Vasárnap - családi magazin, 1999. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1999-08-04 / 31. szám

8 1999. augusztus 4. Karlovy Vary, az idén a csók jegyében, harmincnegyedszer volt a film közép-európai fővárosa Szerelmi tűzijáték Szabó G. László ,Ágyba bújunk?” - kérdezte a lány, miközben tudta, hogy a fiú is csak erre vár. Mert ahogy ölelte, érezte, hogy készen áll. Három ágyban három pár emel­kedett a magasba a harmincne­gyedik Karlovy Vary-i fesztiválpa­lota színpadán. Nem emlékszem hatásosabb nyitóestre. A fiúk va­lami aprósággal bíbelődtek, amit a zsebükből húztak elő, aztán a paplan alatt egy ügyes mozdulat... de akkor már a lá­nyok is izgatottan vetkőztek. Melltartók, ingek röp- __________ kö dtek szanaszét. Az­tán a döntő pillanat­ban, „fent a csúcson” kigyulladt egy óriás csillagszóró a fiú ölé­ben. Tombolt a közönség. És ugyanez történt a fesztivál utolsó esté­jén is, amikor (közkí­vánatra?) az egész „bevetést” megismé­telték. Ami a két jelenet kö­zött eltelt nyolc napot illeti: be­mutattak kétszázötven filmet, és ezzel párhuzamosan kétszázöt­venszer levetítették ugyanazt a fesztiválklipet. A lógót. A szelle­mesen összeállított csókzuhata- got. Csók és csók között, ez most végérvényesen kiderült, nemcsak hőfoki és „testrajzi” különbség le­het (és van is!), hanem rendezés­beli is. Egy filmes csókot ugyanis meg kell komponálni, be kell vilá­gítani, és a végén meg kell vágni, így lesz szebb, szenvedélyesebb, ingerlőbb, és ha a rendező is úgy akarja, akár lélegzetelállító is. Jan Matlach válogatásában volt hideg és meleg, ünnepi és hétköznapi, politikai és ágybéli csók, kapta ajak és nyak, váll és kebel, kéz és fül, adta férfi nőnek, nő férfinak, nő nőnek, férfi férfinak. Történt mindez nem egész egy perc alatt, színesben és fekete-fehérben, ma­gába foglalva a cseh mozgókép jó pár évtizedes történetét. Száz, csókkal hitelesített névjegy­kártyát kapott ki tudja, hányadik (úgysem néz ki annyinak!) szüle­tésnapja alkalmából Jin Bartoska, a fesztivál igazgatója, aki ebben az évben csak sztárból szállított kevesebbet, filmből azonban pon­tosan annyit, mint tavaly. Karlovy Vary tehát ebben az év­ben is a cseh mozirajongók Mek­kája volt július első napjaiban. Csalódni csak azok csalódtak, akik a fesztivál utolsó napjáig kitartóan várták Mattheu McCo- naughey-t és Nastassja Kinskit, Csók és csók között nemcsak hőfoki és „testrajzi” különbség lehet. akik távolmaradásukat végül még csak egy kedves távirattal sem magyarázták. De jött a kárpódás a vészhelyzetes Will Stewart és a „világcsavargó” bájos unokája, Dolores Chaplin személyében, akik az utolsó pillanatban mégis­csak beragyogták a fesztivált. Woody Harrelson, Nyikita Mihalkov és Franco Zeffirelli sze­mélyes jelenléte ugyanis nem for­gott kockán. Harrelsont maga Milos Formán köldte el Karlsbadba, de őt sem nagyon kel­lett noszogatni, hiszen Larry Flyntként már megfordult Prágá­ban, és a cseh sör meg­tette hatását. Vissza­húzó erejének „a szü­letett gyilkos” sem tu­dott ellenállni. ,A nagy Woody” ugyanis Olivér Stone filmjéből került Formán marká­ba, s hogy Karlovy Varyban is otthon érezze magát, a szer­vezők két új filmjét is elhozták. Az EDtv----------- mellett, amelyben