Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1999-08-04 / 31. szám
1999. augusztus 4. Kópé N. Tóth Anikó A holdevő Kunka Kunka már megint a tölgyesben razsbálkodott:-Valami rosszat kéne csinálni! Unom már a gallytörést, levéltépázást, sziromcibálást, gombadöfködést, csigahecce- lést, mókusabajgatást! Egyszeriben megtorpant. Felderült az arca:- Micsoda lajtorja! Nem látom a végét! Hát ezt hova támasztották? Nem sokat teketóriázott, megindult fölfelé. Kapaszkodott, ment egész álló délután. Estére felért a lajtorja tetejébe. Az bizony a holdnak volt támasztva. Utolsó fokán állt egy manóforma, s jóízűen lakmározott a holdból. Már a felét bekebelezte.- Hé, te - kiáltott Kunka adj nekem is egy falást!- Dehogy adok - csámcsogott a manóforma. - Ez mind Pajodé. Más nem kaphat belőle.- Ki az a Pajod? - kérdezte dühösen Kunka.- Hát én - vágta rá Pajod, s egy óriási falatot harapott a holdból.- Szóval nem adsz belőle - mondta fenyegetően Kunka.- De nem ám! Jobb, ha visz- sza is fordulsz, reggel lesz, mire hazaérsz! - csúfolódott Pajod.- Ezt még megemlegeted! Majd megtudod, ki az a Kunka! - Pajod nem törődött vele. Föllépett a legfelső lajtorjafokról a hold maradék kiálló darabjára, hogy jobban elérje. Kunka gyorsan földet ért, úgy sietett, vitte a bosszú- szomj. Amint leért, elhúzta a lajtorját, pillanatokon belül szétfűrészelte, s mint aki jól végezte dolgát, ledőlt a legmagasabb tölgyfa tövében. De lett ám nagy riadalom! Mikor Pajod észrevette, hogy eltűnt a lajtorja, ordítani kezdett, mert éppen csak egy keskeny holddarabot hagyott, abban kapaszkodva lógott lefelé, rémülten bámulva a mélységet. Szerencséjére arra járt Törpincs. Látta, hogy a legmagasabb fa tetejéről sem tudna Pajodon segíteni, ezért elővette ezermesterkönyvét, addig lapozgatta, addig böngészgetett, míg egyszer csak becsapta a könyvet, és nekilátott a nagy munkának. Egész nap ki sem látszott a fakérgek, gallyak, indák, levelek közül. Estére elkészült a kétszemélyes repülőszerkentyű. Úgy döngött a motorja, mint egy lódarázs, de a célnak megfelelt: Törpincs egykettőre a-meg- maradt holdszeleten landolt. Éppen jókor érkezett, mert Pajodnak már úgy elzsibbadt a karja, hogy nem bírta volna sokáig tartani magát. Verssarok Horgas Béla Népköltés Mit ér a név Kiolvasó A szarkaláb egy kertben állt, a szarka éppen arra szállt. A szarka mondta: Csörr! Segíts! A gazda üldöz, rejts el itt! A szarka, szólt a szarkaláb, a szarkalábbal nem barát... Mit ér a név, te névrokon?... Én rózsákkal barátkozom. Macska, macska, csacska macska, fürge, mint a kishalacska. Ide fut, oda fut, megpihenni sose tud. Peti, Kati hű, de nézi, fusson, aki utoléri! Törpincs berángatta őt a pilótafülkébe, s már zümmögtek is lefelé. Pajod az utolsó pillanatban ugyan megpróbált a megmaradt holdszelet után kapni, de a repülőszerkentyű sebessége miatt nem sikerült megkaparintania. Sóvárogva tekingetett csupán feléje. Utazásuk nem volt zavartalan. Mert Kunka nem lett volna Kunka, ha tétlenül végignézi a bukórepülést. Bizony elővette csodacsúzliját, és egy jól irányzott kemény csipkebogyóval eltalálta a repülőszerkentyű