak. Tudtuk kik a legjobb tanárok. Ráadásul a pozsonyi Duna utcai gimnáziummal szakmai kapcsolatunk is volt, mert diákjaink oda jártak pedagógiai gyakorlatokra. Magam is sokszor tartottam előadást a tornateremben. Összehasonlítások alapján a hat- vanas-hetvenes-nyolcvanas években a legjobb magyar gimnázium volt. Szívesen mentek oda a jó diákok, szinte az egész országból. Ugyancsak ilyennek számított Komárom is, ahol személyesen is tartottam a kapcsolatot. Régóta foglalkoztat az a tény, hogy annyian szereztek a magyar tanszéken diplomát, de a számukhoz képest kevesen vannak olyanok, akik középiskolai tanárként rendszeresen publikálnának, figyelemmel kísérnék az irodalmunkat, közéletünket, művelődéstörténetünket, s legalább honismereti vagy helytörténeti kutatásokat végeznének. Egyre nehezebb a kutatómunkát folytatni, mert akadályoz a betegség. (A szerző felvétele) megkérdezte: Miért nem találunk módot arra, hogy ezeknek a fiatal költőknek, íróknak engedményeket adjunk? Meg kellett magyaráznunk, hogy hiába törekednénk mi erre, ha a másik szakjukban nem állnak helyt. Emlegettük József Attilát is, akinek voltak olyan tanárai, mint Dézsy Lajos, aki konzervatív irodalomtörténész létére írt a költőről, kiemelve tehetségét, Azt mindenkinek * tudatosítania kell, hogy az egyetemek az utóbbi öt évben igencsak rossz anyagi . . helyzetbekerültek. N\ Mi lehet ennek az oka? Miért nem orientálódtak többen arrafelé? Más összetevője a dolognak, hogy olyan diákok, akik irodalmi ambíciókkal jelentkeztek magyar szakra, nem fejezték be tanulmányaikat. Amikor 1959-ben Sas Andor vezetésével a Komensky Egyetem magyar tanszéke elkezdte a tevékenységét, egymás után adódtak olyan külső lehetőségek, hogy azok, akik erre a munkára, a kritikaírásra, irodalomtörténeti kutatásra alkalmasak voltak, vagy pedig alkotó tevékenységet folytattak, azok a diploma megszerzése után nem mentek tanítani. Klasszikus példa erre többek között Roncsol László, Tőzsér Árpád vagy Zalabai Zsigmond... Bocsánat a közbevetésért, de ez időközben mintha megfeneklett volna. Igen, mert nem tudtunk kiverekedni a szlovákiai magyarság számára újabb intézményeket, lapokat, kiadókat. Évtizedeken át hiába követeltük azt, hogy az egyetem tegye lehetővé olyan tanszéki kutatócsoport megalakítását, amely intézményes jelleggel foglalkozott volna az említett dolgokkal. Sem politikai, sem tudományos akarat nem született meg ennek a munkának az elkezdéséhez. Ettől függetlenül elég sok kiadói szerkesztő, újságíró került ki a tanszékről. Az 1990-es rendszerváltás után a magyar szakos egyetemisták, majd diplomások közül többen is komoly kritikusi, irodalomtörténeti és írói, költői munkásságot folytatnak. N. Tóth Anikó, Németh Zoltán, Csehy Zoltán vagy Polgár Anikó. Ezzel szemben a hetvenes-nyolcvanas évek idején többen is félbehagyták tanulmányaikat, vagy igen nehezen fejezték be. Erről különböző mendemondák keringenek. Igen, igen.. .köztük volt Varga Imre meg Kulcsár Feri is. Később olyan diákok is megküzdöttek egyes kollégák igényességével, akik a lakóhelyükön aktívan bekapcsolódtak a kulturális munkába, verset mondtak, színjátszók voltak. Én nagyon örültem ennek, mert az ilyen munkát fontosnak tartottam és kívántam, de mások talán nem így vélekedtek