a főh ős bátyját alakítja, a Hi-Lo Country cowboyaként is láthatta őt a közönség. Nyikita-Mihalkov háromórás cári tablóját, A szibériai borbélyt kí­sérte el a fesztiválra, hogy ország­világ előtt ismételten elmondhas­sa: szereti és tiszteli a cseheket, a barrandovi filmgyár mesterei előtt újra és újra emeli kalapját, orosz figaróját pedig, a prágai műtermeknek köszönhetően, „ro­koni” szálak fűzik az országhoz. Maestro Zeffirelli az életműdíjáért jött el Rómából, s ebből az alka­lomból ünnepi bemutatót rendez­tek számára. Tea Mussolinival cí­mű legújabb filmjével a fesztivál záróakkordját ütötte le a rá jellem­ző finomsággal és eleganciával. Botrány és szenzáció nem dúsítot­ta az idei rendezvény programját. Jih' Menzel, aki tavaly megvesz- szőzte hálátlan producerét, most el sem jött Karlovy Varyba. A „csó- kos fejlécben” azonban kétféle­képpen is jelen volt. Négy filmjé­ből (Szigorúan ellenőrzött vona­tok, Mesés férfiak kurblival, Sör­gyári capriccio, Koldusopera) vágtak be egy-egy emlékezetes képsort, az ötödikben pedig (Püthagorasz és a negyven szűz) ő maga kapott rúzsos cuppanósat. Minden idők egyik legjelesebb orosz rendezőjét, a Csalóka nap­fénnyel Oscar-díjat nyert Nyikita Mihalkovot egyébként nemcsak a fesztivál többezres közönsége vár­ta. Karlovy Vary a rendszerváltás óta népes orosz kolóniával büsz­kélkedhet. Hosszú éveken, évtize­deken keresztül a németek ked­venc kiránduló- és pihenőhelye volt a város; most is az, de az oro­szok megint birtokukba vették. Hódításról szó sincs. Katonai megszállásról sem. A pénz min­dennél nagyobb hatalom. A Kolonnád hangulatos kisszállóit, panzióit módos orosz urak, „nagyvállalkozók”, vagy ahogy ők mondják, „bizniszmenek” íratták a nevükre. A turistaforgalom ma már elsősorban orosz fürdőven­dégeket jelent a városnak. A sző­ke, vattacukor frizurájú, piros aj­kú bárisnyák már reggel fél hét­kor gyógyvizekben uszikálnak, miközben férjecskéjük a teniszpá­lyákon „adogat”. Kora este aztán együtt a család. Grisa, Mása, Iri­na, Misa és a többiek kipihenten élvezik Mozart megnyugtató mu­zsikáját a Kolonnád oszlopsora alatt. Nyikita Mihalkov filmjének egyet­len vetítésére a felújított városi színházban természetesen csak a „kiválasztottak” és az orosz bizniszmenek krémje tudott be­jutni. A többiek, akik azzal is beér­ték, hogy a rendezőt lássák (fele­ségével és idősebbik, Svájcban élő lányával), amint Václav Havel és Dagmar Havlová társaságában vacsorára indul a film után, órá­kig vártak türelmesen. Nyikita Mihalkov III. Sándor cár szerepé­ben színészként is részt vállalt a filmben. Ha nem gon­dolja meg magát, in­dul a pár év múlva ese­dékes oroszországi el­nökválasztáson. Tolsz­tojt idézve azt mondja: „Tedd, amit kell, és le­gyen, aminek lennie kell.” A szibériai bor­bély vetítése minden­esetre hosszú perceket csúszott Karlovy Vary­ban. Nyikita Szerge- jevics azonban nem­csak az „övéit” és a fesztivál vendégeit vá­rakoztatta meg, hanem a cseh el­nöki párt is. Amikor aztán megje­lent a színpadon, a hatás kedvé­ért bevallotta, hogy a nadrágövét kereste, azért késett annyit. Még jó, hogy nem hord nadrágtartót - jutott eszembe... Háromórás opuszával azonban, amely egy rokonszenves orosz