motoiját! Úgyhogy zuhanni kezdtek. A két utasnak az volt a szerencséje, hogy a legmagasabb tölgyfa kinyújtotta egyik ágát, s abban megakadtak! Nagy nehezen kikászálódtak a pilótafülkéből, s megindultak lefelé. Kunkát majd szétvetette a méreg. De Törpincs sem volt éppen jókedvű, mert Pajod egész úton jajgatott, hogy fáj a karja, fáj a lába, pofon verte egy gally, kisebesítette a tenyerét a tölgykéreg, s megijesztette őt egy madárfióka. A tölgyfa tövében ott várta őket Kunka.- Na, te híres holdevő, meg- bántad-e, hogy nem adtál egy falást se?- Dehogy bántam! - feleselt Pajod. - Hanem hol a lajtorjám? Azonnal add elő!- Nem adhatom, mert szétfűrészeltem. Itt a darabjai! - s Kunka körbemutatott. Pajod dühbe gurult. Elkapott egy háromágú tölgyfagallyat, s nekirontott Kunkának.- Két évig dolgoztam a lajtorján, két teljes esztendeig faragtam, szögecseltem, te meg pillanat alatt tönkreteszed? Nesze! Nesze! - Kunka jobbnak látta, ha kereket old. Tudta, nem érhetik utol, mert a fáradtságtól alig állnak a lábukon. Mikor Kunka eltűnt a sűrűben, Pajod keservesen sími kezdett.- Jaj nekem! Mi lesz velem a lajtorja nélkül? Ki fogja helyettem megenni a napot? Törpincs fölkapta a fejét.- Miket beszélsz? Nem elég, hogy majdnem az egész holdat fölfaltad, most még a napra is fáj a fogad? Azt már nem! Ha a napot is elfogyasztod, örök sötétségben kell élnünk!- Pajod zokogni kezdett.- Ha nem ehetem meg a napot, éhen halok! Édesanyám mondta, hogy nagy kerek sárgát kell ennem, különben elpusztulok! -Olyan szívsza- kasztóan jajveszékelt, hogy Törpincs megsajnálta.- Tudod mit, te éhenkórász? Elmegyünk Mányihoz, az majd jóllakat téged! Pajod még toporzékolt egy kicsit, de amint látta, hogy Törpincs megindult a somos felé, utánaeredt ő is. Mányi a somos tetején lakott egy zöld kulipintyóban. Csak arról lehetett észrevenni, hogy zöld kéménye vidám füstöt eregetett. Mányi a kemence körül sürgött-forgott, mikor Pajod és Törpincs betoppant.- Szép jó napot, Mányi! - köszönt illendően Törpincs. - Bajban vagyunk. Pajod éhen akar halni, ha nem eheti meg a napot.- Bolond dolog a napevés, fiacskám - mondta Mányi nyájasan Pajodnak. - Úgy megégetné a nyelvedet, hogy többé se beszélni, se enni nem tudnál. - Pajod megszeppenve hallgatott. De nem sokáig, mert a kemence felől ínycsiklandozó illatok szálltak körös-körül, és Mányi egy lapáton kivette a friss lepényt. Nagyot, kereket, sárgát.- Egy kicsit várunk vele, míg elmondom a varázsigét - szólt rá Mányi Pajodra, aki már kapva kapott a lepény után. Törpincsnek bizony meg kellett fognia Pajod karját, s a hirtelen mozdulatban nem figyelhetett a varázsigére. Pedig lehet, hogy egyszer neki is jól jött volna!- így ni! - mondta Mányi. - Most már lakmározhattok. Törpincs és Pajod nekilátott. Foszlós volt, ízes, teli szájjal habzsolták, de csak nem fogyott. Néztek is nagyot, hogy már degeszre tömték a hasukat, s még mindig egész, nagy, kerek, sárga. Mányi mosolygott.- Ne csodálkozzatok. Varázslepényt sütöttem. Akármeny- nyit ehettek belőle, nem fogy eí. - Pajod alig nyelte le a falatot, már kérlelte is Mányit:- Add nekem ezt a varázslepényt! ígérem, soha többé nem megyek lajtorján se napot, se holdat enni!