minderről. Varga Imre és Kulcsár Feri akkor már eltökélten, roppant lendülettel élő alkotó emberek voltak, s kevesebb időt hagytak maguknak arra, hogy tanuljanak. Persze voltak ellenpéldák is, mint Tőzsér, Cselényi majd Zalabai és Grendel Lajos, akik alkotó emberekként is megtudták osztani az erejüket és a figyelmüket. A szakpárosításból adódóan a másik szakjukban is helytálltak. Amikor Kulcsár Ferenc és Varga Imre voltak a hallgatóim, Bábi Tibor bejött hozzám, miután megkért engem, hogy részt vehessen a tanszéki megbeszélésen, s azt, milyen magas szintű az alkotóképessége. Ezzel szemben ott volt Horger Antal, akiről tudjuk, mit tett ellene. Azon a megbeszélésen mindkét diák benn volt, s Kulcsár elmondta, hogy két lovon nem tudnak egyszerre ülni. Nem akartak lemondani a költői alkotás teljességéről. Később Feri elmondta nekem, amikor már neves költő és szerkesztő volt, s az Irodalmi Szemlében dolgozott: Tanár úr, azért mégiscsak sajnálom, hogy nem sikerült a két dolgot összeegyeztetni. Zeman László és én tárgyaltunk is velük, örültünk nekik, meg is védtem őket.. Felmerül bennem a kérdés: ha ők minden erejükkel a tanulást választják, létrejön-e az a költéRészlet A cseh / szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918- 1995 Turczel Lajos munkásságát taglaló szócikkéből: „(Ipolyszalka, 1917. szeptember 2.) irodalom- és művelődéstörténész, kritikus. Az elemi iskolát szülőfalujában, a polgárit Ipolyságon végezte, az érsekújvári reálgimnáziumban érettségizett (1938). Bo- lyai-kollégistaként 1939-től a Pázmány Péter Tudományegyetemen jogot tanult, 1942-ben doktorált. 1942 és 1945 között katona és hadifogolyvolt. 1947-től a kiskeszi állami gazdaság irodai alkalmazottja, majd intézője. 1951-től a komáromi magyar gimnázium tanára, igazgatója. 1951 és 1954 között a pozsonyi Pedagógiai Főiskola levelező hallgatójaként magyar szakos tanári oklevelet szerzett. 1954-től 1959-ig az ottani magyar tanszéken, 1959-től a Komensky Egyetemen tanított. 1962-től politikailag motivált leváltásáig (1975) a Komensky Egyetem magyar tanszékének a tanszékvezető docense volt. 1982-ben nyugdíjazták.” Főbb művei: írások mérlegen (1958), írás és szolgálat (1965), Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételei Csehszlovákiában 1918 és 1938 között. (1967, majd 1983-ban második kiadás), Portrék és fejlődésképek (1977), Hiányzó fejezetek (1982), Tanulmányok és emlékezések (1987), Magyar sportélet Csehszlovákiában 1918- 1938 (1992), Visszatekintések kisebbségi életünk első szakaszára (1995) szeri átalakulás, megújulás az irodalmunkban, amit ők Tóth Lászlóval és Mikola Anikóval, természetesen Tőzsérrel és Cselényivel együtt véghez vittek? Valójában kérdéses lenne a dolog, mert ők akkor bontakoztak ki nagy erővel, s az őket ért támadásokat is vissza tudták verni, sőt, az Irodalmi Szemle szerkesztőiként, egészen eltávolításukig az irodalom szervezésébe is új erővel kapcsolódtak be. Mindebben mégiscsak az a szép, hogy a támadások ellenére, meghatározó vonulatát alkották meg a szlovákiai magyar költészetnek. Igazából nem is a magyar szakon folytatott tanulmányokkal voltak gondok, hanem a másik szakkal. Tudatosítani kell, hogy egyes szlovák kollégák nem jó szívvel viseltettek a magyar diákokkal