kadét és egy nem kevésbé vonzó amerikai la­dy beteljesült, ugyanakkor drá­mai végű szerelméről szól, a né­zők többségénél megbocsátást nyert. A többiek fanyalogtak. Giccses lőve storyról, kisebb-na- gyobb túlzásokról, elnyújtott me­séről beszéltek. Ez Cannes-ban is így volt. Volt, aki szerette, volt, aki komoly fennntartásokkal fo­gadta a filmet. Emir Kusturica, a szarajevói illető­ségű, Prágában végzett szerb ren­dező (Emlékszel Dolly Belire?, A papa szolgálati útra ment, Arizonai álmodozók) legújabb al­kotása, a Fekete macska, fehér kandúr minden fesztiválon egyér­telmű siker. Kusturica a Cigányok ideje után ismét a „színes bőrűekről” forgatott vad, szenve­délyes, harsogóan életízű fil­met. Romalakodalom a Balká­non. Maffia, cigány keresztapa, gengszterek, sok pénz, sok arany, indulatok, gyűlölködések, szerelem. De mást szeret a vőle­gény, és más után eped a meny­asszony is. A boldog(talan)ító igent ki kell(ene) mondani. Tom­bol a násznép, dől a sok ajándék, mindenki boldog, csak a fiatalok lapítanak savanyú képpel. Aztán megszökik az ara, és kereket old (szíve választottjával) a zöldfülű romalegény is. De ami a szöké­süket megelőzi: cigányéletké­pek elképesztő sora. Nincs egyetlen színész sem a filmben, Kusturicánál mindenki önmagát hozza-adja. Az arcok, a helyzetek, a szövegek ámulatba ejtik a nézőt. Százharminc perc káprázat a film, vérpezsdítő zenével. Természete­sen van fekete macska és fehér kandúr is. Ők elsőre egymásra ta­lálnak. Ilyen az élet! Ami az egyik­nek sikerül, a másik­nak nem - énekelte egykor Törőcsik Mari. Aki ugyan nem volt vendége az idén Kar­lovy Varynak, de Peter Hledíknek, az egyre rangosabb trencsén- teplici fesztivál igaz­gatójának jóvoltából valahogy mégis „meg­jelent” a Thermal Szál­ló kongresszusi termé­ben. Amikor ugyanis a cseh és a szlovák feszti­vál vendégeiről társa­logtak szervezők és újságírók, pon­tosabban arról, hogy miképpen si­került Trencsénteplicre csalogatni Sophia Lorent, a legnagyobb film­sztárok egyikét, Peter Hledík azt fe­lelte: „Mint mindenhez az életben, ehhez is kapcsolatok kellenek. De meg kell, hogy mondjam: szá­momra Törőcsik Mari is van akko­ra színésznő, vagy ha úgy tetszik, sztár, mint Sophia Lőrén. Ezért boldogít a tudat, hogy már ő is a vendégünk volt.” Elhangzott mindez ott, ahol Törőcsik Mari már kétszer is díjat kapott. És ha Cannes-ba újra visszahívták, remélhetőleg Kar­lovy Vary is visszavárja. Ami az egyiknek si­kerül, a má­siknak nem énekelte Törőcsik Mari. A ló is megbotlik, pedig... Ez a ló nem botlott meg. Elcsúszott a Thermal Szálló kőpadlóján. Me­leg volt, izgult is talán, túl fé­nyesre suvickolták a patáit, a szemébe sütött a nap, mindenki őt nézte... Egy elvétett lépés, és már ki is terült szegény. A másik paci meg csak szégyenkezik, za­varában rá sem mer nézni. Dolores Chaplin és Jin Bartoi Az idei fesztivál legbájosabb 1 földi vendége kétségkívül Chaplin-dinasztia húszon Izgalom (vagy izgatás?) a nyitó- ámulatára ez a mag. esten. Ruhátlan hölgy (bal egy- ni nem akaró hőig ről) a színpadon. Alighogy véget tatta, milyennek tei ért az ágyrevü, amikor a nézők az Úr. A paradicsc (és Marék Eben műsorvezető) nem is maradt el...

Next

/
Thumbnails
Contents