- Jó, nem bánom, a tiéd lehet- egyezett bele nagylelkűen Mányi, és cinkosan összehunyorított Törpinccsel.- Köszönöm, köszönöm - kiabálta Pajod, s hogy Mányi meg ne gondolja magát,'tarisznyájába gyömöszölte a lepényt, s búcsúszó nélkül el- szelelt. Törpincs maradt még egy kicsit. Mányi sompudinggal kínálta meg. Addig beszélgettek, amíg feljött a hold. Örömmel látták, hogy már telik az arca. Nagy emberek - kis történetek Prokrusztész ágya Könnyű egy királyfinak - gondolnánk, de a kis Thészeusz királyfinak nem volt túl vidám az élete. Pó- lyás korától fogva tanítók, mesterek és vén udvaroncok szigorú felügyelete alatt nevelkedett, hosszú mérföldekre a székesfővárostól és királyi atyjától, akivel csak felnőtt ifjúként találkozhatott. Előbb saját erejéből le kellett gördítenie a sziklát az elrejtett királyi kardról és saruról. Thészeusz felnőtt, és bebizonyította erejét. Ezután kapott csak kegyes enge- delmet arra, hogy Athénba induljon, ahol akkoriban atyja, Aigeusz uralkodott. Magától értetődött volna, ha a rövidebb és biztonságosabb utat választja - a tengeren át fél nap alatt Athénba érhetett volna. Igen ám, de egy királyfinak nem illett atyja trónja előtt megjelennie anélkül, hogy útközben ne vitt volna véghez legalább egy hőstettet. Thészeusz tehát inkább áthatolt a szárazföld veszélyes vidékén, ahol a vándorokat évek óta négy óriás útonálló zaklatta: Az első vasbunkóval vágta fejbe az arra járókat. A második nála is kegyetlenebb volt, mert akit kézre kerített, azt két meghajlított fenyő közé kötözte, s a fákat elengedve az áldozat azonnal kettészakadt. A harmadik óriással sem lehetett szót érteni. Egy sziklán ülve arra kérte a felbukkanó vándort, mossa meg a lábát. Ha valaki lehajolt, hogy eleget tegyen kérésének, azt az óriás egy hatalmas rúgással a szikláról egyenesen a tengerbe röpítette... Ezek hárman nem tudtak Thészeusszal végezni. Ő ellenben megbüntette és a túlvilágra küldte az óriás zsiványokat, akik erre bőségesen rászolgáltak. S a negyedik óriás? Prokrusztésznek hívták, és négyük közül ő volt a legál- nokabb. Nyájas szavakkal lakhelyére csalogatta az utazókat, és ággyal kínálta őket. Igen ám... de Prokrusztész ágyából senki sem került ki élve. Akinek hosszú volt az ágy, azt az óriás, csontjait nem kímélve, addig nyújtotta, amíg szegény pára végig nem érte az ágyat. A magas növésű vendégek testéből pedig annyit vágott le, amennyi lelógott az ágyról. A kegyetlen Prokrusztész biztosan nem gondolta, hogy egyszer ő maga is a borzalmas fekhelyen végzi. Thészeusz gondoskodott róla, hogy így történjen. Az óriás házába vezette a királyfit, de az idejében észrevette a kelepcét. Kitette a lábát, az óriás megbotlott benne, és máris az ágyon találta magát. S miveí a gonosznak éppen a feje lógott le az ágyról, Thészeusz királyfi kardjának egyetlen suhintásával lenyeste. „No, ennek vége, gyerünk Athénba!” Athénban hatalmas ujjon- gással fogadták Thészeuszt, a nép hálát adott neki, atyja, Aigeusz örvendezett, s nem telt bele sok idő, a bátor királyfi Athén uralkodója lett. Nagy Zoltán Illusztrációja