szemben. Ebben nem tudtunk semmilyen lépést kezdeményezni. Kissé más volt a helyzet Grendellel és Zalabaival az angol szakon, akikkel mindig elégedettek voltak. A minap a köztársasági elnöknél átadott állami kitüntetés alkalmával találkoztam Simeckánéval, aki akkoriban az angol szakon tanított, s mivel a tanszéki irodák egymás mellett voltak, mindig átjött beszélgetni hozzám. Akkor is mondta, mennyire elégedettek a magyar diákokkal. Tehát egyesek meg tudták oldani a nagyobb terhelést, mások nem. Engem személy szerint is zavart a dolog, mert Varga Imre arról a vidékről származik, ahonnan én, ami akkor derült ki, amikor szüleivel is megismerkedtem. Bár elég régóta nyugdíjas, de nem lankad a figyelme, a kutatókedve. Hogyan látja, van-e, lesz- e folyamatosság a tanszék fejlődésében, illetve az irodalomtörténeti kutatásban? Vannak új törekvések, új megoldások, amelyekről tudok. Annak ellenére, hogy egyre szaporodnak az öregséggel járó nyavalyáim. Ezek sokszor nem engedik meg, hogy mindig odafigyeljek a tanszék történéseire. A múlt évben három összejövetelre tudtam elmenni, pedig mind a magyar intézetben, mind a Zichy Palotában remek dolgok vannak. Máskülönben kapcsolatban vagyok az egyetem magyar tanszékével, be is kapcsoltak a munkába most, amikor Zalabainak a docentúrája zajlott, s benne voltam a bizottságban. Azontúl is, hogy a tanszék Szenei Molnár Albert Alapítványát támogatom, többször is bennjártam az egyetemen. Dönteni kell a felhasználás módozatáról. Az általam adományozott ötvenezer korona alaptőke időközben Zalabai Zsigmond és mások jóvoltából kétszázezerre szaporodott. Ez az alapítvány teszi lehetővé, hogy az egyetemen érvényes gazdasági megszorítások ellenére a magyar tanszék bizonyos dolgokat meg tud venni. Minden évben kiosztunk jutalmakat. Miként vélekedik arról, hogy az utóbbi időben húszon felül van azoknak a szakpárosításoknak a száma, amelyeket a magyar nyelv és irodalommal együtt választhatnak a diákok? Azt meglepetéssel láttam, hogy micsoda bonyolult rendszerben dolgozták ki ezeket a szakpárokat. Sajnos, mindig létezett az a szemlélet, amelynek alapján a magyar diákok nem nagyon törekedtek sokféle párosítás választására. Ez a mostani is lehetőség, amivel élni kellene a mai diákoknak. Sajnos, a magyar gyerekek közül mindig kevesebben akartak egyetemen tanulni. A vidéki körökben író-olvasó találkozók alkalmával találkoztam olyan véleményekkel, amelyekben a szülők az inasiskolákat, a szakközépiskolákat tartották fontosnak. Kiváló diákokat adtak azokba az iskolákba, mert gyorsan kenyér lett a kezükben. Közülük sokkal megismerkedtem, s tapasztaltam, mennyire kiváló képességű embereket veszítettünk el. Ebből aztán máig érő folyamat lett, s igen nehéz lesz a szülőket meggyőzni az ellenkezőjéről. Ezzel kapcsolatosan újra felszínre került a magyar egyetem kérdése. Mennyiben reális ennek az esélye, vagy csupán politikai ábránd? Azt mindenkinek tudatosítania kell, hogy az egyetemek az utóbbi öt évben igencsak rossz anyagi helyzetbe kerültek. Nem hiszem, hogy az állam előteremtené erre a pénzt. A magyar tanszék a bölcsész karon abból a szempontból viszonylag jobb helyzetben van, hogy az alapítvány kamataiból Turczel Lajos TANUL/ MÄNYOK ÉS EMLÉKE/ ZÉSEK Madách tudtak ezt-azt fedezni, fejleszteni. Ehhez csatlakozik most ez a bonyolult szakpárosítás, ami új kihívást jelent a tanárok számára. Ezzel együtt jut idejük arra, hogy a Kalligram Alapítvánnyal együttműködve, a leendő egyetemisták felkészítésére is gondot viseljenek. Ezt nagyon-nagyon érdemes dolognak tartom. Nagyjelentőségű, hogy más szakirányban is dolgoznak, ami bizonyosan meghozza az eredményt. Már korábban is rendezett a magyar tanszék felvételi előkészítőket, de ennek a kezdeményezésnek nagy szerepe lehet a magyar egyetemisták számának növelésében. Feltételezve, hogy a szülők is megértik a dolog fontosságát. Ha erre toborozni tudnak egyetemre készülő középiskolásokat, akkor új fejezet kezdődik a szlovákiai magyar művelődésben. Sok mindenről beszéltünk eddig, de a tanár úr irodalmi, irodalomtörténészi munkájának újabb fejezeteiről nem. Min dolgozik mostanában? Egyre nehezebb a kutatómunkát folytatni, mert akadályoz a betegség. Ennek ellenére állandóan dolgozom, de sajnos, egyre kisebb hatásfokkal és mennyiségben az időtartamot illetően. Van még sok olyan dolog, amit szeretnék feltárni és tisztázni. A kutatásaim során az alkotói portrékra kevés figyelmet szenteltem. Találtam olyan írókat, akiknek a munkásságára az előző irodalomtörténeti összefoglalók hat-hét sort szántak, pedig felfigyeltető életművük volt. Ilyen volt például Ásgúthy Erzsébet, akiről néhány sort írt Csanda Sándor, s Kemény G. Gábornak volt néhány sora, majd Fonod Zoltán említette őket. Arcképek és emlékezések című kötetemben írtam Neubauer Pálról és Tamás Mihályról, akikről egészen nevetségesen keveset írtak az előző kézikönyvekben. Mostanában fiatal kutatók is érdekélődnek irántuk, például Gál Éva Kassáról, akivel több levelet is váltottam a kutatásaimmal kapcsolatban. Új feladat a szlovákiai magyar közösségnek és szellemi elitjének Márai Sándor életművének a megismertetése és kutatása. Miközben naponta érkeznek a hírek, hogy a Gyertyák csonkig égnek című regénye a német és az olasz olvasási listák élén van, nálunk mintha a közöny mutatkozna iránta még szakmai berkekben is. Az igényes irodalomnak nálunk nincs igazán közönsége. Kimaradt egy hosszú fejlődési szakasz az ideológiai tiltás miatt, amit az irodalom művelése és kutatása nem tud pótolni. A közösség öntudatának, magyarságtudatának kell megérlelődnie ahhoz, hogy beemelje szellemi tulajdonai közé azt a Márait, akiről négy évtizeden át csak az idősebbek meg az antikváriumok vásárlói tudtak. Egy olyan népcsoport, amelynek megközelítőleg 30-40 százaléka munkanélküli, mert mi vagyunk a cigányok után a legtöbben munka nélkül, s nincs vásárlóereje, hiába látja a jobbnál jobb könyveket, nem képes megvenni azokat. Márai megérdemelné, hogy nálunk is népszerű legyen. Beszélgetésünk a kikapcsolt magnó mellett még órákon át folytatódott olyan dolgokról, amelyek nem tartoznak szorosan az irodalom, az irodalomtörténet vagy szellemtörténet fejezeteibe, sőt, inkább magánemberi gondok, örömek sorjáztak egymás után. Turczel Lajos tanár úr nemcsak ragyogó elméjű irodalomtörténész, de kedves és figyelmes debatter is. Olyan beszélgetőtárs, aki mindig az összefüggéseket, a feltárható új gondolatrendszereket, a számára ismeretlen dolgokat keresi a vendég információiban is.
